Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
IO ífepÜJSÁG 1977. december 25. arácsony másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahogy megállóit és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhült. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejét múlt közlekedési eszköz a gyaloglás. Kosztolányi Dezső: ■IMlMlllDitR Ki járt már, ki járt már?... Babits Mihály kiadatlan népi elbeszélő költeményének bevezetése — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizony nincs, kérem — szólt az orvos éppoly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem sincs — tette hozzá. De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet, s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét, kjment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött. — (Ha akadna a ház körül munka — rebegte a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme1 világított, s szemén fekete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott, s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig továbbálltak, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másodnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú, diófa asztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot, s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hideg pulykamelleit, a töltött káposztát, a pörköltet, a túróscsuszát, hogy egyébként szerény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat, s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a Varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelte az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja leszállingózott az udvarba, s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá és végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtotta az orvosné. — El van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy, mély tányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány darab pulykamelleit tett egy tányérra, s utasította a kiscselédet: — Vidd le, s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortából is lekanyarított egy szeletet: — Ezt is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek, s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. Amikor 1932-ben Illyés Gyula Három öreg c. elbeszélő költeménye megjelent, Babits lelkes szavakkal üdvözölte a Nyugat hasábjain. Ez irodalmi körökben épp olyan meglepetést hozott, mint a fiatal költőnemzedéket bemutató Uj antológiához írt előszava. Illyés Gyulát, mint a magyar költészet korszaknyitó új nagy egyéniségét köszöntötte. Már másfél évtizeddel előbb a magyar líra jövőjéről írva, a Nyugat forradalma után két lehetséges utat jelölt meg. Az egyik az avantgarde kibontakozása, a másik a Petőfi-féle népies irány modern megvalósítása. Babits Illyés Gyulában éppen ennek a két iránynak az egyesítőjét látta. A modern magyar irodalomnak Ady mellett legnagyobb filozófus költője élete folyamán többször is hajlamot érzett a népi hangvételre. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött hagyatékának egyik jelentős darabja az ún. Angyalos könyv fiatalkori verseit tartalmazza. Ezeknek java Petőfi stílusában íródott. Huszonhárom éves korában írt első drámája, a Simoné háza, szintén népi tárgyú. Fiatal tanár korában írta Második ének c. népi mesedrámáját. Ebből életében csak egy felvonást tett közzé, nézetem szerint azért, mert egyik jelenetében fölismerhetően modernkedő író kortársainak karikatúráit rajzolta meg. A harmincas években Erdélyi József és Illyés Gyula hatására addigi bonyolult kifejezésrendszerét leegyszerűsítette, közérthetővé tette. Itt először közlésre kerülő írása bevezetése egy tervezett, de eddigi tudomásunk szerint be nem fejezett népi elbeszélő költeménynek. Örök kár, hogy nem folytatta, ill. nem fejezte be. GÁL ISTVÁN Ki járt már, ki járt már Bergengóciába? avagy a tengeren túl óperenciába? Szegény magyar költő, dekadenciába, hadd bujdosson egyszer Óperenciába. Mesét mondok íme de nem lesz szófia: Volt egy szegény ember, annak három fia. S így szól a legnagyobb: „Hadd jöjjön akármi: elmegyek én apám szerencsét próbálni. Anyám süss pogácsát, töltsd meg a tarisznyát,-'Kezembe a furkót, lábamra a csizmát.” Felhúzta a csizmát, megfogta a botot, estére sötétlő erdő közé jutott. Ki volt útitársa az erdős vidéken? A Hold ment utána a végtelen égen egyik a lomb fölött, másik a lomb alatt ez aranycsónakon, ő csak gyalog halad előbb is elfáradt, lepihent a fűre, éjjeli bogarak csapkodtak körűié szemeit az álom mégse kerülé ki a messze szerencsét mutogatta néki és hogy ne ébredjen új szomorúságra, kis fülemüle ült fölötte az ágra. ’ „Kicsi fülemüle, szép hajnali álom A messze szerencsét mondd merre találom?” „Forrás vize zubban Keletre, Keletre, az alatt fog nyílni sorsod kikeletre.” Egy óra az aljban, két óra a lejtőn: forrás vize zubban Keletre az erdőn Barlang feketéllik hegynek közepéből forrás vize zubban barlang üregéből alacsony a barlang, hajolva kell járni: a világosságot be nehéz kivárni. KAROLYI AMY: NYAKLÁNC piros gyöngyök az ünnepnapok tükörben nézegetem reggeltől estig ünnep vagyok TÜL, TÜL csak át kell hajolni a kerítésen azok a hegyek égbe tartanak az a kusza la a horizonton Tibetböl egy darab SZENT IVÁN ÉJ Mob királynőnek fogata ajtaja mint a tű foka a tű foka a képkeret miben a Hölgy a képzelet A LEANDER Boldog a leander? Térdig dézsában kortyol szomjasan. Boldog a leander, vagy boldogtalan? A HASPÓK Ha mindent megennénk mi maradna a madaraknak mi maradna a darazsaknak ANTI-KARRIER Csodálkoznék, ha sikerülne Nem örülnék, ha sikerülne Megőrülnék, ha sikerülne SZIGET Az a sziget, az a kék sziget a zöld vizeken elterül. De zöldbékáknál rettegőbb, egy ajtócsottanás — és elmerül Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete Az ünnep előkészületeivel foglalatoskodva, ünnepi aján_ dékvásárlás, program kapcsán töprengve érzi meg talán leginkább az ember, hogy létezik olyan fogalom: szeretetéhség. Nem szólnék most a kézzelfogható dolgokról; arról, hogy a családi közös órák vágya az örömszerzés óhaja miként fűti fel a kedélyeket, miként biztat újból és újból ajándékok vásárlására, még egy kis meglepetés beszerzésére. Ezek: a külsőleges jelek, a környezet és időpont kölcsönözte ingerek, amelyeknek ilyentájt még akkor is nehéz ellenállni, ha szűkében van már a pénznek a családi pénztárca, s a vásárlás mértékét jószerivel december elején felborítottuk. A szeretetéhség másfajta — korántsem csak anyagi javakhoz, meglepetésekhez kapcsolódó jeleiről, járulékairól szólnék inkább. „Vajon észrevesszük-e — például —, hogy az iskolásgyerekek lelkivilágában, így a télelő táján mennyire felhalmozódik bizonyos, szinte megfogható szeretetigény? Hát igen. A vakáció napjai régesrég távolba röppentek. Tanulás van három és fél hónapja: este tv, kevés szó, néha vasárnap is családi traces — alapvetően csak a köznapi kötelezettségek váltják egymást. „Tanulj, igyekezz”, „közeledjk a félévi bizonyítvány”, intésből elég akad iskolában és otthon is. A téli örömök egy-kétszeri korcsolyázásra korlátozódtak eddig: anya vásárol, a szabadságát az ünnepekre spó- rolgatja. Apa egy kis mellékesért órázik, kerüljön több apró meglepetés a fa alá. Siet velünk az idő az ünnepek felé. S a napi szeretet- restanciák egyre gyülekeznek. Mintha csak arra várnának, hogy az egymástól elspórolt perceket odaöntsük a fenyőfa alá, íme, az adósságom, most ráérek, ezt az időt nektek ku- porgattam. Véletlen-e, hogy ünnepek táján a fél ország szabadságra megy, a nyárról őrizgetett szabadságmaradékok kerülnek elő. Nem. nem véletlen. Adni akarunk önmagunkból, mi, felnőttek. Törleszteni kívánunk valamennyit idő-adósságunkból. S mi tagadás: olyan jó ilyenkor bőkezűnek lenni. Egy nagy havas séta, mondjuk a várost övező hegyre, családdal, ródlival. Elindulunk reggel, nem hajt az idő, lehet beszélgetni, tárulkozni; figyelni egymásra, talán kicsit másként is, mint ahogyan az eliramlott köznapok diktálják. Elmenni a nagymamához, nagypapához, aki nem költözött be a megyeszékhelyre, hanem ott maradt abban a kis faluban, abban a kis házban, ahol a gyerekkorunk eltelt, elröppent. Tessék csak megfigyelni: két óriási korosztály szeretetigénye milyen hihetetlenül erős, az öregeké és a gyermekeké. Csak éppen: az idős szülők szelíd-csendesen, hangosan alig jelezve várják a nekik szánt perceket-órákat. A gyerek meg harsány, várja, követeli, kikönyörgi a maga részét. A két nagy korosztály kívánságáramában élünk. Amit nem tudtunk meg év közben — sietség okán, futó kapkodás, ezernyi más program okán az öreg szülőknek, az most keserű adóssággá gyűlik. Törleszteni kéne belőle, mert az évnek ebben az egyetlen időszakában, nem lehet mire hivatkozni. Szeretetünnep van, a mama, akit féléve láttunk utoljára, futó viziten, két percrebeugorva hozzá az obiigát csokoládécsomaggal — most vár ránk. Fiaik, leányaik családjára várnak az öregek. Arra, hogy sok fogyjon el a karácsonyi pulykából, kalácsból, unokák rájcsúrozzanak a házban, jó nagy beszélgetések legyenek a családban. Együtt legyenek egyszer, akiket régen másfelé szólított az élet. ősi, régi hagyományok, megszokottságok köszönnek elő ezekből a karácsonyi, újévi nagy rokonlátogatásokból. ízük van, sajátos szépségük és különleges tartalmuk. Napok, amikor felkerekedik a fél ország, s szeretetlátogatóba megy, aki csak teheti. Mohók ilyenkor a gyerekek is. Elönt, körülvesz felnőttet, öreget a szeretetre, foglalatosságra, önnön kis lényük észrevételezésére szolgáló ezerféle módszerük. Hány, de hány családban gyűltek fel már a gyerektől elvett félórák, órák, amikor a munka, vagy a felnőttkedvtelés, esetleg a fáradtság, és a nyűgösség félrevonulásra késztetett apát vagy anyát: „Játssz egyedül, hagyj, majd máskor foglalkozom veled!” S még jó, ha nem gyűlt a gyerekben keserves közöny- nyé tartózkodásunk, örökös sietségünk. Jó, ha megmaradt a követelni tudásuk, ünnepi hetekre gyűjtögetve — kasszírozva immár a járandóságukat. Hát... ilyen szeretetéhségeink vannak, ünnepi csomagba gyűjtögetve, kinek-kinek a magáé. Talán nem is tehetünk arról, hogy felgyülemlik a hátralékunk. A hétköznapok néha sodorják magukkal az embert, torpanásnyi időt sem hagyva... Máskor magunk hajtjuk bele életformánkat, vágyainkat a siető, mindig új egyéni célokat elérni akaró futásba. Aztán... ilyentájt lassúvá szelídülnek a családi batárok kerekei. Hív a gyerek, „válts szót velem, játssz velem, beszélgess velem”. „Kísérj múzeumba, sétáljunk sokat, s hosszan vitassuk meg az izgalmas dolgokat”, öreg szülők várnak, rokonok, barátok kérnek részt az örömeinkből, hogy a közösen eltöltött órák töltsék fel ismét a barátság akkumulátorait. Törlesztünk a szeretetadósságokból és csillapítjuk szeretetéhségünket. **’ Aztán... mintha könnyebbednék a batyu. Visszük, s ballagunk vele tovább. VÁRKONYI MARGIT
