Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-14 / 293. szám
1977. december 14. “ÄpÜJSÄG 3 Téli képzés a mezőgazdaságban Uj továbbképzési formákat vezetett be a téli időszakra a MÉM Mérnök- és Vezetőtovábbképző Intézete. A mezőgazdasági üzemi vezető-utánpótlás biztosítására januárban három féléves oktatás kezdődik levelező tagozaton. A kijelölt intézményben elsőként az állami gazdaságok szakembereit készítik fel a magasabb szintű vezető állások betöltésére; olyan szakemberek szerzik meg a képesítést, akik már eddig is vezető munkakörben dolgoztak és kellő gyakorlati ismerettel rendelkeznék. Ezt az oktatási formát később kiterjesztik a mezőgazdaság és az élelmiszeripar más területeire is. Az üzemi gyakorlatban gondot okoz, hogy nincs elég művezető, akik egy-egy részleg munkáját kellő szakmai ismeretek birtoikában irányítanák. 1979-ben három szakmában kezdik meg az oktatást, az országban 12—15 helyen. Az első művezetőtanfolyam még a téli időszakban kezdődik; a gépüzemek szakembereit oktatják majd. A továbbképzésnél tekintettel vannak speciális szakmai ismeretanyag elsajátítására is. A kormányprogrammal kapcsolatban magasabb genetikai értékű, tudományos igényű takarmányozást igénylő állatfajtákat és hibrideket tartanak az üzemekben: miután a gyakorlati tapasztalatok a takarmányozás hiányosságaira hívták fel a figyelmet, a téli tanfolyamokon különös gonddal válogatták össze a termelés és gaz- dálkodáSj. valamint a takarmányozástan ismeretanyagát. A téli időszakban kidolgozzák az 1978-as év egyéb új rendszerű továbbképzési formáit. Miután a tapasztalatok arra figyelmeztettek, hogy szükség van az üzemmérnökök továbbképzésére, jövőre megkezdődik a szaküzemmérnöki oktatás, amely egy-egy másfél éves időtartam alatt a mezőgazdaság egy-egy ágazatában korszerű ismeretanyaghoz juttatja például az állattenyésztőket, akik ily módon szakosodhat- ná,k egyes állatfajok tenyésztésére. Az oktatás levelező tagozaton indul, majd a tapasztalatok alapján egész sor üzemmérnöki szakmára — terjesztik ki a képzést. A téli időszakban a falvakban gazdatanfolyamokat tartanák, ahol egyebek között a háztáji állattartás és növény- termesztés újabb módszereit sajátíthatják el a hallgatók. (MTI) Szekszárd Befejezték az évet a BVK-ban A Borsodi Vegyikombinát szekszárdi gyárában már 1978-at írnak. Néhány nappal ezelőtt lekerült az extrudáló gépsorokról az a falburkoló műanyagprofil, ami a terv teljesítését jelentette. A munka természetesen megy tovább, s a naptári év végéig várhatóan a tervezettnél 10 millióval több, 185 millió forintnyi terméket állítanak elő. Fotó: Szepesi Szigetközi barangolás Emlékeim mélyén őrzöm az árvíz sújtotta Szigetközt. 1954 tavaszán egyenruhában, az egyik dunántúli alakulat újságjának szerkesztőjeként, éjszaka érkeztem Ásványráróra. Már tizedik éjjel talpon volt a falu apraja-nagy- ja. Dömperek, teherautók nem közlekedhettek az erősen átázott gáton, ezért a víz felől kellett biztosítani az utánpótlást: kompok, uszályok szállították az ásványrárói parthoz a követ, a homokzsákokat, a rozsét. A falubeliek pedig térdig gázolva a talajvízben, lélekvesztőkön hordták a földet az átázott töltéshez. De a legmakacsabb ellenállás sem tudta megfékezni a vizet: hajnalra átszakadt a gát. Néhány óra alatt tengerré duzzadt, majd hetekig korlátlan úr volt a szennyes ár a szigetközi falvakban. — A kormányosnak ügyesen kell manővereznie, nehogy a rohamcsónak nekiütközzön a vízből kiálló háztetőnek — emlékezik az immár két évtizednél is régebbi katasztrófára Sümegi Mihály mérnök, aki a védelmi munkákat irányította. — Mintha egy elsüllyedt település felett hajóztunk volna. Azokban a napokban csaknem négyezer házat, jelentős vagyont, sok-sok reménységet sodort el az ár . Szigetközben. Később, amikor visz- szavonult a víz, az emberek kábán keresgéltek a romok között. Gyulamajorban még őrzik a fényképet, amely megörökítette azt a pillanatot, amikor az idős Fotányi János kicsiny vályogháza helyén belemarkolt a földkupacba és a fotóriporterhez fordulva megkérdezte: „Mit kaparhat ki az ember ebből a pusztulásból?” — Még akkor nehezen tudtam elképzelni Szigetköz feltámadását — jegyzi meg Sümegi mérnök. — De az idő a derűlátó embereket igazolta. Szigetköz néhány év alatt újjászületett, s ma már szebb, mint valaha. Már semmi sincs itt az árvíz nyomaiból, semmi kézzel fogható. Azaz mégis van valami. Az ásványrárói községháza falán márványtábla jelzi az egykori vízszintet. Betonalapon cseréptetős téglaházak, összkomfortos villák épültek a romba dőlt vályogviskók helyén. Ma 5500—6000 ilyen házat számlálnak a szigetközi falvakban. A kis vályogház, amelyben Lamos Mihály egymagában éldegélt, az elsők között lett a víz martaléka. — Alacsony viskó volt, meglapult a körtefa alatt — mondja Mihály bácsi. — Ez az új ház jóval magasabb, le kellett vágni a körtefa ágaiból. Katonák építették. Katonák mentették itt, az életüket is kockára téve, a bajba jutott embereket és katonák építették fel az első házakat. Emléküket utcanevek őrzik: a Honvéd utca, a Néphadsereg utca, a Páncélos utca és a többiek. De dolgoztak az újjáépítésnél győri lakatosok, pápai tisztviselők, csornai pékek, soproni gimnazisták naplemente után is fáklyafénynél, teherautók reflektorainak világánál. — Azt mondják mifelénk — folytatja Mihály bácsi —, hogy az öröm megnő, a gond kisebb lesz, ha megosztják. Még most is hálával gondolunk arra, hogy nagy gondunkban az egész ország osztozott. Reménykedik. A szigetközi ember mindig reménykedik. A Duna mellett azonban ezen az őszön is a lapát a legfontosabb szerszám. Mint Sümegi mérnök mondja: a közelmúltban az emberek százai láttak ismét munkához, hogy a több évre szóló gátépítési terv alapján mintegy 320 millió forintos költséggel, olyan védővonal épüljön a Szigetköz köré, amely biztosan megvédi az évszázados veszélytől. Óriás gyűrűket, ellennyomó medencéket építenek a felfakadó vizek megfékezésére. Mindenütt erősítik a töltést. A zöldár általában június elején hozza a magas vizet, fel kell készülni a fogadására. Most csendes, nyugodt a Duna, jól látszanak a vízjelzők festékcsíkjai. S ami ugyancsak ritkaság, a száz- egynéhány kisebb-nagyobb szigetet borító erdőségek, ősvadonok is könnyűszerrel megközelíthetők. A népszerű szigetközi krónikás, Vida Lajos fővadász, komótosan fordítja a csónak orrát a csendes vizen. A morvaszigeti ligetes-bokros útvesztőket járjuk, sodrásokat, alattomos víz alatti fatörzseket kerülgetünk. Közben felvonul előttünk a romantikus erdők állatvilága. Vadkacsa úszik, távolabb róka lopakodik. Amott egy bokor mögül az őz les, riadtan, futásra készen. A fák felett kiterjesztett szárnnyal sas köröz zsákmányt keresve. Távolból fejszecsapások hallatszanak. Gallyaznak az ártéri erdők munkásai. — Évtizedek óta figyelem ennek a csodálatos világnak a megújulását — magyarázza a fővadász. — Órák hosz- szat elnézem, amint a madarak piciny csőrükkel rakosgatják, szövögetik fészküket. Szemtanúja lehetek egy-egy sziget elkopásának, új szigetek keletkezésének. Sajnos kevesen ismerik ezt a gyönyörű vidéket. Este jutunk vissza az ásványi halásztanyához, ahhoz a partszakaszhoz, amelynek közelében a legenda szerint óriás viza tanyázik. Az itteni halászok már külön hálót is fontak a nagy hal elfogá- gára, de a tizenöt méter mély víz, úgy tetszik, örök menedéket nyújt a vizának. Egyéb halfélékből természetesen nincs hiány. A víz partján rőzseláng felett most is láncon a rézkondér, s ötféle hal fő sűrű paprikás lében. A tűz köré tűzdelt nyársakon pedig lassan ropogósra sül a keszeg. Amíg elkészül a fejedelmi vacsora, halászatról, vadászatról, S főként a hajdani szigetvilágról beszélgetünk. — Valamikor Tejfaluszige- ten éltem — meséli egy öreg halász. — Nem volt se bolt, sé közigazgatás. Ha valaki az anyaközség jegyzőjéhez akart fordulni, négy-öt kilométeres vízi út várt rá. Viharos, szeles időben, jégzajláskor nem egy kenyerespajtásom lelte halálát a Dunában. S hány esküvőre igyekvő nászmenet lett a víz áldozata. Nehéz volt a gazdálkodás. Nyár elején átúsztattuk a Dunán a jószágot, és késő ősszel ismét vissza. A fejős tehenek után is két-háromórás ladikos utat jártunk. Megnyílnak az emlékezés zsilipjei, földereng a letűnt szigetvilág élete. Elmondják az öreg halászok, hogy ott, ahol ma a szigetközt falvak állnak, valamikor a Nagy- Duna kanyargóit. így maradt a sziget elnevezés a községeken. A vén csavargó, a Duna, azóta sokszor visszakövetelte ősi jussát. Ám a szigetközi ember jó barátságban él a vízzel. Szereti a Dunát, mert — ha néha rakoncátlan is — életet, kenyeret ad ennek a vidéknek. KŐSZEGI FRIGYES n lokalpatriotízmusrol A z Elet és Irodalom egyik novemberi számában Takáts Gyulával készült riport. A cikkíró felteszi a kérdést Kaposvár neves költőjének: nem érzi-e, hogy vesztett azzal, hogy Budapest, a lehetőségek városa helyett — megtisztelő hívások ellenére — vidéken maradt? Takáts Gyula így válaszolt: .....ha valamiért megd icsérhetne a kritika, nem az lenne-e, hogy nem engedtem a csábításoknak, hogy nem hagytam maga. mat elszakítani attól a világtól, mellyel szívvel és lélekkel azonos voltam?!” Öröm és büszkeség ez Kaposvárnak, mert példát a szűkebb hazához való ragaszkodásra hozhatunk a múltból és a jelenből egyaránt. Rippl-Rónai József Párizsból tért haza és sok képén örökítette meg a kisvárost, szülővárosát, az ismerősöket, Piacsek bácsit, a család félig rokon barátját. Csorba Győző, a poéta doctus, ma is Pécsett él, holott sokak példája bizonyítja, az erkölcsi, társadal. mi és anyagi megbecsülés, a művészi siker könnyebben elérhető a fővárosban. Sokan vitatják ezt. De nézzünk körül az élet más területein! Sport. A PMSC NB I-ből néhány éve kiesett csapatának az a három játékos állandó tagja, kulcsembere volt, akik a közelmúltban a magyar labdarúgó-válogatott kezdő embereiként vették ki részüket a Bolívia felett aratott budapesti diadalból. Azóta persze mindhárman fővárosi sportegyesületben játszanak. JJ s mit tapasztalunk, a f mindennapok embere “ hogyan találja meg számítását a szülőföldjén, szűkebb hazájában? Azokra gondolok, akiket közép. vagy felsőfokú tanulmányaik más megyébe, az ország más területére szólítottak. Van-e statisztika arról, hogy közülük hányán mentek vissza községükbe, városukba vagy legalább megyéjükbe? Nem tudok ilyen statisztikáról, csupán a magam példájából indulhatok ki. Tamásiban, osztályunkból huszonnégyen érettségiztünk 1970-ben, ebből kilencünknek volt to. vábbtanulási szándéka, heten szereztünk diplomát. Ketten dolgoznak otthon, a többiek az ország különböző vidékein. Néhány gondolat ezzel kapcsolatban... Az illetékesek eleget tesznek-e azért, hogy minél több diplomás hazatérjen? Az egyik ismert lehetőség, tanulmányi szerződés kötése a hallgatókkal. Ez azonban jóval kevesebb személyt érint, mint ahány diplomásra szükség van, és ahányan végül is elhelyezkednek a megyében. Ezért volt kitűnő kezdeményezés néhány éve az egyetemeken, főiskolákon a megyei klubok szervezése, Pécsett például a tanárképző főiskolán és a tudományegyetemen is jól működő Tolna megyei klubot hoztak létre. A megyétől ka. pott rendszeres anyagi támogatás mellett évente találkozhattak megyéjük vezetőivel a hallgatók. Ezeken a találkozókon a szervezett megyei klubbal nem rendelkező intézmények tanulói is részt vettek, közös kiránduláson tekintették meg Tolna megye valamely nevezetességét, havonta klubfoglalkozást tartottak. Tájékozódtak az elhelyezkedési lehetősé, gekről, megrendelték a Tolna megyei Népújságot, hogy figyelemmel kísérjék a megyében történő eseményeket. H asonló kapcsolattartás másutt is volt és van. Hasznosságához, eredményességéhez nem férhet kétség. Megyei szinten talán kedvezőbb is a hazatérők statisztikája, mint egy-egy városban, községben. A cikkíró itt megáll egy pillanatra, és önkritikusan bevallja, ő maga sem ment haza szülőfalujába, Tamásiba, de még megyéjébe sem. Persze lehet a szűkebb ha. zát szeretni Kaposvárról is, de tenni érte az otthonmaradók, a hazatérők tudnak igazán. Tamásiban az állami-társadalmi szervek, intézmények és az üzemek jó részének fontosabb vezető állását nem helyi születésű személyek töltik be. Nem kis mértékben szerepet játszik ebben az is, hogy jó néhány évvel ezelőtt a gyön. ki és a tamási járást egyesítették. Sok volt gyönki vezető jött át akkor Tamásiba, került itt vezető pozícióba. P ersze ez önmagában nem jelenti azt, hogy ne végezhetnék szív- vel-lélekkel munkájukat (mint erre számos példa is van), ne tennének meg minden tőlük telhetőt, ne szeretnék községüket. De azt a pluszt, ami a szülőföld, höz való érzelmi kötődésben nyilvánul meg, megszerezni nehéz, az a szó szoros értelmében az emberrel vele születik. Helyes lenne, ha — a pozitív megyei példához hasonlóan — a községekben, városokban is kialakulna valamilyen gyakorlat annak érdekében, hogy minél több diplomás hazatérjen, hogy minél többen legyenek olyanok, akik a szerzett szakmai tudást az érzelmi kötődéssel összekapcsolva tudják szülőföldjük javára fordítani. DR. NÉMETH TAMÁS Hungaropán Orosházáról Az Üvegipari Művek orosházi üveggyárában idén 80 ezer négyzetméter hungaropán hő- és hangszigetelő üveg készül. Képünkön: a hungaropán lap készítésének egyik mozzanata. (Képtávírónkon érkezett).
