Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

1977. december 18. nÉPÚJSAG Pénz, pénz, pénz... Itt mindig türelmesek vagyu nk Berlinerkendős néni tipeg a terembe. Köténye alól ko- torássza elő a zsebkendőt. A hatalmas bogot, amit otthon különös gonddal csomózott, göcsörtös ujjaival köti ki. Előbukkan a takarékkönyv és az ötszázasok. Pille tekinte­tével körbe néz. Melyik ab­lakhoz menjen? Tanácstalan. Pámer Jánosnénak nagy a felelőssége az egyszemélyi pénztárnál, de a banknak megéri a rizikó, gyorsabb lett a forgalom. Aztán beáll az egyik sorba. Az osztályvezető odamegy hozzá, elkéri a könyvecskét, tanácsot ad. A mama oda­tipeg az egyik kisasszonyhoz. Mutatja a könyvet, nyújtja a pénzt. — Nem kell a pénz néni, majd ott az ablaknál tetszik fizetni — mondja türelmesen a kislány. Közben az osztály- vezető a pult mögé kerül. Segít. — Kedvesem, maga a Kor­sós úr? Ismerem ám — mondja a néni és hálás szem­mel néz a segítőre. Hétezer forintöt hozott. Egész évben gyűjtögette. „Az egy lakosra jutó betét átlagos összege jelenleg Tol­na megyében megközelítette a 10 ezer forintot, ami orszá­gosan is jó eredmény és évek óta a megyének a negyedik helyet biztosítja Csongrád, Heves és Győr-Sopron után. A lakosság takarékossági készségét juttatja kifejezésre az is, hogy minden 100 fo­rint jövedelemből hat forint húsz fillér takarékbetétbe he­lyez el.” — olvasom az OTP tájékoztatójában. Szekszárdon az OTP Tol­na megyei Igazgatóságán be­szélgetünk Szigetvári Ernő igazgatóhelyettessel. A terem hullámzik. Percek alatt vál­tozik a bent lévők arca. De mindig van ügyfél. Nézem az asszonyokat, a lányokat. Dolgoznak. Türelmesen hall­gatják az érdeklődőket. — Itt nagyon ritka a ki­lépés, vagy a dolgozók cseré­lődése. Pedig munka van bő­ven. Nem lehet lazsálni, be­szélgetni munkaidő alatt. Az emberek jönnek, a pénzükért gyors kiszolgálást várnak — mondja Szigetvári Ernő. — A pult közepén lévő pénztárnál gyorsan megy a munka — mondom. — Ez újítás? — Igen, de figyelje csak. A betéttulajdonos bejön és ha nincs előtte senki, akkor egy perc alatt végez. Régen úgy ment, hogy bejött, lead­ta a könyvet, utána egy em­ber a betétkartont kikereste, egy könyvelte, egy... tehát egy hosszú folyamat volt. Most csak beadja a pénzt és a könyvet, az egyszemélyes betétügyintézés keretében mindent egy személy intéz. Ha ezt tíz évvel előbb akar­tuk volna bevezetni, eretne­kek lettünk volna a szakmá­ban — kapom a választ. o A családi tanács úgy dön­tött, hogy kérünk kölcsönt az OTP-től. A nyomtatványt mindkettőnk munkahelyén kitöltötték. Irány a bank. Reggel nyolc óra előtt né­hány perccel legalább 15-en vagyunk. A kezekben az ira­tok. Az arcok sok mindenről árulkodnak. Van aki bizako­dik, hogy hamar végez, mert vissza kellene időben érni a munkahelyre, a másik bosz- szankodik, mert problémáz- nak a lakásépítésével. A ci­gányasszony elhozta az egész rokonságot, vagy talán a ke­zeseket? Mindegy, öten jöt­tek egy ügyben. Elmondja kérését, a gyűrött személyi igazolványok is előkerülnek. Hemcsikné, az ügyintéző el­megy a főnökhöz a papírok­kal. A cigányasszony és pere­puttya leül, vár türelemmel. Az ügyintéző hamar vissza­ér. A dolog elintéződött. Én kerülök sorra. Bizonytalan vagyok. — Kérem Írassa alá a fe­leségével a lánykori nevét — mondja. Elballagok. Érthe­tően a papíron van, hogy mit és hogyan kell cselekedni. Elolvashattam volna. Másnap ismét megyek. Negyedóra után a zsebemben a pénz. A lakosság hitelállománya 1970—1975 között 723 millió forinttal, csaknem 131 száza­lékkal nőtt. A hitelek gyors növekedésére jellemző, hogy az állományok összege folyó év végére megközelíti az 1,7 milliárd forintot. Nem szeret­nék a számok bűvöletébe es­ni, de sokat mond a követ­kező: öt év alatt 117 500 igénylőnek csaknem 600 mil­liót kölcsönöztek. o Elkötelezettek vagyunk. Ha pénzünk van, oda visszük. Ha kell, akkor onnét kérünk. Mindannyian kapcsolatba ke­rülünk a bankkal. Számítha­tunk rájuk. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Más hivatalban az ember az t hinné, hogy beszélgetnek, Az OTP-lakásügyek intézése azonban sok kérdést ad az ügyfélnek és az ügyintézőnek is. Péterfalvi Géza osztály­vezető-helyettes munka közben. A maró hidegből belépve kellemes meleg fogad. Reggel fél hot van. Elkéstem. Korán keljen az — vagy le se feküdjék —, aki a postások munkakezdéséről akar írni. Itt már lázas munka folyik. Nyirati József járatkísérő és Gyánó László gépkocsive­zető is betér néhány percre melegedni. Tegnap délután há­rom óta dolgoznak. Az éjjel Sárbogárdra vitték a megyei lapot, ami onnét vonaton jut el Dombóvárra, Tamásiba, Paksra. Visszafelé a fővárosi lapokat hozták. Most pihennek. — Hétkor indulunk tovább. Sióagárdtól Szakályig visz- szük az újságot, a leveleket, mire odaérünk, nyolc óra, fél kilenc. Vége a munkaidőnknek — mondja Nyirati József. — És azután? — Két nap pihenés. Mindketten szakályiak vagyunk. Ha hazaérek reggelizek, aztán megyek aludni. Utána min­dig van munka a ház körül. — Hatan váltjuk egymást Szakályból, ezen a járaton, mind kétlakian élünk — veszi át a szót Gyánó László. — Jut idő a kertet, a szőlőt művelni. Van, aki közülünk álla­tokat tart. Nyirati szaktárs az idén már leadott hat hízót, a Simonnak tehene is van. — Maradt azért még otthon is három az ólban — mo- solyodik el Nyirati József. — Persze tudja hogy van. A pénzből soha sem árt a több. Huszonöt éve vagyok a pos­tánál. A pótlékokkal együtt összejön a háromezer. . Papp Jánossal, a megyei postahivatal vezetőjével be­szélgetünk. Az idős, szolgálatban megöregedett postásokról és a fiatalokról van szó. — Ma már nem újdonság, hogy a posta nyugdíjas állást tud biztosítani. Mindenütt ez van. Nincs meg az a vonzereje a postai munkának, mint régen, amikor csak protekcióval lehetett bejutni — mondja Papp János hivatal- vezető. — Ugyanakkor a mi munkánk pontosságot, megbízha­tóságot, fegyelmet követel. — folytatja. — A kézbesítők nyugdíjfizetéskor sok pénzt visznek. Arról el kell számol­niuk, felelősek a pénzért. A fizetésük pedig nem nagy. A fiatalok jönnek, aztán amikor látják, mi vár rájuk, tovább is állnak. Itt a városban négy táviratkézbesítő státuszunk van. Az idén eddig huszonötén fordultak meg ezekben az állásokban. — Milyen egy átlagos napi forgalom? — Hétköznapokon átlag hat-hétezer levelet továbbítunk és két-háromszáz csomagot veszünk át, illetve kézbesítünk ki. Ilyenkor, ünnep előtt ezek a számok megszokszorozód- nak. Már most is mintegy kétszer annyi levelet, üdvözlő­lapot kell továbbítanunk, de az ünnep előtti utolsó napok­ban nyolcszorossá is felduzzad a levéltömeg. A csomagok­nál nincs ekkora szám, de az ünnep előtti csúcsban csomag­ból is nyolcvan százalékkal többet adnak fel, mint egy át­lagos napon. Reggeli kísérőm Gazdag Ferenc, a postaosztály vezető­je. Először a lapelosztókhoz nézünk be. A kézbesítők kö­zül néhányan előbb érkeznek — reggel fél öt körül — ők osztják el körzetek szerint a nyomdából érkezett újságokat. — Ma aztán lesz keletje a Népújságnak — mosolyog Garami Erzsébet. — Ma visszük a színes naptárt. Ilyenkor elfogy a harmincötezer is. Jó lenne minden napra valami melléklet. Itt Szekszárdon Népújságból hatezret, Népszabad­ságból mintegy ezerhatszázat viszünk ki az előfizetőkhöz naponta. — A legnehezebb a péntek és a szombat. Amikor jön a Nők Lapja, a rádióújság, meg a Magyarország. — veszi át a szót Cseh Józsefné. Egy postástáska átlag harmincöt kiló. Az utóbbi időben a lapkézbesítők kis kétkerekű kocsin tolják az újságot. A levelek első szűrője a rovatolóknál kezdődik. Ott még csak nagy vonalakban osztályozzák a leveleket. Külön ku­pacba kerülnek az ajánlottak, a postafiókok részére érke­zettek és a lakcímre kézbesítendők. Aztán az újabb szortí­Játék=ismerkedés a világgal Végigjártam én is a játék­boltokat. Sietek ezt kijelen­teni, nehogy azt higgyék, bosszantani akarom a szülő­ket. Jártam a játékboltokban, és tudom, hogy bár kínálatuk az illetékesek nyilatkozatai szerint „általában jó”, most karácsony előtt — minősít­hetetlen. Csakhogy amikor a gye­rekről van szó, az ember nem ismer lehetetlent. Ennek tu­datában érdemes megírni az itt következő cikket, ami a játékok szerepéről és kivá­lasztásáról szól. Mert ha üres a legközelebbi bolt, elme­gyünk a másikba, ha nincs másik, keresünk, ha nem mehetünk magunk, mozgósít­juk az ismerősöket, rokono­kat, csakhogy ott legyen a fenyőfa alatt, amit a gyere­kek várnak... A TRIÁiL szórólapja táb­lázatot közöl: nyolcvanféle játékot sorol fel, grafikonon ábrázolva, hogy az adott já­ték milyen idős korában ajánlható a gyerekeknek. Igazán hasznos segítség a szórólap, de bizonyára nem véletlen, hogv a szekszárdi játékboltban akkor adják a kezünkbe, amikor már kife­lé megyünk. Tudniillik, ha befelé kapnánk^ és ennek alapján keresnénk aztán a játékokat, keresgélhetnénk egy ideig. A felsorolt játé­kok egy részét még az üz­letvezető sem látta mostaná­ban. Valahol pedig biztosan árulták ezeket is.. De tételezzük fel, hogy hozzájuthatnánk mind a nyolcvan játékhoz, léggömb­től a logikai játékig. Lehet, hogy így sem sikerülne a vásárlás. Ugyanis a szülők általában — bármily megle­pő is — nem a gyerekük, ha­nem a maguk kedve szerint vásárolnak játékszert. Külö­nösen ilyenkor, ünnep előtt, előnyben részesítik a drága különleges dolgokat. A gye­rek meglátja a fenyőfa alatt a csodálatos ajándékot, boldo­gan megragadná, ám a szü­lők lehűtik: ezt a vonatot, autót, babát csak anyuka (apuka) irányíthatja és mi­után a felnőttek kigyönyör­ködték magukat benne, el is rakják a következő jeles ünnenig, hogy ne essen baja. Akár ha meg sem vették volna. A játék arra való, hogy a gyermek megismerje általa a világot. A jó játék ebben se­gít, ennek az eszköze, nem valamiféle produkció, látvá­nyosság. A szülők gyakran panasz­kodnak gyerekeikre, hogy nem értékelik a játékokat: vagy nem játszanak velük, vagy azonnal tönkreteszik. Ez teljesen természetes. Pél­dául az elemes kínai játékok esetében: a fényképező ma­lackát vagy a bicikliző maj­mot csak nézni lehet, míg meg nem unjuk. Vaev kiku­tatni, hogy mitől fényképez, hogyan biciklizik. Utóbbi esetben a szülők meghara­gudnak, mert tönkremegy a drága játék... A jó játékkal tevékenyen, önállóan lehet játszani, nemcsak passzívan szemlélődni mellette. Az igazán jó játék nem kényes és nem balesetveszélyes, nem szükséges állandóan fel­nőttnek őrködni, hogy játsz­hasson velük a gyerek. A jó játék nemcsak a já­ték... A kisebb gyerekek, a csecsemők nagyon szívesen töltik az időt különféle mű­anyag dobozokkal, kisebb edényekkel, jól mosható kend öcs kékkel. De ha a cse­csemőknek játékot veszünk, különösen kell vigyázni rá, hogy ne legyen balesetveszé­lyes. A szovjet gyártmányú gumifigurákban nincs síp, és ez a helyes. Nemcsak azért, mert ha sikerül kipisz­kálni, esetleg lenyeli a gye­rek, hanem mert éles hangja megijeszti a kisbabát. Jobb a kisebb méretű, jól megra­gadható figurákat választani, csörgők közül pedig a halk hangúakat. Nagyon jó ajándék fél­évesnél idősebb kisbabának a műanyag toronyépítő kocka, a különféle egymásba rakha­tó üreges játékok. A kúszó, mászó gyerekek kaphatnak labdát, autót, kerekeken gu­ruló figurákat, amiket ma­guk előtt tolhatnak. Egy­éves kortól egyszerű építő­játékok, leporellók, megpa­kolható kosarak, guruló al­kalmatosságok az ajánlato­sak. Kétéves kor körül már kezdődnek a „szerepjátékok”, Eleinte elegendő egy-egy baba, maci, állatfigura, ké­sőbb pedig egyéb kellékek is járulhatnak hozzá: babako­csi, bútor, babaétkészlet, ta­karítóeszközök, orvosi táska, fodrászfelszerelés, telefon, játékszerszámok. Ilyen kor­ban már szeretnek rajzolni, gyöngyöt fűzni, bonyolul­tabb építőjátékokkal játszani a gyerekek. A nagyobb gyerekeknek könnyebb játékot ajándékoz­ni. ök legtöbbször kétséget kizáróan megmondják, hogy mit óhajtanak. Mégis helyes, ha megkérdezzük az óvodá­ban, - mit ajánlanak, hiszen előfordulhat, hogy éppen olyan játékra lenne szükség, amit a gyerek ugyan nem kér, de fejlődése ércekében jó lenne, ha rendelkezne ve­le. Nyeljük le bosszúságunkat az üres polcú játékboltban, keressük tovább a minden­kori „igazi” játékszert. V. F. É. rozások után helyére kerül minden. Megtelnek a postafió­kok, a postástáskák. Hét óra után már bent van az a kolléga is, aki a cím­osztályozással van megbízva. Sokszor előfordul, hogy az ut­ca, a házszám megnevezése lemarad egy-egy levélről. A címnyomozó, amikor bent van, minden kézbesítő felolvas­sa a neveket és ha valakinek ismerős a név a körzetéből, akkor az elviszi. Van olyan levél, amit négy-öt helyen be­mutatnak, mire gazdára talál. A sok egyforma név között néha a feladóból tudnak következtetni a címzettre. Sok az olvashatatlan címzés is. Csak találomra lehet megkülönböz­tetni a Berzsenyi, vagy a Bercsényi utcát. Ugyanígy a Csaba utca is könnyen Csatárnak olvasható. — Nincs még egy vállalat, intézmény, akinek annyi ügyfele lenne, mint nekünk — mondja Gazdag Ferenc. — Csak itt Szekszárdon a külöhböző napi- és hetilapokra mintegy tizenötezer előfizetés van. Ezekkel az emberekkel mindennap foglalkozunk. Ugyanígy nekik visszük a levele­ket, az utalványokat, a táviratokat és fogadjuk őket, amikor bármit feladnak. Nyugodtan elmondhatom, hogy a város minden felnőtt lakójával naponta egyszer — vagy többször — kapcsolatba kerülünk. — Mi „kulisszán kívül élők”, sokszor vagyunk elége­detlenek a posta munkájával... — Igen. Ilyen nagy forgalom mellett elkerülhetetlen, hogy néhány „kapcsolat” ne sikerüljön a legjobban. Csak az a baj, hogy ezek a rossz kapcsolatok a leghangosabbak. Az senkinek sem tűnik fel, ha pontosan megjön a levél, az újság. De ha a kézesítő elnézi és valahova nem jut a meg­rendelt folyóirat, akkor — jogosan — rögtön itt a rekla­máció. Reggel hét óra. Nyit a posta. Hivatalosabban: a felvé­teli teremben már fogadják az ügyfeleket. Megindul az áramlás, a csomagot, levelet, táviratot, pénzt feladni, tele­fonálni akarók megállíthatatlan folyama. Mindenki siet, mindenki ideges a sorban állástól, a várakozástól. Az abla­kok mögött ülő nyolc-tíz ember állja a sarat, a kívülről ro- hamozókkal szemben. Reggel héttől este kilencig. Beljebb nem látni. A falakon túl dolgozó többi százhatvan ember jó munkájára csak akkor derül fény, amikor a postás becsön­get az időben, pontosan érkezett küldeménnyel. TAMÁSI JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents