Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
[O iíÍÉPÚJSÁG 1978. január 29. Rabok, követek, kalmárok az Oszmán Birodalomról JÄKÖI ATTILA: Hallva a béke ritmusát Hallva a béke ritmusát, letérdel bennem minden ág; a nemrég-gyermek térdel bennem, (reggel fehér utcákra leltem) húsz éve-sírhatnékom támad látva a tél-díszített fákat: ahány évem, annyi fenyőfa áll a benti, csöndes sarokba; s minden évben odaköszönök, azért, hogy pirosba öltözött... IHÄSZ-KOVACS ÉVA: Kolumbuszi torzó Eltévedtem szerelmed dzsungelében és megtámadtak csókjaid mérgeskígyói valami különös kór lepett meg melyből a köznapok keserű kininje se gyógyít Megpillantottam legszebb gyümölcseidet s te szertefoszlottál aranyos délibábként Egy idegen földrészt fedeztem föl a szívedben s te nem engedtél partraszállni Caiicsli fuvar Csiki-csuki Aki hallotta — bármily ko_ molyra fogta is nyilatkozatát az illetékes szakember — először elmosolyodott aztán elszörnyedt és dühös kifaka- dásokra vetemedett. A rádió kedd reggeli krónikájáról van szó, az ott megnyilatkozó vezető mérnök úgy indokolta az ajtók és ablakok (modern és elegáns terminológiával: nyí_ lászáró szerkezetek) rossz minőségét, hogy azokat tudatosan (!) készítik ilyenre. Tudniillik, hogy behelyezés után bizonyos lékek, lyukak támadnak a két közeg — fal és szerkezet — között, melyeken át a szél kedvére ki-be dudorász, nem beszélve az égi csatornákról, mert ez ál_ tál a lakás szellőzik .. . Azaz a jobb értés kedvéért, értelmezve) a hiba célja a szellőzés minősége, annak javítása. Az olvasó most nyilván megdöbbenik, a rádióhallgató is ezt tette. A riporter is. A nyilatkozó azt nem mondta, hogy netán gyártási hibáról, rossz minőségű munkáról, korai előfűtésről, gondatlan kiszárításról van szó. Nem. Megindokolta a hibát! Eltekintve attól (ő így fogalmazott: „szerencsére (!) így gyártjuk ezeket a szerkezeteket ...”). Az embernek több gondolata támad. Például, hogy ez csak kora reggeli vicc volt (ébresztőnek), csakhogy el. múlt már szilveszter, április meg még odébb van. A riporter (szörnyű zavarban és ingerkedve) azért rákérdezett a fűtésre is, de megnyugtatták, hogy a lakások 20 °C-ra vannak tervezve (azt meg mi tesszük hozzá, nyugodt lelkiismerettel; szél nélkül). Az ördög nem hagyott nyugtot a riporternek, s megemlítette, hogy náluk egykor az úgy volt, hogy ha szellőztet, ni kívántak, hát kinyitották az ablakot (értsd: nyílászáró szerkezetet), ha meg befejezettnek vélték az aktust, hát ismét becsukták. „Folyamatos” szellőztetésre úgyszólván nem is igen gondoltak; nem lehetne- e ezt az újítást ismét elővenni...? A szerkezet körüli szellőzés modernebb — volt a válasz. A televízió A hét című műsorában láthattuik-hall- hattuk legutóbb a szerencsét, len miskolci városnegyed lakóinak akut panaszát. Hóna. pok óta nincs meleg vizük, mert a kéményeket „eltervezték”, s a gázbojlereket le kellett szerelni, így maradt a villanytűzhely meg a villanyszámla, meg a rengeteg időveszteség, órákig való vízforralás, kínos-keserves fürdetések és mosogatások, mosások, s a hatalmas gőz, mely tönkreteszi a lakást, az egész ügy pedig az idegeket. Mások miatt. ígéretet persze kaptak. Ezzel kapcsolatban több szólás és tanács is eszünkbe jut..., mert ezek a mások hónapok óta tolo. gatják a mások forró aktáit, hivatalból hivatalba, vá. rostól minisztériumba, ott megül az anyag, aztán megint a gyűrű vándorútra megy, az egész újra körbe, csak éppen intézkedés, konkrét tett nem születik. Sajnos újabban mintha elszaporodnának a mulasztásból származó bosszúságok, (rosszabb esetben balesetek!) s ezt nem mindig tudjuk megakadályozni. Pedig nem emberfölötti hatalmakról van szó. Sokan a hivatali asztal mögött keresnek és találnak védelmet, s azt hiszik, hogy tévedhetetlenek, sőt: sérthetetlenek. DRESCHER ATTILA SUl mohácsi csatavesztést H í követő, mintegy más- ; fél évszázad alatt ha- laaaafti zánk sorsa összefonódott az Oszmán Birodalommal. Népünk életének alakulása függvénye volt a török nagyhatalmi politikának, s így érzékenyen érintették e hatalmas birodalom bel. és külpolitikai eseményei, melyek az adott időszakban szinte egész Európa figyelmének is középpontjában álltak. A törökökkel kapcsolatos első konkrét tapasztalatok azonban már jóval Mohács előttiek. Az oszmán-törökök agresszivitásáról és fegyvereik fenyegető erejéről már Zsigmond uralkodása idején, — tehát a XIV. század vége felé — kénytelen Volt tudomást venni a mohamedán fejedelemségek birodalommá szerveződését ad. dig csak távolról, s meglehetős nyugalommal szemlélő európai köztudat. Kikből is állt ez az egyre félelmetesebbé váló birodalom? Kik voltak a „hitetlen törökök”, a „szaracénusok”, „böszörmények”, „izmaeliták”, s végül -kik az „oszmán törökök”? Mindenekelőtt ezekre a kérdésekre ad választ Tardy Lajos, a Gondolat Könyvkiadó Nemzeti Könyvtár sorozatában nemrég napvilágot látott könyvének bevezető részében. A továbbiakban a témakörben eddig megjelent munkák eredményeit summázza a szerző, majd a könyv érdemi részében — eredeti forrásanyagként — úti feljegyzéseket, beszámolót, visszaemlékezéseket közöl, — nemegyszer elsőként. Az 1438 és 1603 között keletkezett kéziratok szerzői, — miként a cím is utal rá — Törökországot megjárt rabok, követek, kereskedők, illetve tudományos érdeklődésük és kíváncsiságuk miatt útra kelt egykori utazók voltak. Számunkra különösen érdekes, hogy — bár csak részben voltak magyarok — valamennyien az akkori Magyar- ország területén éltek, s így érezték és átélték azt a po. tenciális veszélyhelyzetet, melyet a török jelenléte a meghódított, valamint a birodalom közelében élő népek számára jelentett. Leírásaik így természetesen nem men. tesek némi szubjektivizmustól, s ez az oka is időnként valóban érzékelhető, — Tardy Lajos által is említett — bántó általánosításnak. Mindez azonban természetes, s tán az elfogulatlanság lenne inkább különös. A szemelvények sorát az 1438-ban fogságba került Georgius de Hungária — Magyarországi György barát — „Értekezés a törökök szó. kásáiról, viszonyairól és gonoszságairól 1438—58” című írása nyitja meg. Majd Juri. sics Miklós és Lamberg József 1530. évi portai követjárásának Kuripesics Benedeknek a feljegyzései követ, keznek a követjárás lefolyásáról, valamint két magyar rab beszélgetéséről. Ez utóbbi az akkor divatos szerkesztési mód, a dialógus segítségével ismerteti és bírálja a török társadalom rendszerét, a törökök szokásait, vallását, erkölcseit. Jóval olvasmányosabb ennél a következő két szemelvény: Georgievics Bertalan 1526—39 közötti fogságának színes és eseménydús leírása és Rubigally Pál feljegyzései az 1540-ben tett konstantinápolyi utazásáról, melyen mint a Verbőczi István és Eszéky Lajos által vezetett követség tagja vett részt. Érdekes és színes egyéniség a következő visszaemlékezés írója Huszti György is. Hiába szabadult a török rabságból, — hazatérési engedély híján kelet felé vette útját. Előbb Egyiptomot jár. ta meg, majd részt vett a törökök indiai hadjáratában, melyet Diu, portugál gyár. matváros ellen vívtak. Jeruzsálemet is megjárt zarándokként tért haza, s úti élmé. nyeit az egykori moson megyei Járfaluban, mint har- mincadvám-tisztviselő írta meg. Különösen értékes Laski Jeromos 1540-ben, konstantinápolyi fogságából kelt tit. kos jelentése, melyet I. Fer- dinándhoz írt a Buda elestét közvetlenül megelőző időszakban. Fogságba kerülése is Budával kapcsolatos, mivel Ferdinánd készülődése a város bevételére annyira felbő. szítette a szultánt, hogy tárgyalás helyett a diplomata erős őrizetét rendelte el. In. nen írta urának: „Tudja meg Felséged, hogy itt nem lehet sem békét, sem fegyverszünetet létrehozni, ugyanis a Török (T. i.: a szultán) már holnap elindul innen Drinápolyba ... Elviszi magával másodszülött fiát, és avval a feltett szándékkal kél hadra, hogy Magyarországot birtokba veszi. Felsé. ged mindent elmérgesített avval a hadsereggel, s ez az amit előre megmondtam, s előre meg is írtam Felségednek, ám Felséged más tanácsot követett.” A könyv két befejező szemelvénye Dernschwam János: Utazás Konstantinápoly- ba, 1553—55 című írása, valamint Wathay Ferenc önéletrajzának törökországi rabságáról írott részletei. Dernschwam János saját költségén, de valószínűleg a Fugger-ház megbízásából önként csatlakozott az 1553—55 évi követséghez, mellyel felkereste a szultán amasziai táborhelyét is Kisázsiában. Ütiélményei mellett részletesen ír a törökök szokásairól, a szultáni udvar életéről, a keresztény foglyokkal való bánásmódról, s erősza. kos muzulmánná tételük módjairól. Wathaik Ferenc írása bár a régies fogalmazásmód miatt kissé nehézkes, egyben ez adja meg sajátos hangulatát is. A Székesfehérvár védőiéként vitézkedő, majd annak elestével foglyul ejtett Wathay rabként is különös figyelmet szentelt a katonai kérdéseknek. Érdekes adatokat közöl a szultáni sereg összetételéről, az egyes fegyvernemek létszámáról. kötet szórakoztató és §*:; hasznos olvasmány le. fj|!p hét nemcsak az izJ galmas, — nemegyszer krimibe illően fordulatos — történetek kedvelőinek, hanem a történelem iránt komolyan érdeklődő olvasók számára is. A beszámolók által felölelt 150 év eseményeit, a török társadalom szerkezetének lassú változásait figyelmesen szemlélő számára törvényszerű folyamatként jelenik meg, hogy miként jutott hatalmának csúcspontjára ez az erőszakra és engedelmességre épülő, jól szervezett birodalom, hogy erkölcsi és anyagi biztonságának elvesztése után ugyancsak törvényszerűen a széthullás sorsára jusson. GAÄL ATTILA A sofőr, akire ezen az éjszakán rányiltottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. - Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére 'kiimoshatatlan olaj- üledék rakódott volna. A szeme pillátlannaik tűnik, az orr keskeny nyergén álig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törött fogú fésű nyoma, a zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogó- zott 'bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyerekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nitszegek, pléhdarabok között matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág póru- sú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint egy napokkal előbb fölként kölni elegendő, inkább csak az emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd mordan, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer A katonai repülőtérről visszafele nemigen akad utas. Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?” — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: „katonai repülőtér” kihullanak a számon, véreik tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít, Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosck. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a 'két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most veszem észre — mintha az egyszerre látott két szem anód- és katód- sugara lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé. Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi éllengő. Düh fog él — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőségesen ül mellettem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus. És hazudni kezdek. — Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerékek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi élemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhat, na a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt. Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott Ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzékcsalódás. Előrehajol. Rátapos a gázra. Az öreg, rozoga Volga nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyög, hátradől, s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról. A kerekek sur- rogása megszűnik, sóhajtva ellebegnek mellettünk az útmenti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe és ámulva 'nézem a város felszikrázó, elektromos csillagait. Azóta itt keringünk a ki- vémhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit. Madách Imre: Egy nyíri Kopár homok ameddig lát szemed, Domb domb után mint órjás sírmezőben, Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében, Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered. Mély hallgatás — mint föld alatti hang Hallik csak a bölömbika nyögése, Bibic-sírás — varangyok ümmögése, Míg széltől űzve nyargal a katang. A dombhajlásban néma temető, Nincsen kerítve, árnyas fák nem állnak örül a porladók nyugodalmának. Csak árvalányhaj, ami benne nő. Sötétlő fejfák állnak föld felé Hajolva, hosszú, egyhangú sorokban, Mint sors betűi, melyekkel nyugodtan Múlandóságunkat följegyezé; Nem hirdetvén reményt, sem földi hírt, Csak kérlelhetetlen számokban mutatva: Hány élet folyt a mindenség dalába, Mely mint kitépett hang magába sírt. S a délibáb, ez édes, csalfa kép, Ha néha báját még itt is kitárja, S tündéri éltet költ a sírtanyára, Mint dús szívünk, ha a világba lép; Egy förgeteg jő, s széjjeltépve hull Foszlányokká a képzelet világa, A kék eget fövényfelleg takarja, Más nem marad, mint a fejfák alul. Méltóbb tanyát nem lelhet a halál, Itt ég, föld gyászol összeolvadottan, temetőn Természet s ember csillámló zajában Ellentétet vérző szűnk nem talál. Klasszikus nemzeti drámairodalmunk hallhatatlan alkotója százötvenöt éve született. Ebbői az alkalomból kevésbé ismert versei közül közlünk egyet.
