Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1. VÍÉPÜJSÁG 7 IUIb ay iMIMI■ImH WIB rlllll lim Soron kívül..: Útitársam Csodálom, hogy a leleményes moszkvaiak, akik úgy szeretnek mindent, ami városukat gazdagítja, nem találtak ki még valami nevet a népgazdasági kiállításnak. Kiállítás? Pontatlan kifejezés, hiszen 22 hektáros hatalmas parkról van szó, ahol közel száz pavilon áll — ugyanannyi kiállítás — és megszámlálhatatlan más látnivaló és program. Hogy mást ne említsek, a mané- zsen trojkázni is lehet, a harminc étterem és falatozó pedig a Szovjetunió összes nemzetiségének specialitásait kínálja. A pavilonok meglátogatása felér egy-egy tanfolyami kurzussal, akár a villamosságról, akár az atomenergiáról, akár a bányászatról van szó — és sorolhatnánk tovább. A népgazdasági kiállításon mindössze egy délutánt töltött turistacsoportunk, éppencsak hogy kóstolót kaptunk a látnivalókból. A virágpavilont, a körmozit és .az űrhajóspavilont néztük meg. Az űrhajózás korántsem olyan romantikus dolog, mint ahogyan képzelnénk. Ennek megfelelően a pavilonban sem a csillagos ég rejtelmei vártak, hanem bonyolult műszerek, műholdak és más jókora szerkezetek, no meg néhány tárolóban egy-két hétköznapibb érdekesség. Tubusos káposztaleves. űrruhák és holdjáró öltözetek. No és a nagy attrakció : a Szojuz—Apolló programban részt vett két űrkabin, amelyek közül a Szojuzba be is lehetett menni. Igen ám, néhány órás sorban állás után, hiszen sok százan várakoztak rá. Én le is mondtam erről az izgalmas lehetőségről. Nem így csoportunk magyarosan élelmes kis élgárdája, akik nagy büszkén mesélték, hogy mi mindent láttak odabenn, a kabinban... Hogy hogyan jutottak be? Nem volt ebben semmi furfangosság: ismerős mindenhol akad, még Moszkvában, a népgazdasági kiállításon is. Egy Magyarországon is járt katonatiszt személyében, aki éppen a kabinnál teljesített szolgálatot... — VFÉ — Tíz lépést hátra! Annabergben, a monumentális hatású, 1499 és 1520 között épült kései gótikus stílusú St. Annen Kirche templom előtt azt mondja a kísérőm: — Menjünk fel a toronyba! Onnan sokkal szebb a város. Látni lehet a pénzverdét. a gyönyörű tájat... — Jó, menjünk! Az ajtó zárva. Rajta felirat: „Nyomja meg a csengőt és lépjen vissza tíz lépést! Megnyomjuk a csengőt, leszámoljuk a tíz lépést hátrafelé ' és várjuk a következményeket. Fent kinyílik a torony ablaka, egy nő néz ki és int, felmehetünk. A toronyban egy család él. Ök az idegenvezetők, mindenesek. A fűtőanyagot, a bevásárlókosarat elmés szerkezettel húzzák fel a lakóhelyre. — Maguk mindig csak fentről látják a várost! — Néha lentről is, ha lemegyünk! — mondja az asszony. — Fentről sokkal szebb! A látvány lenyűgözött. De méginkább rabul ejtett a híres német precizitás, amely itt úgy jelentkezett, hogy csengetés után tíz lépést hátra kellett lépni ahhoz, hogy fentről évezredeket tekinthessen át a szem — Sz. J. — Nem loptam lovat Szegeden történt, 15 éves voltam. Elcsórtam egy családostól nálunk lakó szovjet tiszt öreg Fordját, hogy séta- kocsikázni vigyem négy kisebb testvéremet. Elindulni könnyű volt, de végig a mai Tolbuchin sugárúton a repülőtérig kapkodtam, mint Bernét a mennykőhöz, hogy meg tudjak állni. Ott sikerült a manőver és toligálás- sal a megfordulás. Baj nélkül érkeztünk haza. Időm a büszkélkedésre mégsem volt. Vállalkozásomról értesülve a kapitány a térdére fektetett. Másfél hétig a kiadós borogatások ellenére sem tudtam fájdalommentesen ülni. Anyám viszont hálásan köszönte, hogy „legalább van a házban valaki, akit az égetni való — apám távollétében — respektál!” (Ez voltam én.) Szovjetunióbeli utazásomkor elmeséltem útitársaimnak ezt az emlékemet, azzal fejezve be a mesét, hogy jó lenne egyszer találkozni azzal a kapitánnyal! Kívánságomhoz sok szerencsét kívántak, de a későbbiek során ugratásaik célpontjává lettem. Nem mondom, okkal. Az ébresztett bennük komoly aggodalmat, hogy Leningrád- ban valahányszor az Anyics- kov-hídnál értek véget magányosan tett sétáim. A Moj- kát átszelő hidat ékesíti A ló megfékezése elnevezésű szoborcsoport, amibe beleszerettem és nem is tudtam betelni vele. A ló és ember ősi együttesének hatalmas és gyönyörű irodalma van. Lóimádatom azonban hétköznapibb és hazulról eredő. Ezzel rímelt ez a csodálatos kompozíció és igen, nem átallot- tam kimondani, hogy akármekkora fenekelés árán, boldogan kötném el a lovat. Hát persze, végül „hagytam” magamat lebeszélni a lókötésről, pedig akkor még nem tudtam, hogy Leningrad — mint mindenki, aki egyszer járt már ott — visszavár. Minek tagadjam? Szívesen gondolok a viszontlátásra... — li — A hölgy, aki Velencében szállt be a bécs—római gyorsba, érezhetően törte az olasz nyelvet, a németet is akadozva, a rosszul tanult nyelv botlásaival beszélte. Bécsből jött, s Nápolyba tartott, legalábbis így mondta, mert kérés nélkül beszélni kezdett, azzal a rögtön észrevehető természetességgel, ami az újgazdagok szavaiból rögtön kiderül. Aztán megtudtam, hogy tulajdonképpen magyar,, 56-ban ment férjével együtt Bécsbe, ahol „üzleti tevékenységgel” foglalkoznak, ahogy most már magyarul, sokat sejtetően mondta. Kedvetlenül nézegettem ezt az öregedő nőt, aki a közlé- kenység mámorában hivalkodóan beszélt életükről, gazdasági sikereikről, ami Magyarországon „természetesen” elképzelhetetlen lenne. De egyszer csak kimerítette kérkedő gazdagságát, s most szinte kifosztottan nézett rám; nem volt több mondanivalója. Hát akkor beszéljek én, mondta, mit keresek Itáliában? Az udvariasság közönyével soroltam fel városneveket, múzeumokat, melyeknek friss élményével voltam tele. „Az Accademia? Az Uffizi? A San Marco kolostor?” Nem, ő ilyenekkel nem ér rá foglalkozni, az üzlet mindenekelőtt való, s egy nap kikapcsolódás beláthatatlan követ- kézményekkel járna. Meg kell értenem, magyarázta ok- tatóan, vannak fontosabb dolgok, mint egy Tiziano-kép. De aztán megenyhült. Hosz- szan nyugtatta rajtam a tekintetét, s ezt mondta: — Azért valamit nem értek. Hogy maguk magyarok, mire képesek a kultúráért! Szelíden bólintottam. Igen, mi magyarok. Cs. L. Esküvő - brüsszeli módra Az egri várban — nyilván a környezet miatt — mindig azt várom, hogy kilép az ódon falak mögül Dobó, vagy Bornemissza, de legalább egy közvitéz. Hasonló hangulatot sugall a brüsszeli városháza. Több évszázaddal ezelőtt készült szobraival, képeivel, dúsan díszített, nehéz ajtajaival, amelyek egy-egy városatya dolgozószobájába nyílnak. Szinte hiányzik a selyem- nadrágos, kócsagkalapos, alabárdos ajtónálló. Hiányzik? Nos, nem sokáig. Az egyik folyosó végén nyílik a két- szárnyú ajtó — mindkét szárnya. Felcsendül a nászinduló jól ismert dallama és íme: a brüsszeli csipkéből készült fátyolban boldogan kilép egy menyasszony frakkos-cilinderes vőlegény karján — két. sárga-kék apródruhás, térdharisnyás, csattoscipős, Napóleonkalapos ajtóőr között. Hát ez az! Ez hiányzott ebből a miliőből. Az már csak ráadás volt, hogy közben teljesen köznapi fazonú sötét ruhában egy szemüveges úr is átsietett a folyosón — hónalj- nyi aktaköteggel. (Nagyon zavaróan hatott a modernsége.) Az idegenvezetőnknek is elakadt a szava. Csak pillanatok múlva szólalt meg: — Ah, a polgármester — és szombat van. (F. I.) * Étvágytalanság ellen tengeri vihar A part egyre távolodott. Jalta éjszakai fényei beragyogták a tengert, a hófödte hegycsúcsokat, a könnyedén búcsút intő, örökzöld pálmafákat. A nyugalom derűjével ringó fedélzeten váratlanul hideg, borzongató szél söpört végig, a kialvó lámpák sötétbe vonták a rázkódó hajótestet. Egy-két perc elegendő volt az alattunk hömpölygő víztömegnek ahhoz, hogy szelíd ringatóból félelmetesen vaddá váljék. A hatalmas óceánjárót úgy csapkodták a dühöngő hullámok, mintha évszázadokkal ezelőttij fából összetákolt alkotmány lett volna. A nyolcszáz utas befogadására alkalmas, éttermekkel, bárokkal, zeneszalonokkal, uszodával, postával, kerékpár-versenypályával, __ üzletekkel felszerelt luxúshajó tehetetlenül vergődött. Szovjet barátaink tréfásan jegyezték meg: lám, még egy igazi fekete-tengeri vihart is tudunk nektek mutatni! Mindenesetre az utasok között nem tört ki pánik, de a tengeribetegség jelei erősen mutatkoztak: úgy látszik, a gyomor hamarabb felmondja a szolgálatot, mint az idegrendszer. A hosszan tartó kényszerűség azonban leleményessé teszi az embert. Előző tapasztalataink alapján tudtuk, hogy az egyformán fényűzően berendezett éttermek közül az egyiknek magasabbak az árai a többié- nél. Nem tévedtünk, csakugyan ez volt a hajó legszilárdabb pontja, szinte nem is érzékeltük az imbolygást. S megtörtént a csoda! Habár kifejezetten kisétkűek vagyunk a barátnőmmel, mégis a szó szoros értelmében végigettük az egész étlapot. Azóta nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy étvágytalanság ellen egyetlen biztos gyógyszer javasolható — a tengeri vihar. — km — Varsói vendéglőben „Lengyel—magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát!” Ez szép szólás, de ismerete még nem feltételezi, hogy a magyar látogató tudjon is lengyelül. Befut tehát Varsóba, a vonat késik, meghívói nem várják, ami épp elég ahhoz, hogy úgy érezze magát, mint egy árva gólya. Német, magyar, francia, orosz, szerb keveréknyelven sikerül egy fizetővendégszobát szereznie. Rosszat és természetesen drágán. Ilyenkor az se túl nagy vigasz, hogy a hasonló körülmények között Budapestre tévedő lengyel se járhatna sokkal különbül. A magyar látogató mondhatatlan űrt érez a gyomra helyén, tehát előveszi maradék tereptani tudását, betájolja magát a szélrózsa szerint és örömére az első sarkon talál egy vendéglőt. A vendéglő kicsi és zsúfolt, de sebaj! Ez a legjobb környezet népközeli szakmai tapasztalatcserére, ami a magyar látogatónak mellékesen még szakmai kötelessége is. Melléje ülnek ketten. Egy kicsi lengyel és egy nagy lengyel. A kicsi lengyel nagyon kicsi, a nagy lengyel nagyon barátságtalan. A kicsi lengyelről rövidesen kiderül, hogy ő Tadeusz Jedruszak, a PAP munkatársa (ez a lengyel MTI), tehát a látogatónak több-kevésbé kollégája. Teljes a kétoldali öröm, a lengyel—magyar barátság egyre erősödik. És a nagy lengyel zordsága is, akinek foglalkozása egyébként Már mögöttünk volt Itea, láttuk Delphit — a világ közepét, a jósdát — komphajón átkeltünk a korinthoszi öblön, kirándultunk az ókori olimpiai játékok színhelyére, pár napot pihentünk Patré- ban. Fürödtünk a korinthoszi és a Jón-tengerben, jártunk narancsligetekben, sok-sok élménnyel érkeztünk Athénba. Az első utunk — már kora reggel — természetesen az Akropoliszra vezetett. Az Agóra megtekintése már a következő napra maradt. Aztán jött a városnézés, a Szintagma és az Omónia tér utánozhatatlan varázsával, szépségével. Zsúfolt tíz nap után indultunk el Athénből Szalo- niki felé, hogy onnan az egykori Konstantinápolyba menjünk. A közel hárommilliós város közepén azonban forgalmi dugóba kerültünk, csak 20— 30 centimétereket haladtunk előre. Ekkor az előttünk lévő görög rendszámú személy- gépkocsiból egy jóképű fekete fiatalember kiszállt és kocsinkat nézegette. — Úgy látszik szimpatikuichtyológus (haltudós) és aki a lengyelen kívül csak angolul beszél. Feszélyezettség, a magyar látogató már legszívesebben menne. Ekkor váratlan fordulat. Az ichtyoló- gus átnyúl az asztalon, akkora praclival, mint egy medvetalp és óvatosan megfogja a vendég orrát. — Igazi! — közli elégedetten. Az orr tulajdonosának ezzel kapcsolatban sosem volt kétsége. Az olvasó ne várjon megoldást, ma se tudja, hogy e ténymegállapításra miért volt szükség. Az este a bevezetőben idézettek jegyében folytatódott. O. I. sak vagyunk neki — mondtam feleségemnek. A nagy hőség miatt lehúzott ablakon át biztos hallotta, mert így válaszolt: — Az biztos, hogy szimpatikusak, mert magyarok. — Hol tanult meg ilyen tökéletesen magyarul? — ötéves voltam, amikor Magyarországra kerültem, ott végeztem el iskoláimat, majd az egyetemet. Két éve tértem vissza Görögországba, de Magyarországot is hazámnak tekintem. Nagyon sokat köszönhetek a magyaroknak és soha nem felejtem el az ott töltött éveket. Különben itt is volt hazámat szolgálom, az egyik külkervállalat görög- országi képviselője vagyok. — Jöjjenek utánam, megpróbálunk kikerülni mellékutcákon át ebből a forgatagból. Vagy öt kilométert autóztunk, majd a parkolóban megállt, elbúcsúztunk. Szerencsés utat kívánt és visszafordult gépkocsijával. Már messze járt, de még mindig láttuk, hogy hátra-hátrané- zett és integetett. — kas — Honfitársra lelve Prága új arca Alaposan elcsodálkozik az, aki Krúdy írásain fellelkesedve elindul, hogy felkeresse Óbudát, ahol kockás ab- roszú asztalok mellett hangulatos kiskocsmákban lehet sörözgetni, ahova nóta is hív egy „jó túrós csuszára”. Ha kivillamosozik oda, ahol valamikor az óbudai kiskocsmák álltak, most tízemeletes toronyházakat, modern, lüktető nagyvárosi életet talál. Valahogy így jártunk a megérkezés első óráiban Prágával is. Mi, akik Jaroslav Hasek és Bohumil Hrabal könyveiből ismertük meg Prágát, csak álltunk és csodálkoztunk. Prága nem mutatta azt az arcát. Állványerdőbe hurkolta a Vencel teret, hogy az útikönyvekből, fényképekről ismert házakra, a tér felső végét lezáró Nemzeti Múzeumra ne ismerjünk rá. Sokára találtuk meg Myslbek Szent Vencel lovasszobrát is, pedig ott mentünk el többször is a közelében. A régi Prága Hasek által világhírű kiskocsmája, a Kocsma a Kehelyhez — Svejk törzshelye — ma a mindent fényképező turisták egyik célpontja. Már nem lehet csendben üldögélni a légypiszkos képek alatt. Helyette — mint minden nagyvárosban — örültünk, ha az étteremben szabad asztalt találtunk, ha a pincér hosszas várakozás után végre kihozta az esetleg már hideg levest. Az óváros házai, épületei még. a múltat idézik. De a Károly utcában, ahol valamikor a koronázási menet vonult, ma több a kereskedő, a souvenir címszó alatt mindenféle giccset áruló bolt, mint bármikor a történelemben! A kávéházak — nem úgy mint nálunk — még állnak. De belül már régen sört is mérnek és csak a füstös, barna függönyök őrzik a régi, csendben kávézgató társaságok hangulatát. Más lett a város, mások az emberek. A mai Prága egy kicsit Budapest, és Európa egy része. Nem csoda, hogy a Károly- hídon az óváros felé »haladva már úgy éreztük otthon vagyunk. Pestről megyünk át a Lánchídon Budára. T. J.
