Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

1977. december 25.

"Képújság 11

Szekszárd ma és ötven év múlva

Beszélgetés Lörinczy Gyula építész tervezővel

A kész épületelemek meghatározzák, hogy milyen lesz egy ház vagy utcasor, mégis az építész az, aki lelket lehel belé, s tőle függ, hogy milyen környezetben élünk, s mit hagyunk hátra. Milyen Szekszárd, milyen gondokkal kell szembenéznie az építésznek, s milyen lesz a megye- székhely? — ezekről beszélgettünk egy fél éjszakán át Lörinczy Gyula építész tervezővel, akinek nagy szerepe van a városkép kialakitásá- ban.

— Kezdjük az elején, egy általánosan ismert ténnyel. Az építészet a legátfogóbb művészet, a művészetek csúcspontja. Teret zár be, ugyanakkor módosítja a teret, átalakítja, tehát nemcsak fal és tömeg, hanem olyan

egység, amelyben építész, szobrász, festő együttesen munkálkodik. De elmondhatjuk-e ezt a mai építészetről?

— Sajnos nem. Az építészet és a képzőművészetek nem egy időben készülnek fel a téralkotásra, valamelyik mindig elkésik. Tulajdonképpen az lenne az igazi, hogy előre együtt lássuk az egészet, de megyénkben, szűkebb környezetünkben ez nincs meg. Itt van a közeli példa, a Prometheusz-szobor • esete. Hegyet kellett csinálni, mert a százhatvan lakásost takarni kell. Amikor itt volt Varga Imre, hangosan ki is mondta, hogy az itt lévő épületek nem olyanok, hogy egy- magukban megállnának, tehát a szobrot, s ezzel kapcsolatban a posztamenst is hozzá kell idomítani. Ebből következik, hogy nem valami együttműködés folyamán alakul ki a tér, hanem ilyen kényszerhelyzetből.

— Még akkor sincs baj, ha végül kialakul ez az egység, de vajon kialakul-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy önállóan, szinte légüres térben terveztek meg egy épületet és azt valahová leteszik?

— De igen, erről van szó. És amikor letettük és használatba veszik, akkor érezzük igazán a légüres teret, s akkor nyúlunk egy kiegészítő művészethez, szobrászathoz, parképítéshez, mert valahogy utólag jönnek ezek. Hangsúlyozom, az én területemről beszélek, valószínűnek tartom, hogy országosan, komolyabb létesítményeknél megfontoltabban történik minden. Persze az is hozzájárul,

hogy itt van a mai építés- technológia. Ez a technológia nagyon is adott, s ezekkel a panelekkel közvetlenül a

képzőművészeti társulást nem igen lehet elképzelni, hiszen a panelek már felületek, mégpedig kész felületek. Velük kapcsolatban elsősorban a

park és a szobrászat jöhet számításba, mert egyre ritkább már, hogy a kész felületre rávigyünk valami képzőművészeti alkotást. Ezért inkább a szobrászat és a

parképítés kerül előtérbe.

— Lépjünk tovább. A középkori olasz művészet jut

eszembe, ahol az építészet közügy volt, mindenki beleszólt, s a nép, a város maga alakított ki egy-egy egységet. Vajon közügy-e ma az építészet?

— Nem. Nyugodtan ki merem mondani, hogy nem. Tulajdonképpen az igény meg-, lenne, de valóra váltani nemigen lehet. Az előbbi példánál maradva, elkészül egy épület, s nem kérdezik meg a 'közvéleményt, hogy mit szeretne oda. Megjelenik a szobrász, esetleg az építészt is bevonják, vagy a finanszírozókat, de a közvéleményt nem kérdezik meg. No kivétel ez a Prometheusz-szobor, ahol megkérdezték, hogy mi az emberek véleménye, de ez alapvetően nem befolyásolhatta a művészt, s a szobor. gyakorlatilag olyan lesz, amilyennek a művész elképzelte.

— Ez jó vagy rossz? Nézd, nagyon kevés a hozzáértő ember, s mi lenne, ha mindenki belebeszélne? Nem kell inkább arra gondolnunk, hogy maga a közönség távolodott el a művészettől?

— De igen, van ilyen.

— Ugyanis túlságosan előtérbe került a praktikum. Akinek nincs lakása, annak az a fontos, hogy lakjék, s nem sokat törődik azzal, hogy milyen is az az épület.

— így van, de van ennek anyagi háttere is. Akár egy szoborról, akár egy felületképzésről beszélünk, drága dolgok ezek. Megyei beruházások esetében tulajdonképpen nincs is pénz ilyenekre, s csak kifejezetten exponált létesítmények esetében, mint a Prometheusz-szobor, vagy a főiskolában lévő Pátzay- mű.

Persze ha megfontoltan tervezünk, még ha vázlatterv szinten is, amelyben legalább utalás történik arra, hogy mit tervezünk melléje, ezt még meg lehetne szavaztatni a nagyközönséggel, különösen akkor, ha lakótelepről van szó.

— Folytassuk egy másik kérdéssel. Az építészet, mint a művészet általában, tartós jellegű, hosszú időre szól. Nem tudom, mennyi ezeknek a panelházaknak az élettartama?

— Mai ismereteink szerint 50—60 év, de az ötvenediket még nem éltük meg.

— Ebből az következnék, hogy ennek a kornak kevés emléke marad?

Nem. Funkcióváltásra gondolok, tehát ha nem is lakások ezek az épületek, másra fel lehet őket használni.

— Ezzel együtt felmerül az is, hogy milyen lesz a jövő városa?

— Ha a mi terveink olyanok lennének, ahogy a terv szó jelentéséből következnék, könnyebben tudnék felelni. Itt van például a főiskola. Jól tudod, hogyan került ide. Megszületett az elhatározás, hogy főiskolát kell valahová telepíteni, s mi tettük a legjobb ajánlatot. Időnként az ember arra gondol, hogy valami hirtelen jött elhatározásból adódnak ezek a bizonytalanságok.

— No, de bármennyire is pillanatnyi elhatározásról van szó, a főiskola, amit te terveztél, nem csak elkészült, hanem egy nagyon szép épülettel lettünk gazdagabbak. Nekem kifejezetten tetszik ez a dinamikus épület, amikor az ember ránéz, úgy érzi, művészetileg is értékelhető alkotásról van szó.

— örülök, hogy tetszik. Nos, hogy az előbbi kérdést folytassam, milyennek is kell lennie a jövő városának, sőt milyennek kellene lennie a ma városának? Hát olyannak, hogy az emberek föltalálják benne magukat. A munkahelyen dolgozni, serénykedni kell, de amikor valaki hazamegy a munkahelyéről, találja meg a teljes kikapcsolódást. Otthon is, a környezetében is. Teljesen el kell határolni a lakónegyedet a munkahelytől és a környezettől. Tehát valami hármas tagozódásnak kellene lennie. Az egyik a pihenőövezet, parkjaival, művészeti alkotásaival, aztán a lakás és másik környezetben a munkahely, s ezeknek szeparáltan kell kialakulniok.

— Tehát meg kell szüntetni a városcentrumokat?

— Decentralizálni kell a településen belül is, hisz egészen más a munkahelyi környezet és a lakáskörnyezet, s ismét más a pihenőövezet. Itt valami centralizált hobbiövezetre gondolok, ahol mindenki megtalálja a maga szórakozását, a színháztól, a mozitól kezdve a könyvtárig és a presszóig.

— Körülbelül ilyesmit valósított meg Le Corbusier is.

— Igen, ott minden együtt van a nagy házban. De talán túl sűrítve, egyetlen épületben. Ezt nálunk fel kellene oldani a parkok bejátszásával. Nem arra gondolok, hogy egy fantasztikus nagy ház legyen, ahol lakom, étkezem, ahol moziba járok, mert ez valami gépszerű teljesítményt jelentene. Szóval valahogyan a hármas tagozódás az igazi város, függetlenül attól, hogy mennyi lakosa van.

— Befejezésül még egy kérdést. Szerinted milyen lesz Szekszárd ötven év múlva? Milyen várost hagyunk az utódoknak? Szép várost?

— Remélem szépet. Mert úgy érzem, a városfejlesztésnek nagyon az elején vagyunk. S az elmúlt 10—15 év nagyon sok figyelmet felkeltő tapasztalatot hozott. Egyelőre gyakorlatilag csak az alapokat raktuk le, ami természetesen a megye fejlesztésére is áll. Az elkövetkezendőkben sokkal alaposabb megfontolás alapján kell dolgozni, tanulva tapasztalatainkból.

Azt hiszem, a távlati Szekszárd szebb képet mutat, mint amit a jelenlegi városfejlesztésen le lehet mérni. Nem azt mondom, hogy rossz, amit

eddig csináltunk, de a jövő városától még messze vagyunk. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a rendezési terv nem szentírás, hanem kritizálható, s itt a közvélemény szerepe is nagyon fontos. A városrendezési terveket most módosítjuk, ami természetes is, hisz új elemek bukkannak fel. Például a környezetvédelem, ami az elmúlt években jelent meg mint sürgető, megoldásra váró tényező. Amikor a város- rendezési tervek készültek, környezetvédelemről még szó sem volt. A legfontosabb azonban az lenne, hogy ne kész tények elé állítsák a közreműködőket, hanem alakuljon ki olyan összhang, amit a közvélemény is jóváhagy.

— Térjünk vissza az olasz példához. Egy-egy város kialakítása a középkorban valóban közügy volt, amiben mindenki részt vett.

— Igen, de mondjuk a firenzeieknek könnyebb dolguk volt. Ott egy városközpontot kellett kialakítani, nálunk ugyanakkor az ipartelepítéstől a kommunális létesítményekig mindent meg kell oldani. Felfokozott életritmusunk annyi igénnyel lép fel a társadalommal szemben, hogy nem csodálkozom, ha ez időnként kapkodáshoz vezet.

— A Balaton-parton vagy a Dunakanyarban felmerült egy minőségi követelmény,

bár elég nehéz megvalósítani. Városainkban van-e ilyen művészi norma?

— Van, de mennyire van. Az igény megvan, csak az a kérdés, hogy mikor valósulhat meg. A Balatonnál más a helyzet, ott valami minimumot igyekeznek kialakítani, de eddig nem határozták meg az optimális igényeket. Városainkban az a helyzet, hogy a természeti adottságokat jobban ki kellene használni.

— Csak még egy kérdést. Egyszer azt mondtad, olyan lakásokat kellene tervezni,

ahol nem lenne szükség festményre. Komolyan gondoltad?

— Komolyan. Nézd csak, a mai emberekben megvan az igény, hogy lakásukat romantikussá, otthonossá tegyék. Ez viszont sok pénzt jelent. Egy átlagos családnak szüksége lenne 4—5 szobára, amitől egyelőre még messze vagyunk. De egy kisebbnek a megépítése is rengeteg pénzbe kerül, s akkor a falon nincs egy kép, ami barátságosabbá tenné a lakást, csak a csupasz falak vannak. Tehát olyan felületképzésre gondolok, ami önmagában is élményt jelent. Mert ma, ha megveszik az ágyat, az asztalt, meg ami nagyon kell, ki is merül anyagi lehetőségük, a falra nem kerül semmi, esetleg csak olyasmi, aminek jobb lenne, ha nem lenne ott. Tehát ezt a díszítőelemet, amire majd csak később jut pénzünk, egyelőre olyan felületképzéssel kell megoldani, ami alkalmas arra, hogy élményt váltson ki.

— Érdekes gondolat. S közös reményünkkel köszönöm meg a beszélgetést: szép Szekszárdot, szép megyét hagyunk az utódoknak. i i

i

CSÄNYILÁSZLÓ Fotó: KIRÁLY SÁNDOR

A Psalmus Hungaricusból - tévéfilm

Dabasról jövet elhatároztuk, hogy Ócsán megnézzük a román stílű műemlék templomot. A premontreiek építették a XIII. században. A községbe érve, a piac mögötti poros mellékutcán flitteres ruhák suhantak át. A nagyestélyi toalettekhez kenyeret szorongató nők tartoztak, akik meg-megálltak beszélgetni frakkos és fapapucsos férfiakkal. A piacon nyüzsgő tömeg lenyűgözve bámulta a nem mindennapi látványt. Kíváncsiskodva figyelték a templomot is, ahova a sötét ruhás hölgyek, urak bementek. Amint azt sejteni lehetett, filmet forgattak. De nem statiszták hada várt a rendező instrukciójára, hanem valamennyien főszereplők: a Magyar Állami Hangversenyzenekar és a rádiózenekar tagjai. Azért jöttek Ócsára, hogy részt vegyenek Kodály Zoltán Psalmus Hun- garicus című művének tv- filmfelvételein, a különösen jó akusztikájú templomban.

A jubiláló zenekarról beszélgettünk a tagokkal. Elődje, a Székesfővárosi Zenekar 1923-ban alakult, mint amatőr együttes, de jelentős szerepe volt a zenei művelődés terén. Eredetileg korábbra tervezték a városi zenekar megalapítását, de az első világháború miatt nem valósult meg. 1922-ben egyesítették a pesti zenebarátokat muzsikálásra. A zenekar a Gellért-fürdő márványcsarnokában, majd az Állatkertben játszott.

1923. április 5-én léptek fel a pesti Vigadóban. 1940- ben a zenekart átszervezték. A felszabadulás után megszűnt a főváros védnöksége, s 25 évvel ezelőtt kapta jelenlegi nevét. A főzeneigazgató azóta Ferencsik János. Az Állami Hangversenyzenekart a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel is kitüntették.

Sok világhírű karmester is dirigálta már az ÁHZ-t. Claudio Abbado szerint a világ legjobb zenekarai közé tartozik. Ezt a „státust” akarják megtartani, s egyben őrizni az együttes lágy vonóshangzását, amely jellegzetes sajátsága.

Sok beszélgetésre nem volt idő. Megérkezett a rendező, Horváth Ádám, nemsokára kezdődött a forgatás. Ferencsik János, aki a negyedszázados évfordulóra arany emlékgyűrűt kapott az Állami Hangversenyzenekar tagjaitól, készült, hogy pálcájával „hirdesse az igét”: Kodály Psalmusát.

iBent a frissen ácsolt lépcsőkön énekelt a rádió kórusa. A Psalmus Hungaricust Pest-Buda egyesítésének ötvenéves jubileumára írta a szerző. A mű szövege Kecskeméti Vég Mihály XVI. századbeli protestáns hitszónok költőtől való. A vers alapja az 55. zsoltár: „Mikoron Dávid nagy búsultában baráti miatt volna bánatában...”

(A tenorszólamot a felvételen Simándy József adta elő, aki ezen a forgatási napon nem vett részt.)

Szólt a zene, és néhány csalódott turista orra előtt becsukták a műemlék templom kapuját. Útjukra mentek a bámészkodók, a piac mozgóárusai az utolsó falvédőt is visszapakolták az ütött-kopott autókba. Aki ezek után ment arra, már nem talált semmi rendkívülit...

KRISTÓF KÁROLY

,. .akkor érezzük igazán a légüres teret...

.. .nem egy időben készülnek fel a téralkotásra

.. .hogy milyennek kellene lennie a ma városának?

...a mai emberekben megvan az igény...