Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
1978. január ZZ. ^PÚJSÁG 7 Ott jutott eszembe... Egy munkásgyűlés margójára „Munkásgyűlés” — hirdeti a pársoros meghívó. Délután két óra, gyülekeznek az emberek a művelődési ház előtt. Mivel a vállalatnak — a Tolna megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnak — nincs saját terme, ahol összeültetheti az embereket — hát így most a „Babits” zeneterme a színhelye a munkásgyűlésnek. Elsüppednek az emberek a fotelokban, bevonul az elnökség — aztán kezdetét veszi a tanácskozás. Nézem az arcokat, amelyeket kicsit meszesre fest a burkolt falu terem mennyezetvilágítása. Hallgatják az elmúlt év értékelését, az igazgatói beszámolót. Érdekesek az emberek ilyenkor. Van, aiknek feszült figyelem az arca, mintha magában az elhangzottakat ellenőrizné, van aztán, aki a szomszédjával susog, mert ugye nem érdekel a szöveg... Munkásgyűlés. Akik itt vannak, hamarosan a birtokosai lesznek az ország leg. modernebb húskombinátjának. Persze, még nincsenek köztük azok az egy-két százak, akik majd odaállnak a csarnok gépei mellé. ök még hiányoznak, valahogy talán az egész tanácskozás hangulatából is. De az itt lévők is birtokosok. Róluk szólnak a levegőben elúszó mondatok, a száraz számok, adatok... S valahogy beszökik egy kép, ide a zeneterem falai közé... ,„Dagadó sár, kinn a Ke- selyűsi út szélén, a ködből döccenve fordulnak rá a nemlétező útra a földdel pakolt ZIL-ek. Az árok szélén letűzve egy ideiglenesen ácsolt tábla, rajta csak afféle ákom- bákom betűkkel: Húsipari Beruházás. Igen, valahogy így kezdődött. Akik most figyelnek a szavakra, vagy épp a végére várnak, hisz ettől még nem lesz vastagabb a boríték — talán ott. a sártenger szélén, mikor először sé. táltak ki megnézni, hogy mi is lesz itt —, inkább voltak munkások, mint így a fotelok ölében. Tényleg, rettentő érdekes dolog ez a fajta közömbösség. A munkánkról beszélnek, arról, hogy mit értünk el, miben hibáztunk, mit kell még tennünk és jó né. hány arcon ott a kívülállás merevsége. Holott, amikor az első betontámokat verték a gépek a földbe, az arcukon valami — „nekünk épül, enyém lesz” látszódhatott. Munkásgyűlés. A szó íze valahogy felidézi az egyszer volt, hol nem volt történetek hangulatát, még azokból a harcos időkből, a fényes szellőkről, és hogy mi bezzeg csináltuk, lelkesen, őszintén, hittel. És — mit tesz isten, ezek a történetek az emlékezők szájából valahogy mindig úgy fejeződnek be, hogy itt a vége, fuss el véle, mert hisz ezek a maiak... Igazuk lenne? Számolom a velem szemben lévő sorban ülőket. Tizenhat ember. Két jól- öltözött hölgy merev nyakkal suttog — láthatóan valakiről valamit —, mert tekintetükkel célozzák is az illetőt. Egy békés, negyvenes, kicsit lecsúszva — takarásban — szunyókál.. Igazuk lenne az egyszer volt, hol nem volt történe. tek gyakori summázásának? Eltelt néhány hónap, ott kinn a telepen, ahol először fordultak rá a földre a szállító kocsik, és máris be- tonutak nyelték el nagy szalagokban a sarat, futball- pályányi betontető — a jövendő üzemcsarnok — már nyomta a pilléreket... És közben, faházikóban, szétszórva, itt-ott, dolgoztak ugyanezek az emberek, a beruházásért, a felvásárlások sikeréért, végezték a dolgukat. Most itt ülnek, hallgatnak, figyelnek, vagy unatkoznak... Aztán jönnek a hozzászólások. Ilyenek is, meg olyanok is. Megszokottak. Ki ne hallott volna már hasonlót? Már megint kezdeném ezt a belső fanyalgásomat, aztán felvillan előttem egy kép, amikor csörgő telefonok előtt, az íróasztalok mögött idegeskednek, rohannak, győzködnek az állattartókkal, vagy a beruházók a kivitelezőkkel, esi. korogva egy arasznyi munkasikerért, eredményért. Ugyanezek az emberek. Munkásgyűlés. Hamis lenne a kép, ha valaki úgy beszélne róla, erről, vagy bármelyik másikról, hogy kipirult tekintettel, büszkén csillogó szemekkel hallgatták kitűnő eredményeik értékelését az emberek... Hát nem. Valami elmúlt ezeknek a gyűléseknek a levegőjéből, valami másként hat rájuk. Érdemes ezen egyáltalán fanyalogni? Visz- szasírni a külsőségek gyakran (ál) pátoszát? Vagy el kell hinnünk, hogy ezek a gyűlések ma már mindössze feladatai a mindennapoknak, amit teljesíteni kell, és leírni azzal, hogy túl vagyunk ezen is. Azt hiszem, sem ezt, sem azt. Tudom, hogy nem ez a munkásgyűlés teremtett a sár fölé, a sár helyett, épülő kombinátot, vagy végezte el a vállalat éves feladatát, és mégis, kicsit hiányzik a szavak tüze. Még ha attól nem kerekedik is okvetlen magasabbra a tervszám, nem nő gyorsabban a beton... Ennek ellenére — mert ez is az igazság része, erről a munkásgyűlésről is megjelenhetne az újságban egy ilyesfajta, rövid hír: „Megtartotta év eleji munkásgyűlését a Tolna megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat. Szó volt az elmúlt év eredményeiről, és természetesen a gondokról, hiányosságokról is. Beszéltek az idei év nagyobb tennivalóiról, amelyet csak az egész kollektíva összefogásával lehet majd megvalósítani.” Elnézést, ha másként alakult a megírása. Győri Varga György Fotó: Gottvald — Bakó J. Magyar nóta a nagymamának Szokása a rádiónak, hogy szombat délelőttönként ellátogat egy-egy családhoz. A „Mivel töltik a szabad idejüket” sztereotip kérdésre hasonlóak a válaszok is; olvasunk, kertészkedünk, zenét hallgatunk, kirándulunk, érmét, facsimile-kiadványokat, üvegcséket gyűjtünk, gyufaszálakból várat építünk. A műsort zenés betétekkel lazítják; megkérdezik a családot, milyen számot hallanának szívesen, esetleg kinek kedveskednének zenével. A kémiai tudományok kandidátusnője a „Piros rózsák beszélgetnek” című nótát küldte — a nagymamának. A nagymamának, akinek végső soron a tudományos fokozatát köszönheti. Kötetre való elbeszélést, novellát, riportot lehetne ősz. szegyűjteni azokból az írásokból, melyek a gyerekekhez költözött nagymamák sorsáról, főleg konfliktusokat idéző kiszolgáltatottságáról szólnak. Az ipari centralizáció következtében az utóbbi évtizedekben meggyorsult a falusi lakosság városokba, járási székhelyekre történő áramlása. Mivel a lakásárak meglehetősen borsosak, sok elözve- gyült nagymama felajánlja: a fiatalok ne albérletben tengődjenek, hanem adják el a mama falusi házát, telkét és olyan lakást vegyenek, ahol jut hely a mamának is. A lakások mérete általában 53 négyzetméter, ami nem nagy, de ha megfelelő az elosztása, mindenki megtalálja benne a maga helyét. A mamák tehát beköltöznek, s van közöttük olyan, aki be tud illeszkedni a családba, mások meg gyötrődnek, kínlódnak magukba folytják vagy éppen kinyilvánítják véleményüket a beidegződött szokásaiktól jócskán eltérő életforma láttán. Akár így van, akár úgy: irigylem azokat a családokat, amelyek a nagymamával együtt élnek. Mert lehet, hogy néha zörög a kanál, de ettől függetlenül a mama főz, mos és vasal, otthon van, ha jön a szerelő, s nem kell idegeskedni: mit szólnak a munkahelyen, hogy ismét táppénzre megy az ember, mert „lebetegedett a gyerek”. Úgy érzem, csupán film tudná érzékeltetni, a „nagy- mamátlan családok” mun- káshétköznap-estéjének egy- egy pillanatát: megy a mosógép, forr a tej, szól a rádió, az egyik gyerek énekel, a másik kiabál — ki látott már testvéreket, akik nem böllenkednek egymással. Fejetetején áll a ház, soha semmi sincs pontosan készen, a lemaradást behozni képtelenség, s a gyerekekkel is többet kellene foglalkozni. Egyszóval örökös időzavarban élünk. Ezzel szemben, akik a nagymamával együtt élnek, hazamennek — a készre. Kérdezhetik: miért nem vesszük igénybe a különböző szolgáltatásokat? Igen is, nem is, hisz az ember évek alatt olyan rutinra kénytelen szert tenni a házimunkában, hogy például konyharuhát mosni és vasalni nem több idő, mint a Patyolatba szaladgálni. Ami a készételeket illeti: káposztát, babot és borsót nem ehet örökké az ember —, hogy a felvágott-választékról ne is beszéljünk. S hogy miért nem segítenek többet a férjek? A fiatalabb házasoknál ma már állítólag a férj sem húzódozik az otthoni munkától, talán éppen azért, mert erre gyerekkorában rákényszerült, hisz a szülei is dolgoztak. Az idősebbekre — sajnos — karikatúrákban ábrázolt pózban nyitjuk a szobaajtót: fotelban ülve újságot olvasnak, s csak ötödszörre hallják meg, ha szól hozzájuk valamelyik családtag. Ki tudja, miért, a családok többségében ez valahogy így alakul. Olvastam valahol: Különösen lassan valósul meg nőpolitikánkpak az a célja, hogy az arra rátermett nők közül többen, létszámuknak megfelelő arányban kerüljenek vezető beosztásba. Fiatal korban meghatározó szerepe van a kisgyerekek gondozásának, s ez nem hangolható össze a vezető beosztással járó lelkiismeretes munkával, pedig a vezetői munka javításának tartalékai : a nők. Szemléletváltozásra lenne szükség e téren. Véleményem szerint a szemléletváltozás már régesrég megtörtént, s a női vezetők száma éppen azért kevés, mert a nem kis felelősséggel járó vezetői munkát csak biztonságos családi háttér tudatában lehet elvállalni. S hol ez a biztonság, ha fejünk fölött a veszély: bármelyik pillanatban kitilthatják a gyereket a bölcsődéből, az óvodából, ha ki kell surranni az értekezletről, mert menni kell a gyerekért. Tessék csak megfigyelni, a vezető beosztásban dolgozó nők többsége egyedülálló, esetleg idősebb nő, vagy olyan szakképzett fiatalasszony, aki a nagymamára éjjel-nappal számíthat. Lakótelepünkről péntek este, szombat délben kocsival, gyalog, cekkerekkel felszerelkezve útra kelnek a családok. Világos ablakot szombat este csak imitt-amott látni. Vasárnap délelőtt és a kora délutáni órákban, valóságos csúcsforgalom van; babakocsit tolva, kényelmesen sétálva, esetleg gépkocsival felkerekednek a már önálló lakáshoz jutott házaspárok: mennek ebédelni a mamához. Óriási köny- nyebbség: nem kell hétvégén vásárolni, vasárnap egész délelőtt főzni, aztán mosogatni — több az idő kulturálódásra és békés, csendes hangulatban egymásra. Városokban, falvakban gyakori szokás, a nagyszülőktől nem messze lakó gyermekeket, unokákat vasárnapi ebédre hívni. Sőt. nem egy háztartásban dolgozó, vagy nyugdíjas nagymamát ismerek, aki az unokákat hétközben is meleg ebéddel várja, minthogy nem minden gyereknek jut a napköziben hely. Természetesen azt senki sem kívánja, hogy a mama a család örökös szolgálója legyen, hogy teljességgel alárendelje magát a családnak. Tudományos kutatások szerint, négy nagymamatípus létezik: a mimdenbe beleszóló, a vasárnapi, a közömbös, és olyan, akire bármikor, bármiben számítani lehet. Tartozzék bármelyik típusba is, a lelki köldökzsinór életünk, életük végéig nem szakad el. A legnagyobb és a legtöbb tiszteletet és megbecsülést mégis lazok a nagymamák érdemlik, akik nem csak egy-egy órára jókedvű, barátságos és játékos nagyszülők, hanem — ha futja az erőből — kötelességüknek érzik segíteni hétfőtől hétfőig szinte megállás nélkül dolgozó gyermekeiken. Nem könnyező bús magyar nótát, hanem állandó törődést érdemelnek, lélekben és testben, hogy biztosak lehessenek abban, ha erejük fogytán, lesz aki meleg ételt tesz az asztalukra. D. VARGA MÁRTA Beton a sárban... Munkásgyűlés a zeneteremben A kép, a látvány nem a közömbösöké