Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

1978. január 1. Képújság 5 Gyermekek bársonyszékekben Ezen a helyen hétköznap­jaink ma már szinte termé­szetes jelenségéről akarunk említést tenni. Nem többről és nem kevesebbről, mint a . gyerekék, a fiatalok színház­ba járásáról. Természetes már, hogy ők is ott ülnek a színházi bár­sonyszékekben és egyre töb­ben. Többen, mint valaha is tehették ezt a mai felnőttek. Anélkül, hogy rózsaszín ön- bámulattal lágyulnánk el et­től, mondjuk róla: ez költé­szet és történelem egyszer­re. A tárgyilagos, szenvedély­től mentes statisztikai adatok szerint a hetvenes évektől kezdve rohamosan növeke­dett a színházba járó gyer­mekek, fiatalok száma. Amíg az utolsó öt esztendőben összességében 13 százalékkal több nézőt fogadtak színhá­zaink, addig 50 százalékkal több gyermeket és ifjút. 1976-ban Magyarország színházai 3360 ifjúsági elő­adást tartottak, s ezeken 1,7 millió néző tapsolt: az év összes látogatójának több mint egyharmada. A leg­szembetűnőbb a gvermekek nagy rajongása. Szociográfiai, művelődés­kutató tanulmány tudna csak pontos választ adni arra a kérdésre: mily okok vonul­nak a jelenség folyamatában? Miért van ez így? Az Álla­mi Ifjúsági Bizottság, az if­júságpolitika állami letéte­ményese, nemrég a gyer­mekek és fiatalok színházba járásának ügyével foglalkoz­va dicsérte a színházak ifjú­ságra is tekintő műsorpoliti­káját és külön elismeréssel szólt — néhány pesti színház mellett — a kecskeméti, a békéscsabai és a pécsi szín­házak törekvéseiről. Aligha véletlen, hogy míg az ország összes színházi bérletének 34 százaléka volt 1976-ban ifjú­sági bérlet, a megyei színhá­zaknál az ifjúsági bérletes arány 46 százalékos. És e tö­rekvő színházak annál na­gyobb elismerést érdemelnek, mert tudjuk, hogy a finanszí­rozási rendszer egyáltalán nem ösztönöz gyermek- és if­júsági darabok bemutatásá­ra. Az egyik ok tehát a szín­házi lehetőségek növekedése. A másik nyilvánvalóan, hogy az Állami Ifjúsági Bizottság, a Kulturális Minisztérium kedvezményes bérleteket, színházjegy-utalványokat ad a gyermekeknek és fiatalok­nak. S megannyi egymásba szőtt oka van még annak, hogy az ifjú nemzedék szín­házhódoló lehetett és lett Magyarországon. Űgyany- nyira, hog” az igények-e té­ren is túlszárnyalják az ed­dig nyújtott lehetőségeket. Ültessünk hát még több gyermeket a színházi bár­sonyszékekbe ! Legyen olyan a finanszírozási rendszer, hogy legyen érdemes minden színházban speciális gyermek- és ifjúsági előadást tartani, de arról se feledkezzünk el, hogy a felnőtteknek szánt klasszikus és modern dara­bok előadásain is helyük van a fiataloknak éppoly kedvez­ményekkel, mint a csak nekik szóló bemutatókon! Nem ár­tana úgy formálni a szerzői jogdíjrendszeren sem, hogy minél több gyermek- és ifjú­sági darab születne. Miért ne kaphatnának külön meghí­vást ilyen feladatra legneve­sebb íróink? Minderről szó esett az Állami Ifjúsági Bi­zottság már idézett ülésén. Néha túl sokszor emleget­jük gazdasági eredményein­ket, amelyek természetesen első helyre valók, mert min­den jóhoz és széphez anyagi alapozás szükséges. De végül is, miért ne tűnődjünk el oly dolgokon, minthogy gyermekeink és leányaink egész serege lett színházba járó ember? Szebb életű, jobb ember. SOLTÉSZ ISTVÁN Mire szoktatunk? Olyan helyen lakom, ahol ha akarom, ha nem, közel fél éven keresztül figyelhetem nem is annyira szórakozási kul­túránk, mint inkább megrögzött rossz szokásaink átöröklő- désének megnyilvánulásait. Lakásom ablaka egy vendéglő­nek olyan kerthelyiségére néz, amely főként fiatalok talál­kozóhelye. Sokszor azoké a fiataloké is, akiknek késő esti itt-tartózkodását, kiszolgálását félreérthetetlen célú és szi­gorú rendelet tiltja. Illetve, tiltaná, ha komolyan vehetnénk a rendeletet. A vendéglátás szolgáltatás és nem hatóság. Az akeele- ráció pedig megtévesztő dolog. Ma, némely tizenéves nyu­godtan besorakozhat testi fejlettsége révén a huszonévesek közé. Ráadásul a mai. tizenévesek is telítettek azzal az ősi kamaszvággyal, hogy felnőttnek látsszanak. Egyebek között ezért nem tudok követ dobni azokra a vendéglátóipariakra, akik az italmegrendelések mellé nem kérik a személyazo­nossági igazolványokat és elmulasztják távozásra szólítani az alkalmi gaudiumoktól hangos társaságok 15—16—17 éves tagjait az esti órákban. Jut azonban eszembe, hogy évekkel ezelőtt rendszere­sen járták az úgynevezett ifjúsági őrjáratok tagjai a fiatalok által különösen kedvelt szórakozóhelyeket. Az őrjárat tag­jai között voltak KISZ-munkát végző kortársak, pedagógu­sok és voltak hatósági emberek is. Döntően ezek személye garantálta az akciók sikerét, zárta ki ugyanakkor az ököl­vívóállásban kitörő „kinek, mi köze hozzá”? reakciókat. Ez megnyugtató volt, mert nagyon is sok a közünk ahhoz, hogy milyen szabadidő-eltöltési, szórakozási szokásokat vesznek fel a fiatalok. Hiszen, ami gyermek- és ifjúkorban rögzül, abból lesznek a későbbi megcsontosodások. Ez utób­bi lehetőségétől pedig nyugodtan fájhat kollektiven a fe­jünk, mert az emberhez méltó élet valódi örömeinek igény­léséből és élvezetéből zárják ki a nyomukba lépőket a meg­csontosodott rossz szokások. Például az okos mérsékletessé­get alkoholizmusba fojtó vedelés... Nem, egyáltalán nem mindegy, hogy mire szoktatunk, amiként az sem mindegy, milyen a modell, amivel szolgál­ni tudunk. E ponton más is eszembe kell, hogy jusson. Az neveze­tesen, hogy több, megyei vezető szervünk évek óta sürgeti a szeszmentes ifjúsági szórakozóhelyek számának gyarapí­tását. Nem kisebb céllal, mint azzal, hogy a jövő nemzedé­kének tagjai a szülők nemzedékének tagjainál eleve értel­mesebben tanulják meg felhasználni a szocialista társada­lom nyújtotta anyagi lehetőségeket. A sürgetés ma is ak­tuális. Merem mondani, most aktuális csak igazán, amikor a korábbinál együtthatóbb, társadalmibb szélességű harc nyit új frontokat ijesztő — és sajnos fiataljainkra sem ha­tástalan — ivási szokásaink ellen. Messze jutottam a vendéglátás szórakozóhelyeinek lá­togatására jobb és megfelelőbb irányítás híján szoruló fia­taloktól? Az olvasó, ha vállalja a továbbgondolást, még messzebb­re juthat. És kell is, hogy jusson! LÁSZLÓ IBOLYA A siralmasan rossz állapot­ban lévő szálláson fagyosko- dik a brigád. Nem gyújtották be az olajkályhát, hiszen ép­pen csak bejöttek és máris mennek brigádmunkára Ka- pospula és Attala községek­be. Kéményseprők munka­kezdésének vagyunk szem- és fültanúi. Szita Lajos, a ki- rendeltség vezetője, a brigád parancsnoka, a művezető. Kiteríti az asztalra a könyve­ket, s nézi-nézi, ki hol járt tegnap, ffieg azelőtt, pontosan vezetik-e a könyvet. A könyv után következik a szokásos munkavédelmi oktatás: „Ku­tya elől nem futunk, ha va­laki nem akar kotratni, be­széljük rá, várjunk, ha a Mari néni a boltba ment, a tetőre vigyázzunk, sok he­lyen szabálytalan a kémény építése, a régi házak padlás- följáróinál óvatosak vagyunk, szeszt nem iszunk, a kémény körüli rendetlenséget mond­juk meg a gazdának, együtt indulunk, Attalán, a községi tanácsánál találkozunk dél­ben. Akinek motorja van, azzal megy, Gyenei József beül a Zsiguliba.” Az évtizedes dombóvári kéményseprőbázist — a vala­mikori mester házatáját — a lebontás fenyegeti, hiszen do- básnyira van az épülő mű­velődési ház, az udvaron pe­döntött kerítést, és így jutunk a járművekhez, a ház elé. Indul a brigád: Szita Zoltán, a művezető fia és Gyenei Jó­zsef új Ladával, a művezető pörrögő Simsonnal, Messinger József Babettával, Fábrics Tibor Simsonnal, Buzsáki La­jos Rigával, Orbán Tibor Simsonnal, Halász Károly Ri­gával. Szép konvoj a kémény­seprőké: elöl a művezető, utá­na a többiek, libasorban, fekete-libasorban. Végül az igazgató meg a műszaki ve­zető autóval, és mi zárjuk le a sort. Ez tulajdonképpen nem a legszerencsésebb dolog, mert mire Kapospula községbe érünk, a brigád szétszóródik: fele itt marad a községben, a többiek Attala községet száll- ják meg. Egy könyv jut min­den kéményseprőnek. Egy- egy könyvben száz ház, a száz házat negyedévenként fel kell keresni. Most az év utol­só seprését végzik. Karácsony előtt vagyunk, újévet köszön­teni tehát nem szükséges, an­nál inkább jó munkát végez­ni. Kiállunk a kocsiút köze­pére, onnan figyeljük a bri­gád munkáját. Nyolc-tíz per­cenként látjuk amint egy-egy kéményből magasabban száll a füst-korom, néha látunk kefét is kiugorni a kémény­ből. Amint kijön a mester a dig elkészült már a beton­vályú, amely magába zárja a fűtő-, meg a melegvízcsövet. „Táncolunk” a jeges föld­kupacon, átugrunk néhány téglahalmot, kikerüljük a le­háztól, utána jön a gazda. A másik háznál már nyitott ka­pu várja őket. Folyamatos, gyors a munka. És szakszerű is. A műszaki vezető, Mészá­ros László eg>ik-másik ház­nál emberét felkíséri a pad­lásra, ellátogat az olajkályha- javítókhoz is. Hiszen néhány év óta a tüzeléstechnika is hozzájuk tartozik, itt Attala községben például minden közintézmény és a termelő- szövetkezet olajtüzelésű be­rendezéseit rendszeresen gon­dozzák, azaz havonta ellenőr­zik működőképességüket. A magányos kéményseprő kiment a divatból. Kisautó­busz szállítja őket egy-egy ilyen nagy brigádmunkára, most azonban rossz a kis­busz, és így elővette minden­ki a kismotort. Napközben nem ülnek le melegedni. Délben a tanácsnál bekapják A termelőszövetkezet olaj­kályháját tisztítja Buzsáki Lajos a kis ebédet, és aztán kezdik elölről, azaz folytatják, hi­szen a Tolna megyei Ké­ményseprő, Tüzeléstechnikai és Szolgáltató Vállalatnak — ötven kéményseprőnek — egy évben összesen 178 000 ké­ményt kell rendszeresen tisz­títani és 1 200 000 forint ér­tékű olaj kályhaszervizt vé­gezni. PÁLKOVACS JENŐ GOTTVALD KAROLY Köszönjük a munkát Szita Lajos művezető a köny­veket ellenőrzi Munkában Kapospulán az új utcában Szita Zoltán és Gyenei József elcsomagolja a szerszámot A padláson Orbán Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents