Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-29 / 25. szám

1978. január 29. “kÉPÚJSÁG 11 Nemzetközi politikai plakátkiállítás nyílt a Munkás- mozgalmi Múzeumban. A kiállításon hét ország neves ‘művészeinek mintegy száz alkotása látható. Azeroszlavov: 1917. Brüsszel Liege 1975 április 26-29 Lakner—Gadányi: Európa Reneszánsz építészet Magyarországon 1972-ben adta ki a Magyar Helikon Bercsényi Derő ösz- szefoglaló művét román kori építésünkről, most pedig, annak folytatásaként, (közö­sen a Corvinával) Feuemé Tóth Rózsa tanulmánya lá­tott napvilágot reneszánsz építészetünkről1. A magyarországi rene­szánsz építészet kezdete az 1479 körüli évekre tehető, s jelentősége, hogy az Alpokon túL itt érte el a legszebb eredményeit. Az olyan alko­tások, mint az esztergomi Bakócz (kápolna, vagy a sá­rospataki vár (Lórántffy-log- gia), a pesti belvárosi temp­lom tabemákulumai (a pé­csi is ide tartozik), az európai reneszánsz legszebb munkái. Pedig épo a legfontosabb építészeti emlékek semmisül­tek meg, vagy maradtak fenn néhány töredékben, mint Má­tyás palotája. Az olasz mestereket Má­tyás hívta az országba, s azok az 1520-as évekig meg­szakítás nélkül itt dolgoztak, utána a fejlődés megszakadt, s a török hódítás következté­ben a reneszánsz napja is leáldozott. 'Feuemé Tóth Rózsa nagy tájékozottsággal és rendkívül élvezetes írói eszközökkel dolgozta fel a kort, kitérve annak kisebb részletkérdé­seire is. Tanulmánya a kér­dés legjobb összefoglalása Mint a román kori kötetet, ezt is Kónya Kálmán kitű­nő fénykénéi egészítik ki, szám szerint 209, reneszánsz építészetünk minden jelen­tős alkotását bemutatva. cs. Benedek együnk látogatást a /fjjjfg ceglédi Kossuth Mú- HJÜ zeumba, ahol Benedek Péter keze vonásának varázslatos erejében gyönyör­ködhetünk, miközben Dévé­nyi Iván tanár-művészettör­ténész emberséget sugárzó lényének melegítő árama süt felénk. Remény van arra, hogy a város a közeljövőben emlék­szobával tiszteli meg a kö­zel 90 éves mestert, akiről 1923 és 1928 között Révész Béla, Kassák Lajos, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Je­nő, Móricz Zsigmond, nap­jainkban F. Mihály Ida, Kristóf Attila, Bajor-Nagy Ernő, Ruffig Péter, Rózsa Gyula, Szilágyi Miklós, Per- neczky Géza, Ikvai Nándor, Buda Ferenc, Furkó Zoltán, Heltai Nándor, Tóbiás Áron és a szavakban való megje­lenítés többi szakértője any- nyi értékes gondolatot, látás­kultúránkat gazdagító meg­állapítást írt le. Annak idején a Nyugat, az Est, az Újság, a Világ, a Magyarország, az Uj Idők, a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, a Pásztortűz, a Friss Újság felfedezését mint vi­lágszenzációt röpítette világ­gá. Fekete Dezső: Bács-Kis- kun megye képzőművészete a sajtó tükrében címmel az elmúlt évben készítette el 55 tételből álló sajtócikk­leírását, a kiskunhalasi könyvtár részére. Máté Bertalan ceglédi muzeológus 64 tétel cikk­bibliográfiáját őrzi a ceglé­di múzeum adattárában. Tóth István, Apáti Tóth Sándor., Ikvai Nándor és Nagy Dezső felvételeiből 230 tétel áll a kutatók rendel­kezésére. Már a képek cí­mei is nagyon sokat árul­nak el Benedek Péter látás­módjáról, érzelemvilágáról: Regruták, Halászat tapoga­tóval, Kenyérsütés, Szántó­vetők, Alkonyat, Kalapos Vili hentesboltja, Vándor­cigányok, Alvó nő, Családi kör, Részegek, Tehénfejés, A pitvarban, Horgoló lány, Ba­romfiudvar, Májusfa, Mosó­nő, Viszik a menyasszonyt, Lisztszitáló, Uszodi utca, ön­arckép (több változatban), Aratók a viharban, Anyám, Mosás a Dunán, Laskay András és neje, Szoptató anya, Apám, a Jégeső elől hazainduló aratók, stb. Dévényi Ivánnak, amellett, hogy sok szép írással gazda­gította az idős festőről szóló recenziók sorát, gondja volt arra is, hogy Cegléd múzeu­mának juttassa azokat az alkotásokat, melyeknek bájá­ból annyi szépet és haszno­sat mondott el. Miről van szó? Arról, hogy látászavarok­kal küzdve, reszkető kezeit tehetetlenül tördelve él Ceg­léden az az idős parasztfes­tő, akit annak idején az „őstehetség — láz”, napja­inkban a féltő (néha leke­zelő) atyáskodás a „naivak” kategóriájába sorolt be. És most lássuk a Dévényi­gyűjtemény legszebb, legér­dekesebb darabjait —, me­lyeket remélhetőleg rövide­sen — a Benedek-emlékszo­Péter képei bábán a nagyközönség is megtekinthet. 1921-ben készült Menetelő katonák című akvarelljén kerítéses ház előtt jobbról balra haladó, katonai me­netoszlopot vezető tiszt és menetelő katonák láthatók. Mögöttük a kerítés és fa, finom akvarell színekkel élénkített rajza. A katonák kékben, mellettük egy asz- ' szony népviseletben. A me­netoszlop további része ce­ruzával gondosan felvázolt, de nem színezett. E munká­ja enged bepillantást a mű­vész műhelytitkaiba. 1923-ban festett olajkép hasonló elképzeléseket takar; élénk színei „megvidámít- ják” a szemet: Gyócsi Julis enni ad az éhes huszárok­nak. „Szokatlanul nagy elő­tér. A jelenet a középtérbe koncentrált. Kék ruhájú, népviseletes asszony félig ta­karva, mögötte, piros szok­nyás kislány és barna ka­lapos férfi áll, a bal olda­lon szemben velük kék dol­mányos, piros csákós két huszár fogadja a kínálást és eszik. A huszárok mögött két felszerszámozott ló. A háttérben kerítés, sűrű zöld fa és bokor, melynek sötét tónusa az egész képet sötét­re hangolja...” — írja Szi­lágyi Miklós, a múzeum ak­kori igazgatója a lajstromba. A többi ízes, a néprajzi ele­meket hűen tükröző leírás is az ő szakértelmét dicséri. Uszódi mosóasszonyok cí­mű képe festésének időpont, ja feltehetően 1923. Nagy homokszínű előtér, a kép középtáján húzódik a ferde partvonal, mely előtt négy népviseletes asszony mosószéken ruhát sulykol. A vízen baloldalt nagy ladi­kok, a háttérben egy hajó oldalának sötét foltja. Ez a háttér és a víz sötétsége éles ellentétben van a vilá­gos előtérrel. A „békebeli kiegyensúlyo­zottság” árad Simó Lajos uszódi bíró képéről. Az idős férfi profilban ábrázolt mell­képe tökéletes jellemábrá­zoló készségről vall. A vör- henyes arc balra néz, a ka­lap alól ősz haj látszik ki. Az ősz harcsabajusz is a népi élet „kelléke”. Bal ke­zében hosszú tajtékpipát tart, mely szájából lóg ki. Kar­jával — mely a pipát tart­ja — mintha a kép szélére könyökölne. A háttért kékes­szürke. Az 1949-ben festett Enyel- gés című olajfestmény is jellegzetes idilli hangulatot sugároz. Félig ábrázolt, fe­hér falú, faoszlopos tornácú ház előtt szénaboglya, mely­hez egy lilaszoknyás lányt hozzádönt egy kékmentés, piros nadrágos, kardos hu. szár. A boglyától balra az udvaron kacsák, lombos fa és a háttérben kerítés. Jobb­ra fekete kutya csahol. A Szekér a viharban című kép durva szövésű vásznon látható „pasztellesen” festve. Jobbról bolra haladó, két- lovas szekér, az ülésen ingbe-gatyába öltözött, ka­lapos férfi, aki vágtára ösz­tönzi a lovakat. Az út in­Cegléden nenső oldalán virágos rét kis darabja, túlsó oldalán négy fa, zöld rét. Minden kép a művész saját kezű címfelírással van ellátva a hátoldalon. E kép „magya­rázó” megjegyzése is sajá­tos benedekpéteri bájt tük­röz: „Simó a viharban ira­modik haza”. A művész 1950- ben festette. Apám a ká­posztát tapossa című kép akvarell. 1959-ben készült. A szoba sarkában világosbarna 3 Apám a káposztát tapossa szekrény látható. Sötétebb barna, fűrészelt végű ágy előtt egy dongás dézsa, mely­ben roggyant lábbal egy férfi áll, fél kézzel au ágy végét fogva. A fehér ing­ben és feltűrt gatyában, ol­dalnézetben ábrázolt férfi minden figyelmét erre az érdekes paraszti munkára fordítja. Az utolsó akvarellkép 1962-ben készült. Címe: La­kodalmas menet. A képen a népi folklór szertartásos bá­ja található. Vízszintes úton, jobbról balra halad a lako­dalmas menet. Legelöl zöld, illetve barna ingben egy- egy legény, mögöttük két feketeruhás idősebb férfi, majd öt ifjú pár. Minden figura oldalnézetben ábrá­zolva. A menet mögött ma­gas deszkakerítés, világoskék bárányfelhős ég, zöld ház és egy ház tetejének a sarka látszik. Az idő sürget, hogy a Benedek-életmű csinnadrat. tás és fájó szociográfiai pontjait tudományos alapos­sággal feltárjuk, az újra­felfedezések és kínos elfele- dések társadalmi miértjeit kimutassuk. Nem lehet fel­adatunk, hogy felfedezője és mecénása Bálint Jenő anyagi érdekeltségét kiteregessük, .yagy könyvét társadalom- történeti, esztétikai kritiká­val ellen jegyezzük, de azt szerényen megkockáztathat­juk, hogy az „őstehetség­hez”, a „naivhoz” való atyás­kodó lehajolás éppúgy gro­teszk gesztus mint termé­szetes tónusú művészetének, személyiségének éltető kör­nyezetéből való erőszakolt kiemelése. Apáti-Tóth Sándor felvételei MACZELKA TIBOR MŰVÉSZET A nagyszentmiklósi kincs Az utóbbi hónapok leg­gyorsabban elkapkodott kiad­ványa László Gyula—Rácz István „A nagyszentmiklósi kincs” című könyve volt. A Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötet méltó helyet foglal el a magyar könyv­művészet remekei között. 1799. júliusában a Bánát­ban, Nagyszentmiklóson Vuin Nero szerb parasztgazda árokásás közben bukkant rá a közel 10 kilónyi, 23 darab­ból álló páratlan aranylelet­re, amely egy régi kultúra csodálatos művészetének hír­adása. Az egykori tulajdonos menekülés közben rejtette el a két készletet egy hajda­ni mocsárral körülvett szige­ten. A megtalált kincs görög és bécsi kereskedők kezén került Pestre, ahol a csá­szár rendeletére a polgár- mester összeszedette az aranyedényeket és Bécsbe szállíttatta. Azóta is ott őr­zik a Kunsthistoriches Mu- seumban. A kincs származá­sáról, készítőiről, elrejtőiről megtalálása óta tart a vi­ta. László Gyula könyvében nem akarja ezt a vitát el­dönteni, hanem összegzi az eddigi nézeteket, és felvet jónéhány kérdést, mire is kell feleletet keresni a to­vábbi kutatóknak. „Hango­san” töpreng az újonnan fel­fedezett tényeken, úgy vizs­gálja a kincset, mintha ő lenne a megrendelő, a hasz­náló és az ötvös egy személy­ben. Felidézi a régi szokáso­kat, mítoszokat, amelyek nyomán hírt kaphatunk a nomád fejedelmek életéről, a steppe urainak udvartar­tásáról, káprázatos pompájá­ról. Felidézi például, hogy a Kárpát-medencében élő ava­roktól (akiket László Gyula az első magyar honfoglalók­nak tart), a bizánciak mi­lyen mennyiségű arannyal vásárolták meg a békét. 574— 575-ben évi 80 000 soldius- ban állapodott meg Baján kagán és a bizánci császár, ennek súlya több, mint 3,5 mázsa arany volt. Ezt 622— 23-ra már 200 000 soldiusra emelték. Mintegy 40 év alatt 8—10 tonna arany áramlott a Kárpát-medencébe. A kincs két asztali kész­letet tartalmaz: a rovásírás nélküli, melyen gyönyörű ember- és állatábrázolások vannak a fejedelemasszonyé, a rovásírásos a fejedelemé volt. A két készlet más-más hagyományt őriz: az egyiken a késő avarság művészete, a másikon az avarság, onogur- bolgárság és a magyar ki­rályság első éveinek művé­szete tükröződik. A díszíté­sek, minták, ábrázolások nem rögtönzések, hanem hosszú, szívós hagyomány áll mögöttük — előéletük szín­tere a Volga—Ural—Kauká­zus. A steppe művészetének késői hajtásai, de már a Kárpát-medencében készül­tek, egy részük fémműves technikája I. István pénzeivel tart rokonságot. Kié lehetett a kincs? A kutatók csak ta­lálgatják, leginkább Ajtony- nak tulajdonítják. A feltéte­lezések szerint „a magyar uralkodó család egyik tagja egy hazai hagyományokban élő nagy úr egyik leányát vette felségül, s így került egymás mellé a két készlet. A könyvvel kapcsolatban külön ki kell emelni a Finn­országban élő Rácz István fotóit, melynek nyomán fel­tárul a kincs minden rejtett szépsége, a csodálatos öt­vösmunka minden finomsága. KISASSZONDY ÉVA Enyetgés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents