Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
A^PÜJSÄG Vakítóan csillog, keményen ropog a hó a Decs határában, ahol a gumicsizmás, puskás emberek , gyülekeznek. Ki autóval, ki gyalog érkezik, Toporgunk. — Fázik a kutyád — mondják az újonnan érkezettnek, így igaz. A meleg kocsiból épp hogy kiugró vizsla valóban reszket. — Majd kap bundát — fogja tréfára a dolgot a gazdája. Am aligha tart igényt idegen szőrre a kutyus. Ismeri ő a megoldás módját. Pillanatokon belül virgonc játékba lendül öt-hat társával. — Köszöntőm a vendégeinket és a vadásztársakat! — kezdi az eligazítást a vadász- mester. A huszonegy puskás, az apukát kísérő, haj tóvá avandzsált fiúk, meg a jó szórakozást, kellemes vasárnap délelőtti sétát remélő vendégek gyűrűje most egy emberként figyelik minden szavát. Mert a vadászat nemes, szép sport, de ugyanakkor nagy fegyelmet, figyelmet is kíván. — Ma konyhavadászatot tartunk. Nyulat, fácánt lövünk. Három területet fogunk körbe. A hajtásban lesz fás, bozótos rész. Csak akkor lőjünk, ha teljes biztonsággal meggyőződtünk a veszélytelenségről. A sík terepen sok a rög, a bucka. Ha nyálra lövünk vigyázzunk, mert a sőrétek könnyen gellert kaphatnak a fagyos földtől. Azután sorban szólítja a vadászokat. Egyikük jobbra, másikuk balra indul, hogy a végén kialakuljon a gyűrű. Mi a falu szélső házainak kertje alatt ballagunk B. Tóth Józseffel. Jó tíz perce tapossuk a havat, amikór megszólal: — Itt róka járt az éjjel. A nyom árulkodik. A sunyi pofájú nyomai bizony félreérthetetlenül az egyik ház ba- romfióljától jönnek. És ahogy a jelek mutatják: nem járt eredménytelenül. Durran a harmadik szomszéd puskája. Dodó, a kutya, mintha kilőtték volna, vágtat be a bozótba. Egy pillanat múlva szép fácánkakassal a szájában, peckesen jön a gazdihoz. Szerintem még mosolyog is. A kakast természetesen megkapja a nap első sikeres lövését leadó vadász, de a dicsérő szó a kutyusnak is jogos. Igazi, sárközi táj: szemre asztalsiima szántás. Kialakul az első kör. A bentrekedt nyulak egymásután tűnnek fel. Tőlünk mind jócskán távol van. Hosszú vágtában kísérlik meg a kitörést néhányon, A túloldalon egyre sűrűbben dörrennek a puskák. Egyre gyakoribb a bukfencet vető tapsifüles. — Szép volt! — nyugtáz egy-egy jól sikerült lövést B. Tóth József. Minket mintha elkerülnének a nyuszik. Gondolom: ismerik a mi puskás emberünket. Tudják róla, hogy erdőben, nem is akármilyenben, a gemenci erdőben él és messze környéken híresen jó lövész. Félnek a közelébe kerülni, inkább az „amatőröknél” kísérlik mega veszélyes helyről való távozást. Megmosolyogják a szép elméletemet. Sokkal gyakorlatiasabb oka van ennek. Kettő is. Először a szelj árás. A mi szagunkat a paprikásjelöltekre viszi a szél. Másodszor: a kör úgy záródik, hogy mi gyorsabban haladunk, a szemben lévők pedig majdnem -állnak. Bő félórai séta után jön a parancs: — Befelé ne lőj! De hiszen nincs is már mire. Az a néhány nyúl, amelyik kilépett a körből talán még a jövő héten is fut a rémülettől. Nem úgy az a szegény pára, amelyik sebzetten is bohócot csinált az egyik kutyából. Ötször-hatszor megugrott, megállt, szóval futtatta maga körül az üldözőjét. A sorsát azonban nem kerülhette már el. Amikor a második kör is befejeződött, a vadászmester gyors leltárt készített: — Most már csak négy nyúl kell! Ha megvan, szólok. Utána csak fácánt lövünk. Alig indult meg a harmadik kör, szájról szájra járt: — Nyúlna nem lövünk! így aztán kerekre nyílt szemmel szedték a lábukat nyuszi komáék, csupán egyik, másik kutya iramodott meg utánuk — már csak a becsület kedvéért is, bár őket is egykettőre visszaparancsolták. Szükség is volt rájuk, mert alig fél futballpályányi bokros részhez értünk. Erős számycsapásokkal felröppent az első fácán. — Kakas! — kiáltotta valaki, majd szünet nélkül: kakas — durr — kakas — durr — kakas — durr. A kisebb háborúra emlékeztető dörgés csak akkor szünetelt, ha fácántyúk is repült a menekülő csoportban. A hangzavart a szorgos kutyák lihegése kísérte. Vagy két tucatnyi madarat szedtek össze ott egy álltó helyükön. Messze volt még dél, amikor a terítékre került 24 nyúl és 39 fácán megkapta a vadászoktól kijáró tiszteletet. — Ezt én lőttem, ... arra nem lőttem, messze volt, ... azt te engedted el, ... aló lőttél, ... távol voltatok egymástól, ... az féléd repült, ... én is rálőttem, ... — egy hétre való téma gyűlt össze. (FI) Fotó: Czakó Sándor 1977. december 11. Kinyílnak az ajtók A lakótelepi életforma a legújabb és a legkiforrottabb városiasodé településeink arculatában. A fizikai közelség azonban — amely szükségszerűen következik az emeletes házak sajátosságából — mintha elindított volna egy ellenkező folyamatot is: az eltávolodást az emberi kapcsolatokban. A kívülről csak csengetésre nyíló ajtók mögött magukba húzódnak az emberek, és 'gyakorta megesik, hogy nem is ismerik a ház többi lakóját. Pedig a kikapcsolódást, felüdülést nemcsak a fürdőszoba és a televízió szolgáltatja, hanem az alkalmankénti kitárulkozás is; a többiekkel érdekesen, élvezetesen eltöltött idő. Példák tanúsítják, hogy „van vevő” a közös beszélgetésre, szórakozásra, művelődésre, de sajnos még nem tartunk ott, hogy minden lakótelepen természetes legyen akár a. klubszerű, akár a klubon kívüli összejövetel. Holott tulajdonképpen magától értetődő egyszerűséggel zajlik például a szekszárdi Tartsay lakótelepen az itteni asszonyklub élete. Vezetője dr. Bánházi Csabáné, három gyermek édesanyja, aki hosszú háziasszonytkodás után, május óta a Babits Mihály Megyei Művelődési Központ szervezési osztályán dolgozik. A klub a felsővárosi olvasó asszonyok klubjának példája nyomán, a Hazafias Népfront kezdeményezésére alakult, fenntartója a művelődési ház, a helye pedig a 35-ös számú lakóház alagsori raktára, amelyet a megyei könyvtár fiókkönyvtárnak rendezett be. Könyvkölcsönzés, folyóirat-olvasás, ifjúsági klub, asszonyklub — igazán nem lehet panaszkodni arra, hogy ez a helyiség haszontalan volna. A foglalkozásuk és az életkoruk vegyes, de a bennük rejlő igény a nevetésre, a vidámságra azonos. Nem tűzött ki ez a huszomvalahány asz- szony különösebb nagy célt maga elé, egy kis terefere, kártyázás, kézimunka, közös névnapok, vetélkedő, kirándulás, házi mozi — ezek szerepelnek a programban, vagv most legutóbb egymás megajándékozása Télapó alkalmából. Hangsúlyozom, mindé? csöppet se különös, viszont egyedülélő emberék esetében felér egy hadüzenettel a magánynak, de jól jön a rendszeres találkozás a családon belülieknek is. Aki részt vesz a klubfoglalkozásokon, az feltehetőleg s nem klubnapokon is megnyi tja lakása ajtaját. Jó volna, h£ a lakótelepeken otthont keresők minél többen gondolkoznának el ezen. KOVÁCS M. Állunk a Klárovnál a Valdstejska utca sarkán. Ha így megy tovább, a prágai metró nemsokára behálózza a földgolyót. Van időnk, a villamos úgysem jön. — Nem tudja az ember, hogy mire születik — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Hát én szenvedésre születtem — mondja K. néni. — Négy éven át neveltem a nagyobbik kislányomat a koncentrációs táborban. Vittem magammal a kőbányába... Mindenüvé! Azt hittem, sikerül felnevelnem. És akkor tizenhét éves korában nő egy púp a nyakán. Megmondták, hogy rák. Képzelje el. Tudtuk, hogy meghal. Láttuk, hogy boldog és tudtuk, hogy nem él sokáig. Férjhez ment. A férje is tudta, hogy beteg. Gyereket szült. Istenem... Úgy aludt el huszonnyolc éves korában, hogy este mosolygott: már jobban van. ö az első házasságomból született: tudja, az apját, az első férjemet ott fent, a táborban felakasztották. Képzelje el. Jaj, merjem elképzelni?! * — Már egy hete Peterkázom — mondja a magyar költő, aki csehül tanul Prágában és verseket fordít. — Most már nem látom tisztán a jövőm, kimászom-e egyszer Peterkából. — Jó költő? — Azt hiszem, jó. Nem nagyon értem, de remek játék! Azt írja: fekszik a kígyó és mellette egy kéz sót hint... Extrém! Nem tudok rájönni, hogy mit jelent. Egész nap ezzel a verssel bíbelődtem. Ilyenek a költők. * Városok Anyja. Az északi szélesség 50., a keleti hosszúság 14. fokánál, a közép-európai időzónában... — Prosim jedno pivo... Lám, már beszélek csehül! * — Megvan a Zacek, a barátod! Jó költő! — Extrém? — Groteszk. Végre egy groteszk! Azt írja az egyik versben, mindennap ír egy levelet saját magának, de sosem tudja, hol lesz másnap, amikor megkapná. Ez kedves, nem? — Majd te megfejted. — Egész nap Zacekeztem! — Irigyellek. Állunk a Královnál (a Valdstejska utca sarkán). A villamos persze nem jön. K. néni azt mondja: — A másik lányom nagyon jól ment férjhez. Túl jól! Én ettől is félek. Látom, hogy boldogok, jó módban élnek, de mindig mondom nekik: — Szerényebben! Nehogy egyszer ne tudjátok kibírni a nincset! — Nem szabad erre gondolni — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Nekem mondja, hogy nem szabad erre gondolni? Jön a villamos. Nem, nem jó, mi másikra várunk. — Megértem K. nénit — mondom. — Nem is olyan könnyű megszokni a jót. Én egy alagsori patkánylyukból költöztem be egy negyedik emeleti napfényes, tágas lakásba, és hosszú időbe tellett, mire úgy éreztem, jogosán lakom ott. De írni ma is csak kis szobában tudok. Nekem összeszűkült a tér is ott az alagsorban, nemcsak a gyomrom. — Látja! S maga nem volt négy évig koncentrációs táborban! * — Vettem egy Sist. Egész jó költő. — Én meg Medeket nyúzom. — A Píst’ alickyt? — A Píst’ alickyt. — Extrém. — Nem extrém. Egy öregemberről szól, aki elvesztette a: emlékezőképességét... — Ez elég extrém...! * K. néni elmondja, hogy nemrég megjelent egy regény Megtörtént eseményről szól, arról, hogy hatvankilencben égj faluban megöltek három rendőrt. — Nem érdekli? — kérdi. — Az érdekel, megtalálták-e a gyilkost. — Végül persze hogy meg! — És fellógatták? Jaj! Már késő. Szeretnék a számra ütni. Hisz ez az else férjét...! — Nem — feleli K. néni. — Életfogytiglani börtön kapott Hm. * — Prosim dva pivo! — már úgy rendelek, mint egy nagy A költő kijavít: — Dve! — Hagyj, fáradt vagyok. Egész nap Marekeztem. Nyers bői csinálom az autósmeséket. — Groteszk? — Nem. — Extrém? — Nem. író!... — Én Säjnerrel álmodtam. Jó költő. Azt írja, hogy abbar a faluban, ahol felnőtt, volt az erdőben egy fogolytábor. / foglyok a kerítésen át bámulták a fákat. Az öreg fák néhi még ma is magukon érzik azokat a tekinteteket és félnek Extrém, de nagyon szép, nem? Libabőrös leszek. • Képeslap haza. Mit lehet erre a nyúlfarknyi helyre írni Forgatom a tollat. Aztán, ehh, leírom: „Prága gyönyörű! 1 sör jó! Üdv, stb.” Meghökkenek. Nézem amit leírtam. Borzasztó! Vág; extrém?! „Ez elment vadászni, ez meglőtte...” „Prága gyönyörű! A sör jó!" Gulay István:
