Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
1917. december 11. fíÉPÚJSÁG 7 Az alkoholizmust a társadalomnak kell felszámolnia Beszélgetés dr. Nedók Pállal, Szekszárd város Tanácsa elnökével Szekszárd város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága önálló napirendként tárgyalta: „Az alkoholisták kötelező gyógyintézeti kezelésével kapcsolatos hatósági feladat ellátása” című előterjesztést. E napirend tárgyalásakor a végrehajtó bizottság lehetőséget biztosított az alkoholizmus problémájával foglalkozók találkozására és véleménycseréjére. Erről beszélgettünk dr. Nedók Pállal, a városi tanács elnökével. — Szekszárd tradicionálisan bortermő vidék. Az alkoholizmus és az ezzel össze- iüggő kérdések itt élesebben vetődnek fel. Tudomásom szerint az egészségügyi osztály beszámolója nagy vitát váltott ki. A nézetek végül is hogyan összegződtek, kialakult-e egy, a jelenlévők nézeteit azonosító törekvés? — A vitában sokoldalúan közelítették meg az alkoholizmus elleni küzdelem lényegét, módszereit, de végig érezhető volt a jelenlévők vitájában a fő feladatra azonosuló törekvés. Az ülésen véleményt nyilvánító bírói, ügyészi szervek képviselői, az alkoholisták gyógyításával foglalkozó orvosok, végrehajtó bizottságunk tagjai az alkoholizmust elsősorban nem mint betegséget, hanem mint mértéktelenül és rendszeresen italozó életmódot, a társadalomra veszélyes jelenséget állították előtérbe. — A végrehajtó bizottság határozatot fogadott el. E határozatában felhívta a város üzemeinek, vállalatainak, intézményeinek vezetőit, kollektíváit: segítsenek az alkoholizmus elleni küzdelemben. Ez azt jelenti, hogy véleményük szerint csupán jogszabályokkal és gyógyintézeti kezeléssel nem lehet felszámolni az alkoholizmust? — Pontosan ezt. Véleményünk szerint az alkoholizmus elleni küzdelem társadalmi kérdés. A gyógyintézeti kezeléssel kapcsolatos hatósági munka csupán a feladatok egy részét képezi. A hatósági feladatok végzésében az egészségügyi ágazat és a jogalkotó jogszabályban rögzített akarata között eljárási, illetve garanciális kérdésekben eltérés lehet. Csak jogi szabályozással társadalmi problémákat megoldani nem lehet. Sajnos, az alkoholizmus és problémakörének kiszélesedése miatt nem várható, hogy magas színvonalú egészségügyi intézményhálózatunk e téren saját erejéből az elvárt eredményeket produkálja. Az alkoholizmust a társadalomnak kell felszámolnia. Ezzel egyúttal azt is mondom: az alkoholizmus elleni küzdelem nemcsak jogi, egészségügyi, hanem társadalmi kérdés. Az egész társadalomnak küzdenie kell ellene. Erre az együttes cselekvésre hívtuk fel a város üzemeinek, vállalatainak, intézményeinek vezetőit és dolgozóit a már említett határozatban. — A felhívás bizonyára nem marad eredmény nélkül. Bár azzal is számolni kell, hogy egyes vezetők, dolgozók nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy vállalatuknál, üzemükben, intézményükben minél kevesebb olyan ember legyen, aki nemcsak munkaidőben, de munkaidőn túl is tartózkodik a túlzott alkoholfogyasztástól. E megállapításra alapot ad az a széles körben tapasztalható nézet, mely szerint: az italozó életmódot folytatók egy része, talán többsége, munkahelyén becsületesen elvégzi a rábízott feladatokat, munkahelyén nem iszik. Hogy munkaidő után mit csinál, az már nem az üzemre, a vállalatra, az intézményre, hanem a családra tartozik. A vitában is hangot kapott ilyen nézet? — Igen! De mindjárt vereséget is szenvedett. A végrehajtó bizottság határozottan kimondta: az ilyen állás- foglalással nem lehet, nem szabad egyetérteni. Igaz, hogy vannak, akik a munkahelyükön nem alkoholizálnak, a feladataikat is jól ellátják, de ez nem jelentheti azt, hogy a munkáltatók, az alkoholistákkal együtt dolgozók felelőssége csak addig terjedhet, hogy az ittas dolgozót nem engedik munkába állni. A munkahelyek szervezetében mindenütt vannak — és reméljük, nemcsak papíron — olyanok, akik a dolgozók szabad időbeni tevékenységét vizsgálják, sőt annak hasznos eltöltéséhez segítséget adnak. Napjainkban egyre több fórumon esik szó a szocialista embertípus kialakításáról, az ilyen típusú emberek számának gyarapításáról. Véleményünk szerint nem lehet helyes ítéletet alkotni egy emberről csupán a nyolcórai munkaidőben végzett tevékenysége alapján. A munkáját elvégző, de szabad idejében rendszeresen italozó, a családját veszélyeztető ember nem lehet hordozója a szocialista embertípusnak. Sőt mi több: hosszú távon nem lehet jó munkás sem. — Az alkohol a bűnözés melegágya. A társadalmi összefogás segíthet a bűnözés megakadályozásában, de segítheti szebbé, boldogabbá tenni a legkisebb társadalmi egység, a családok életét is. Erről hogyan vélekedtek a végrehajtó bizottsági ülésen? — Szóba került ez is, természetesen. Mindenki tudja, hogy az alkoholnak nagy szerepe van a bűnügyek alakulásában. A mi társadalmunkban a bűnügyek megelőzésén van a hangsúly. Ha azt akarjuk, hogy csökkenjen a bűnözés, akkor mindany- nyiunknak segítenünk kell az ellene való küzdelmet. Ha az alkoholizmus ellen küzdünk, akkor egyúttal a bűnözés ellen” is harcolunk. A városi tanács végrehajtó bizottsága a felhívással hozzá kívánt járulni ahhoz, hogy megváltozzon egy rossz szemlélet. Ahhoz, hogy társadalmi ügy- gyé tehessük az alkoholizmus elleni küzdelmet, szemléletbeli változásra van szükség. A társadalom alapsejtjeinek, a családoknak, az emberformáló kis közösségnek talán minden anyagi juttatáson túl, azzal segíthet legtöbbet a nagyobb kollektíva, a munkahely, ha megakadályozza, hogy a közösség bármely tagja az alkohol rabjává váljon. Sz. J. ahogy az alkoholisták latjak SeregHaftok BEVALLOM, nem véletlenül jegyeztem meg sem a megyei tanács legutóbbi ülésén, sem később, a megyei tanács elnökével készített interjú alkalmával azokat a számokat, amelyek azt mutatják, hogy tavaly hogyan alakult szűkebb pátriánkban az egy főre jutó társadalmi munka értéke. Míg az országos átlag négy forinttal meghaladta a 300 forintot, nálunk megállt a 221 forint per főnél. Megyénk 63 tanácsa közül 20 ért el a helyi átlagnál jobb, 6 átlagos és 37 tanács az átlagnál rosz- szabb szintet. Erről a 37-ről kell most beszélnünk, mert tapasztalataink szerint a 37 tanács illetékességi területén élő emberek tudják a legreprezentatívabb listákat készíteni arról, ami közóhajtott fejlesztési tennivaló lenne. Ezen közben nem tudni, miképpen kialakult hagyományaik szerint be van hunyva a szemük, hogy még csak véletlenül se lássák meg a társadalmi összefogás kiaknázatlan lehetőségeit. Azt, hogy egyenként és együttesen mit kellene tenniök az igény szerinti fejlesztések megvalósításáért. A tengelicieknek főként belterületi és külterületi útjaik bátran vállalt szilárd burkolása annyira mozgásba hozta a lakosságot, hogy az egy főre jutó társadalmi munkaérték megközelítette náluk 1976-ban a 700 forintot. Ennél azonban nagyobb értékű volt az általuk elvégzett munka, hiszen Tengelicen is élnek gyerekek, öregek, betegek és igen! — élnek ott is csak a kész használatára váró passzív emberek. SZEDRESEN 57 forint, Kakasdon 59 forint, Sió- agárdon 66 forint volt 1976-ban, ami a végzett társadalmi munka értékeként egy lakosra jutott. Ezek az arányok sok mindenről vallanak, nemcsak arról, hogy a szülő- vagy lakóhelyüket rosszul szeretik ezrek és százak. Elárulják egyebek mellett azt is, hogy nincs megfelelő kapcsolat a lakosság és tanács között, ami azt eredményezi, hogy a fejlődést kötelező lokálpatriotizmus csak szájjal erős. Egyébként pedig a „fogjuk meg és vigyétek” jegyében reméli megoldani mindazt, ami fejlesztésként megoldható. Mi több, megoldható is lenne abban az esetben, ha a fejlesztésre fordítható pénzeszközöket — a jó példák módszereit átvéve — anyagi, szellemi, fizikai társadalmi munka- vállalással megduplázva-triplázva szakítanának a sereghajtó községekben a sültgalamb-várás meddő gyakorlatával. — Adjon a megye! Miért nem ad pénzt a megye? — szögezik a vidékjáró újságíró mellének a kérdést sokan és sokfelé. Bizony, esetenként még tanácsi vezetők is, akiknek elsőrendű kötelességük az önálló gazdálkodás, így annak ismerete, hogy a legégetőbb fejlesztési munkák elvégzésére sem lehet sehol több pénzt fordítani, mint amennyit önállóan kigazdálkodnak. Vannak persze olyanok is, akik a „régi nagykalapot” reklamálják, amibe bele lehetett nyúlni, ha egy-egy vállalkozás derekasan meghaladta a saját erőt. Nagykalap, azaz központi támogatás van most is, csakhogy kizárólag arra a célra lehet belőle forintokat kiemelni, amire a benne elhelyezett forintokat tervezéskor szánták. Például a szolgáltatások fejlesztésére. Általában olyan célkitűzések megvalósításának tervezett segítésére, melyek nem kifejezetten egy vagy két település lakosságának érdekeként kerülnek az V. ötéves terv feladatainak a sorába. DE TÉRJÜNK VISSZA az egy főre jutó társadalmi munkaérték szélső értékeit meghatározó sereghajtókhoz és nem azért, mert át akarjuk venni tőlük az ajtajuk előtt való sepregetést. Más a szándékunk! Rá akarjuk terelni a sereghajtó községek lakosságának, vezetőinek, tanácsi és nem tanácsi szerveinek a figyelmét a falugyűlések küszöbén arra, hogy fedezzék már fel saját erejüket! Lássanak hozzá eddig ki nem használt lehetőségeik kiaknázásához. Közösen persze, mivel az így létrehozott értékek is közösek... — óa — Engem tessék elvinni! Az asszony már jól benne jár a korban, nehézkesen kapaszkodik fel a panorámabusz lépcsőin, szusszan is egyet, miközben két kisgyereket terel maga előtt fölfelé. Még van néhány perc az indulásig, de a kalauznő már kiosztotta a jegyeket. Délutáni járat, akad néhány foghíj is az ülőhelyek között. Nem naponta ingázó diákok az utasok, mert akkor nem lennének üresek a menetiránnyal háttali ülések, ahova az asszony a gyerekek, no meg a fekete táskája társaságában lehuppantja magát. A véletlenül összekerült, idegen emberek csendje telepszik rá a kocsira, tisztán hallani a kalauznő hivatalos kérdését: — Hány évesek a kicsik? — Azt mondták, hogy mind a kettő négy és fél — emeli föl a fejét az asszony. — Mit beszél ez? — villan át egyszerre a rászegeződő szemekben. — Hát nem unokák? — szólal meg a kalauznő a többiek helyett is. — Államiak, vagy hát hogy is mondjam... — az asszony keze tétován rebben, aztán ölébe húzza a kislány ijede- ző arcát. — Most kaptam őket és viszem haza. Fordulj ide Erzsiké, levetjük a kabátot, meg neked is Lacika, mert rátok melegszik. Az asszony ügyesen hajtogatja össze a szép új kabátokat, a térdére helyezi, a kalauznő csattogtatja a lyukasztót, a kicsik bóbiskolni kezdenek, az utasoknak pedig lassacskán megindul a szava, a kanyarodó járművön Lacika szőke haja, Erzsiké hosszú szempillái az iménti idegeneket ismerősökké avatják. — De nem örökbe tetszik vinni, ugye? — Nem, öreg vagyok én ahhoz, csak nevelem majd hatéves korukig. — Ad hozzájuk az állam valami pénzt? — Ad persze, de én úgyse dolgozok, ráérek. Aztán meg majd eltesznek a mieinkkel. — Nem sírtak, hogy elhozta őket a-többiektől? — Jaj, dehogyis. Hallják, én még ilyent nem láttam. Az asszony babrál a kendője csomójával, érezhetően még erősen hatása alatt áll a történteknek. — Ahogy bemegyek, azok a csöppségek odaszaladnak hozzám, hogy aszongyák: engem tessék elvinni anyuka, engem tessék elvinni anyuka! — Mondták nekik, hogy maga mért ment? — Á, tudják azok maguktól is. — Mekkorák? — Picik. — Rossz soruk van talán? — Inkább nagyon is szép helyen vannak, megkapnak azok mindent, csak hát ugye az anyjuk, az hiányzik nekik. — Aztán akkor hogyan választotta ki ezt a kettőt? — Úgy, hogy az Erzsiké kijelentette: én így is, úgy is veled megyek, de hozd a Lacikát is, mert azt szeretem. — Úgy néz ki, a Lacika lesz a csintalanabb. — Nem baj, azért gyerek a gyerek. De hogy ezek mindjárt elaludtak! Én sose tudtam mozgó járművön aludni. — A kislánynak lóg ‘a feje, át kéne fektetni a másik ülésre. — Tessék csak maradni, akkor maga hova ül, majd idehúzom az Erzsikét az ölembe. — Átülök én, így ni. — Köszönöm. — Szép kis gyerekek. — Azok. — Hát most mondják, van szíve annak az anyának, akinek nem köll a tulajdon gyereke?! Én képes lennék belefojtani a Dunába az ilyent. — Mért pont az anyját? Van annak egy apja is! — Azért mégis csak az anyán fordul meg a törődés. — Nézzék, ébredezik Lacika. Úgy látszik, hangosan beszéltünk. — Álmos vagy, Lacika? Nemsokára leszállunk. — Éhes vagyok. — Nincs nálam semmi, aranyom, nem volt időm venni, nagyon siettünk, hogy elérjük a buszt, de nemsokára leszállunk. — Ad neked a bácsi mindjárt valamit. Na fogadd el, finom, a néni sütötte. — Köszönöm szépen. — Köszönöm szépen. — Egyél csak. Szóljál, ha még kérsz. — Tessék mondani, mikor kapunk mi csatlakozást? Igen? Na jó is, akkor legalább nem kell sokat várakozni ezekkel a gyerekekkel. Erzsiké! Ébredj te is, mindjárt leszállunk. Bújjatok bele szépen a kabátba, a sapkát is, így ni. Köszönjetek a néniknek, bácsiknak! — Csókolom! — Szervusztok. Viszontlátásra ! — Viszontlátásra! KOVÁCS MÁRIA — Mit szólsz hozzál Január elsejétől csak reggel kilenc óra után kaphatunk italt? — SebajI Majd kilépőt kérünk az orvoshoz, a tanácshoz... (Nagy János karikatúrája)
