Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

© “Képújság 1977. november 13. A paksi atomlakótelepen rendezett ünnepi fogadáson a helyi vezetők a szovjet szakértőkkel beszélgetnek. Bal oldalt Hornyák László járási pártbizottsági titkár, vele szemben Dimitrij Jegorovics Dobarin, a szovjet szakértő­csoport vezetője. nak. És ilyenkor, akárcsak április negyediké körül, a hivatalos üdvözlő távirat­váltások mellett ezer és ezer levél, távirat megy a Szov­jetunióba és jön onnét. In­tézmények, üzemek és egyes emberek közt. Nálunk az első hetektől kezdve megünneplik a nagy évfordulót. A Horthy-idők- ben titokban ünnepelték, a felszabadulás után hivatalo­san is egyik legnagyobb nem­zeti ünnepünk. De ez, a hat­vanadik évforduló tartalmá­ban és formájában új színek­kel gazdagodott. És erre nemcsak és nem is elsősor­ban Edit és társainak levél­váltása a példa. Az ötvenedik évforduló óta eltelt évtizedben bontakozott ki a szocialista integráció, léptek közvetlen termelési kapcsolatba vállalatok, szö­vetkezetek is. Szekszárdiról a Togliatti gyárnak szállítanak alkatrészt, a Bonyhádi Vas­ipari Szövetkezet szovjet rendelésre szériában gyártja a festőberendezéseket. A mostani jubileumi verseny­vállalásokban sokhelyütt tet­tek ígéretet — és valóra is váltották — a szovjet export jó minőségbeni és határidő előtti teljesítésére. A Bony­hádi Cipőgyár és a Simon- tornyai Bőrgyár szocialista brigádjai együttműködési szerződést kötöttek a szovjet exporttermelés elősegítésére, és az ünnepi rendezvények közt szerepelt e két gyár bri­gádjainak találkozója, ta­pasztalatcseréje. Erre az évtizedre esik Tambov és Tolna testvérme­gyei kapcsolatának születése és elmélyülése. Delegációcse­rék, levélváltások, tapaszta­latcserék. A tambovi ünnep­ségek fényét is emelte a szek­szárdi szövetkezeti madrigál­kórus ottani fellépése. Épül a Paksi Atomerőmű. Szovjet segítséggel. A paksi ünnepségeken már részt vett a kis szovjet kolónia is. A megemlékezés után a helyi vezetők kalauzolásával cso­portosan, gyalog tették meg az utat az atom-lakótelep Márvány éttermében rende­zett fogadásra. A különben húsz perces út másfél óráig tartott, mert minden utcasar­kon megálltak, és — kérdez­tek. A fogadáson pedig a po­hárköszöntőkön túl az eddi­gi kapcsolatokról is szó esett. Nemcsak a hivatalos mun­kakapcsolatokról, hanem például a szüretről. Gyima és Rusztám — egyikük ar- hangelszki, a másik moszk­vai — életében először vett részt szüreten, Gárdái Péter- né tanárnő, alkalmi tolmács' hívta meg őket. Sőt Gyima most látott életében először tőkén szőlőt. Mint mondják, emlékezetes délután volt. A nagy évforduló ünnepi beszédeiben sok szó esett a magyar—szovjet barátság el­mélyüléséről, köztük az em­beri kapcsolatokról is. Talmin nem túlzás azt mondani, -Hogy ez tömegessé vált. Kicsit másként, új elemekkel, voná­sokkal gazdagodva ünnepel­tük az idén az egész világot megrengető történelmi sors­fordulót. Jantner János — A megyei múzeum egyik legfontosabb közművelődési intézményünk. Zárva tartása sokakat megzavart, hiszen ilyes­mire emberemlékezet óta nem volt példa. Mi tette szüksé­gessé, előreláthatólag meddig tart az építkezés, és befejezés után milyen változások várhatók a múzeum munkájában, az ott dolgozó kutatók és a nagyiközönség érdekében? Ezt kérdeztük dr. Szilágyi Miklóstól, a megyei múzeum igazgatójától. — Egy múzeum életében az átmeneti zárva tartás nem rendhagyó eset. Ezen túl kell * jutni. Az eddigi előjelek sze­rint, mi kedvezőbb helyzet- B| ben leszünk, mint például debreceni vagy miskolci kol­légáink voltak, akiknél a ^ ■ZjK&Wt múzeum szükségszerű belső '> átépítése, átrendezése ........... / WíV’ hossz ú ideig tartott. A mu- \ 'ft/M-'ű zeum épülete szép, ezt min- k \ / ii,Á? denki megállapíthatja, aki a J ' V' afflH városban jár. Építése idején \ iY jBr korszerű is volt, csakhogy a ,í í millennium kora óta alaposan ;5 11 i " 1 _ megváltoztak a múzeumok- Jt M .'1 kai szemben táplált igények. | Akkor gyakorlatilag minden tárgyat kiállítottak, és alig- alig volt szükség raktárra. Az ..J eszményi állapot, mai kiállí­tásrendezési elveink szerint. ""SÉ az lenne, ha anyagunk százalékát tudnánk a közön­ség elé tárni, a többi a rak- tárakban pihenhetne. Nálunk idáig 20:80 arányú volt a helyzet. Az átépítés második ütemé­ben ez megváltozik. Ennél is fontosabb talán az, hogy a méltán nagy tekinté­lyű és minden utólagos elismerést megérdemlő Wosinsky Mór idején a múzeumban csak betérő látogatókkal számoltak. Ez nem. volt tartózkodási hely. Arról, hogy időközben mennyire megváltozott a múzeumi szemlélet, a Tolna megyei Népújságban is jelenték meg cikkek Csáinyi László tollából és tőlem. Nem vitatkoztunk, hanem kiegészítettük egymást. A régi termekben egyáltalán nem terveztek fűtést, mégcsak kéményeket se építettek. Ez azt jelenti, hogy télvíz idején még nagyikabátban és kucsmában is bajos volt itt hosszasan időzni. Hozzá tehetem, hogy a mai kutatóhelyiségéknél is csak a legbonyolultabb, fekvő kéményekkel, tűzvédelmi- szempontból cseppet sem kívánatos módon sikerült megoldani a fűtést. Most, heteken belül megtarthatjuk a nyomáspróbát, és a régi épületet rákapcsolják a távfűtő hálózatra, ami óri­ási technikai előrelépést jelent. Ezzel azonban gondjainknak csak egy része hárult el. A munkák belső helyreállítással, festéssel, parkettázással folytatódnak, és az elektromos hálózatot is fel kell újítani. Az eszményi az lenne, ha mindezzel — ide értve az új kiál­lítások rendezését is — a jövő év őszére elkészülhetnénk. Ne legyűrik azonban optimisták, az 1978 végi, 1979 eleji időpont reálisabbnak tűnik. A nagyközönséget, több tízezer látogatónkat, akik évről évre megfordulnak nálunk, mindez csak közvetve érdekel­heti, vagy érinti. Érthető módon közelebb állnak hozzájuk az új kiállítások. Elméletben tíz év után cserélni kellene a ki­állítások anyagát. Az, amelyet látogatóink ismernek és meg­szoktak, ennél régibb. Az újnak szakmai előkészítése, úgy is mondhatnám, hogy „forgatókönyvének” megírása itt történik mimálunk. Kollégáimmal együtt én végzem. Ez azonban csak a munka egy része. A kiállítások művészi kivitelezése a Köz­ponti Múzeumi Igazgatóság Kiállításrendező Csoportjának feladata. Itt kitűnően képzett, évtizedek óta egymáshoz han­golt szakemberek dolgoznak. Munkájuk eredményessége me­gyebeli példán mérhető, a Népújság is hírt adott már a du- naföldvári vártoronyban általuk kivitelezett kiállítás sikeré­ről. Itt ennél sokszorta nagyobb alapterületről és jelentősebb feladatról van szó. Nem olcsón, hiszen a belső átépítés és a kiállítások felépítése többmilliós összeget igényel. Ennek első részét a megye, második felét a minisztérium vállalta magára. Üj szempontokat szeretnénk érvényre juttatni. A korábbi régészeti-nép rajzi szakosítás helyett „összemossuk” a határo­kat. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy amíg a régészet a letűnt korok néprajza, addig a néprajz a jelenkor régészete, Az életmódváltozásokat kívánjuk, a kétféle forrás­ból merítve, bemutatni. Nagyjából a népvándorlásig érzékel­tetjük a szokásos kronológiai sorrendet, de ezután már bon­tunk az ismert formákon és másra törekszünk. Példával igyekszem magyarázni terveinket. A népvándorlás korában — már az avar állam idején — fejlett földművelés és kéz­művesség létezett. Ugyanakkor a pogányság korántsem szűnt meg István király kemény kezű térítésével, hanem kultúr­történeti, és a nép életére gyakorolt hatása 9okkal tovább tartott. Mindezt természetesen nem szóban, hanem a legna­gyobbrészt már birtokunkban lévő anyag megfelelő váloga­tásával kell érzékeltetnünk. Az emeleti termek sorát a me­gyebeli dolgozó osztályok életmód-változásainak bemutatásá­ra szenteljük. Nagyjából a török kiűzését követő Időtől, te­hát az ország történetében sorsfordulót jelentő nagy válto­zások korától kezdve. Fontos lesz az ipartörténeti bemuta­tás is. Tolna megye munkásságának túlnyomó többségét az építőipari munkások alkották a felszabadulás előtt. Tizen­öt községben, ahol számuk meghaladta az 50—60 főt, lét­rehozták a szakszervejjeti szervezetüket, a MÉMOSZ-t. A TAMÁSIAK SZERVEZKEDÉSE A 45. héthez kapcsolódik a tamási építőipari dolgozók szervezetének megalakítása. 1923. november 11-én volt-az alakuló gyűlés. Az alakulás­ról „Uj harcos” címmel hírt között az Építőmunkás című lap, 1923. november 15-i szá­ma. A lap azzal kezdte a tu­dósítást, hogy leírta olvasói­nak, hol található Tolnata­mási. Ezt ma is indokoltnak tartjuk, mert a munkásmoz­galomban, hosszú idő óta elő­ször ékkor szerepelt a köz­ség neve. (1906—1906-ban az aratósztrájkok miatt, 1919 május végén pedig a kirob­bant ellenforradalmi kísérlet és annak leverése miatt írtak a községről az újságok). „Ezek a szaktársak érezték a hiányát az egyesületnek, ahol a szellemi igényeiket, gazdaság- és erkölcsi érde­keiket kielégíthetik, ezért egyetellegesen: kőművesek, ácsok és kéményseprők meg­egyeztek a szakcsoport meg­alakításában — írja az Építő­munkás. A megállapodást tettek követték, összekötte­tést kerestek a központtal, s folyó év november 11-én megtartották az alakuló gyű­lést. A központ képviseleté­ben Baticz Gyula száktárs vett részt az alakuló gyűlé­sen”. Ezután a megválasztott vezetőség névsorát közölte a lap. A megalakulás megtörtént, a legális működésre Csaknem két esztendőt kellett várni. Nem engedélyezte a szerve­zet működését a főszolgabíró, A kőművesek munkásszállása 1925-ben Asmában. A sátor előtt Bauer József bátaszéki kőműves. elutasító határozatot hozott az alispán, s így az ügy vé­gül is a belügyminiszterhez került. A belügyminiszter en­gedélyezte a szervezet legális tevékenységét. S az akta el­indult vissza a bürokrácia út­vesztőjén. Előbb az alispán­nál hevert a fiókban, majd a főszolgabíró fektette az ira­tot. Végül is eljutott hosszabb idő után a községi elöljáró­sághoz, amely, tekintettel ar­ra, hogy a megválasztott el­nök a községből időközben elköltözött, nem kézbesítette az iratot, mint „kézbesíthe- tetlen”-t visszaküldte a fő­szolgabírónak. Ö végleg gon­doskodott arról, hogy ne kapja meg a szervezet az iratot — irattárba tette. Csak 1925 nyarán került onnan elő, amikor a MÉMOSZ-köz- pont tiltakozott a tűrhetetlen munkásellenes akció ellen. A PAKSIAK SZTRÁJKJA A Magyar Tanácsköztársa­ság megdöntését követő első nagyobb méretű építőipari sztrájk Pakson zajlott le. Az Építőmunkás 1922. no­vember 15-i számában a töb­bi között arról olvashatunk, hogy a község kőrriűvesei munka nélkül vannak, azért, mert gőzmalom építésénél 100 koronás órabért kértek, de azt a munkáltatók teljesíthe- tetlennék tartották. Ezt kö­vetően a követelés teljesíté­sét sztrájkkal akarták kierő­szakolni. A mesterek azonban — a tőkés gyakorlatnak meg­felelően — sztrájktörők után néztek. Hőgyészen találtak egyet, aki kész volt öt tar­goncával és fiával együtt, Pakson az alacsony bérért is dolgozni. A TOLNAIAK ÉS BÁTASZÉKIEK KÜLFÖLDÖN A húszas évek novembe­reinek közepén tértek haza külföldről családjaikhoz azok az építőipari munkások, akik kénytelenék voltak a világ más tájain keresni a boldo­gulást. Ök kora tavasszal nyakukba vették a világot és csak késő ősszel tértek visz- sza... ha visszatértek. Sokuk külföldön halt meg az elég­telen élelmezés, rossz lakás- körülmények, járványok mi­att. Milyen volt a sorsuk, merre jártak, hol dolgoztak, miként öregbítették a magyar építőmunkások jó hírét9 A kérdések egy részére a báta­széki főjegyző és jegyző ál­tal írt levélből megkapjuk a választ: „Községünkben közel 700 építőipari munkás (kőmíves, ács) van, kik közül jelenleg mintegy 140 munkavállalás céljából külföldön tartózko­dik, míg a többiek itthQn vannak és kereset nélkül. Építőipari munkásaink a múlt években jobbára külföl­dön, Törökországban, Belgi­umban és Svájcban helyez­kedtek el, de miután a gaz­dasági helyzet ott is rosz- szabbra fordult, s a munka- nélküliek száma ezekben az országokban is mindjobban megszaporodott, az elhelyez­kedési lehetőség számukra külföldön is megszűnt.” Hogyan jutottak el a mesz- sze Ázsiába? A visszaemléke­ző kőművesek azt tartják, hogy a bátaszékiek a Magyar Tanácsköztársaság megdönté­se után a demarkációs vonal­tól délre kerülték, s így nem okozott különösebb formai gondot sem, hogy útlevél nélkül bejárják a Balkánt, így találták meg a törökor­szági építkezéseket, amelyek­hez olcsó munkaerőt keres­tek. Az őszi napok beálltával hazatértek, elmondották a munkavállalás lehetőségét a tolnaiaknak is. A következő években már nagy csopor­tokban tolnaiak és bátaszéki­ek is együtt indultak Kis- Ázsiába. K. B. J. Törökök, arabok, négerek és magyarországi német ajkú kőmívesek Kis-Ázsiában. A magyarországi kőművesek tolnaiak, bátaszékiek és hőgyésziek voltak. MEGSOKASODOTT a tennivalója ezekben a hetek­ben a hetedik osztályos Fá­bián Editnek. Hat levelet írt — oroszul — a leszozavodsz- ki iskola hat diákjának. Any- nyiban viszonylag egyszerű volt a levélírás, hogy mind a hatójukat köszöntötte a Nagy Októberi Szocialista Forrada­lom hatvanadik évfordulója alkalmából, de mivel a leve­lek egy iskolába mentek, mégsem lehettek teljesen egyformák. Mindegyikben mást is írt — válaszolt az il­lető pajtás korábbi levelére — és mindegyiknek mást küldött. Kinek képeslapot, kinek jelvényt, kinek bélye­get, kinek papírszalvétát... amit az illető gyűjt. Két éve adta Editnek Dó­ra néni, az osztályfőnök az első levelet. Leszozavodszk- ból érkezett, a szekszárdi 4- es számú iskolába, „egy ked­ves kislánynak”. És hogy Editke lett ez a kedves kis­lány, annak előzménye az, hogy a szekszárdi 4-es iskola már évek óta szoros testvéri­baráti kapcsolatban -van a tambovi 34-es iskolával, sok iskolás fiú és kislány levelez tambovi pajtással. Editnek már nem jutott tambovi le­velezőpartner. Valószínű, hogy a tamboviak „kommen- dálták” a szekszárdi iskolát a leszozavodszkiaknak (ki mástól tudhatták volna meg, hogy a távoli Magyarorszá­gon, Szekszárd városában lé­tezik egy 4-es számú iskola?) és így indult útjára az 1975. december 12-én feladott le­vél. És utána megindult a „for­galom”. Válasz a kezdemé­nyező Verának, majd jelent­kezett újabb és újabb part­ner, végül, a napokban már Ulánbátorból kapott Edit le­velet egy kilencedik osztályos fiútól. Edit hosszú ideig azt sem tudta, hol van Leszoza- vodszk — hiába kereste az egész család a térképen — végül a huszonvalahányadik levélben Marina megírta, hogy városuk nem messze Vlagyivosztoktól, az Uszuri folyó partján terül el. Ekkor oldódott meg a „rejtély”, mi­ért olyan hosszú az idő egy- egy levélváltáshoz. ^logy miért éppen Fábián Edittel kezdem? — Hozzá hasonlóan százak, ezrek le­veleznek szovjetunióbeli paj­tásukkal, és bizonyára van­nak, akik régebb óta és több partnerrel. Véletlen, hogy közülük Editet ismerem. Az azonban nem, hogy ma már hazánkban — megyénkben — egyre többen dicsekedhet­nek: szovjet barátaik van­Az átalakítás után más színvonalon fogadhatjuk majd közönségünket. A különböző érdeklődési körökhöz tartozók­nak (iskolák, szocialista brigádok) stencilezett útmutatókat készítünk, és aki igényli, magnóra vett „tárlatvezetővel” jár­hatja végig a termeket. A Wosinsky-terem az eddigieknél is jobban alkalmas lesz iskolai történelemórák megtartására. Ez véleményünk szerint nem elsősorban a mi feladatunk, de ahogy idáig is, a jövőben épp annyira- szívesen állunk majd rendelkezésre a segítségünket igénylő pedagógusok felkészí­tésénél. Befejező összegezésül: a megkezdődött átépítés kisebb sorsforduló múzeumunk életében, amit bizonyára érdeklődés­sel vár a látogató közönség, de legalább olyan türelmetlenül mi is, akik ebben a tudományos intézményben végezzük köz- művelési munkánkat. ORDAS IVÁN Fotó: KOMÁROMI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents