Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
lO^PÜJSÁG 1977. november 6. Babits és az októberi forradalom vánkosaiba tűzik S úgy felesel a néma kék a haragok szavával, mint nyugodt pogány evoék hangos allelujával. Ö istenek tűik evoék hangzubany Mi vagyok ón ma itt már mint istenék hálóiban egy lázszerző szorítás és világszövő szálaik egy átszurdalit csomója akibe úgy tűz a világ miint napsugár a hóra? Szembe jön velem egy diák Gyerekkorom' vidékiin Fejében naiv ideák hóna alatt Anyegin Anyegin, fTűlsztoj, Turgenyev — s így kiált jó diákom: „Nézz körül: most itt vagy velem a muszka pusztaságon!” S csakugyan: mi cseng? mi üget? Nagy aranyhasú hagymák bizánci, szentes csücsüket kantáivá máitogatják messziről és keresztesen a vad-vad égbe, kékbe! És ének száll és trojka cseng a muszka meszeségbe. Énekkel cseng a muzsik és zeng és leng a templom lángok zás-zlói lengetik .^Odafenn vár a szent hon! Odafenn vár a biztonság Idelenn csak a börtön A föld az Antiikrisztusé Nem maradunk a földön.” S én akii voltam azelőtt mint hideg, külön kristály most hogy elomlók e mezőn hogy szétvisz ez a friss táj! Lelkem ezer évvel dobog az éjben és a sárban mint testben szív, s elolvadok mint hó a napsugárban. Család m r«#*, r Pátzay Pál szobra (Gottvald Károly felvétele) A köztudatban még ma is ■mint fart pour fart költő rögződött meg képe. Pedig volt életének egy évtizede, amikor egyre fokozódó érdeklődéssel fordult az irodalom társadalmi feladatai felé, az 1910—1919-ig terjedő időszak. Ezt részben a világtörténelmi események, részben a magyar isorsfördulatok lidézték elő. Már diák korában .is érdeklődött a szocializmus eszméi iránt, és kapcsolatban volt a pesti totsztojánus-anarchista mozgalommal. Vidéki állomásairól a fővárosba költözve, rögtön belekerült az akikori elit értelmiség iegbatoldalibb mozgalmába, a polgári iradi- kálizmus vezetői közé. Föl- kérésükre gyakran tartott előadásokat a Társadalomtudományi Társaságban és a Galilei Körben, A világbóke- mozgaimak és az európai unió iránti rokonszenvei Szabó Ervinnel való ismeretsége révén nyertek konkrét formát. Az első világháború derekán Ady mellett a legerőteljesebb költeményeket írta az imperialista (háború ellen. Schöpf- lin 'Aladár Károlyi Mihály hetilapjában, a Tovább-ban tárta föl Babits és Szabó Ervin addig (1947. május 30.) mások előtt nem ismert, szoros együttműködését: „Már akkor egymásra jöttek a hírek az orosz forradalom kitöréséről. Mi, akik írók voltunk, nem tudtuk azonnal meglátni ennek az eseménynek történelmi jelentőségét, hiányosak értesüléseink, a lapokban ellentmondó híreket Olvashattunk róluk, nem tudluk a forradalom előzményeit, azokat az okokat, amelyek előidézték, nem ismertük azt a mély belső forrongást, amelyet a háború hatásaképp „ Immár a siheder föltavaszult szelek már a 'tavaszi istenek a nap fényhegyű tűit a hó fehér és süppetag ’az orosz társadalom átélt, és amelynek következménye a cári uralom megdőlése volt. Szabó Ervin volt a dologról legjobban tájékozva, ő, ha szintén nem tudhatta is pontosan akkor még, mi történik Oroszországban, de sokkal jobban (ismerte, miint mii az előzményeket, az oroszországi itársada'lmi állapotokat. Ő már akkor várta a forradalom kitörését, amikor nekünk még sejtelmünk sem lehetett nála, A vele folytatott beszélgetésekből ismertük meg pontosan a japán háború utáni orosz forradalmi mozgalmakat, az 1905-ik'i orosz forradalom lefolyását és eredményét. ö már tudta, hogy a háború eredménye Oroszországban nem dehet más, mint általános elégedetlenség forradalmi kitörése. Nem merném állítani, hogy már akkor bolsevik volt, de mindenesetre a szocialista mozgalom legmélyebben meggyőződött 'emberéi közé tartozott. Az Oroszországból egyre sűrűbben érkező hírek, melyekben ■már napról napra jobban kiemelkedett Lenin neve, rövidesen megérlelték benne az orosz forradalomban való hitet (Miniket, Rabitsat és engem ő 'ismertetett meg az orosz forradalmárok tanításaival, mert csak ő ismerte a kérdésnek irodalmát” Az orosz forradalom hatalmas jelentőségét a régi Oroszországnak az orosz klasszikusokból ismert képénék megváltoztatására Babits egy életében kiadatlanul maradt versében is ■megénekelte. Ebben azt a reményét is kifejezi, hogy saját individualiz- musának egy új kollekitivum- ba való beolvadását is várja tőle: Babitsra mint az akkori vezető magyar írókra és tudósokra Komáin Rolland bátor kiállása a háború ellen és a béke mellett nagy hatással volt. Jászi Oszkár Romáin Rolanddal való svájci találkozásáról közvetítette nézetét az orosz forradalom világtörténelmi jelentőségéről. Babits tevékeny részt vett a Szabó Ervin által irányított béke- propagandában. Az ő kérésére fordította le Kant Az örök béke c. művét. 1918 nyarán Jászivál és Szabóval tervezték meg azt a háború utáni nemzetközi együttműködésre számításba vett társaságot, amelynek eszmevilága any- nyiira időszerű, hogy pontjai a helsinki találkozó programjában is tovább élnek. Így érthető, hogy Babits a magyar októberi forradalom kitörésekor Budapest utcáin szónokolt, a Nyugatba pedig vezércikket írt arról, hogy a polgári forradalom kivívta Magyarország függetlenségét, de benne további forradalmak csírái rejlenek. Tizenkilencben miint a Nyugat fő- szerkesztője számos cikket közölt az orosz szellemi változásokról. Amikor 1930-ban újra a Nyugat irányítója lett, Illyés Gyulától a Szovjetunióval foglalkozó külföldi és magyar könyvekről közölt cikkeket, és kiadatta a Mai Orosz Bekameront. Amikor pedig Illyés 1934-ben nagy körútját tette a Szovjetunióban. út ina pl ójából az első részlegeket Babits közölte a Nyugatban, és útibeszámoló- ját is ő adatta iki. Babits a második világháború éveiben írt kiadatlan naplójában állandó izgalommal figyelte a nemzetközi események híreit. (Hat héttel a Szovjetunió elleni hitleri támadás után halt meg, de már az első napokban fölismerte, hogy a támadó Napoleon sorsára fog jutni. Ugyaniakkor följegyezte, mint ennek várható következményét ezt a mondatot: Elindulunk új haza felé. Gál István Életünk egyharmoda ólom. Ám a tudomány máig sem határozta meg pontosan, mi az álom. Egy irégi enciklopédiában ezt olvastam: „Az álom közvetlen okát nem tudjuk; ezen a téren egyelőre feltevésekkel kell beérnünk.” IMár-már félretettem a vaskos kötetet; a dolog lényegéről nem mondott semmit. Hanem a cikk végén egyszerre fölfedeztem ezt a bájos mondatot: „Az álmot a művészetben jelképesen emberi alakban ábrázolják, vállán pilleszárnyak- kal, kezében máikvirággail.” Ezek a kedves, egyszerű sörök megragadták képzeletemet. S most elmondok egy történetet az álomról. Megérdemli, hogy fennmaradjon. Ezerkiilencszáztizenkiilenc július 30-án a Vörös Hadsereg megtépázott csapatai kiürítették Cári-cint, s megkezdték visz- szavonulásufcat, észak felé. Ütjük negyvenöt napig tartott. A parancsnokságnak egyetlen harcképes egysége volt. Szem- jon Mihaijlovics Bugyonnij hadteste, öt és fél ezer ember. Az ellenséghez képest jelentéktelen erő. Bugyonnij a parancshoz híven az óriási túlerővel szemben 'is fedezte a hadsereg visszavonulását, és magára vonta' az ellenség minden támadását. Küzdelme úgyszólván egyetlen nagy ütközet volt, több mint tíz napon és éjszakán át, kurta pihenőkkel, úgyhogy a katonák sem enni, sem inni, sem aludni, sem mosakodni nem tudtak. Ahhoz sem jutottak hozzá, hogy lovaikat megpihen- tessék. Szokatlanul forró nyár volt. A harcok aránylag szűk terepen folytak: a két nagy folyam, a Volga és a Don között, mégis előfordult, hogy a katonák naphosszat egyetlen kortyot sem itták. Nem térhették el a kitűzött iránytól. A víz drágább volt a kenyérnél. Az idő pedig — az idő még a víznél is drágább volt. A visszavonulás kezdetén három nap alatt (húsz támadás érte őket. Húsz kemény támadás! A katonák verekedtek; kiszáradt torkukból már csak tagolatlan börgés szakadt ki. Lovasrohamok, közelharcok, villanó szablyálk, elkínzott, poros-, verejtékes arcok — és néma ajkak. Mimt egy vad lát omás... De a szomjúsághoz, némasághoz, éhséghez és fonrósághoz hamarosan újabb gyötrelem társult: az álmosság. Küldönc érkezik, átadja a jelentést, lefordul a nyergéből és lova előtt álomba merül. Aztán a támadás véget ért. A katonák fáradtan dülöngéltek lovukon. Pillájuk mint az ólom. Esteledett. A szemek lassan lecsukódtak. A szívre súlyosan tódult a vér, lomhán megsűrűsödött, s egyszerre elakadtak a mozdulatok, lehulltak a fáradt karok, meglazult az ujjak szorítása, lecsufclottak a fejek, s a sapkák a homlokba csúsztak. Tikkadt éjszaka ereszkedett az öt és fél ezer katonára. Mint az inga, billentek íide-oda a nyeregben. Az ezredparancsnokok Bugyonniijhoz ügettek. — Mindenki aludjon — mondta' Bugyonnij. — (Mindenki — ismételte nyomatékosan. — De parancsnok elvtárs... Mégis ... Talán őrszemet... — Mindenki aludj on. — Parancsnok elvtársi... Hát akkor ki fog... — Én — mondta Bugyonnij egyszerűen. Kabátja ujját félValentyin Katajev: Az álom hajtotta, karjat kissé fölemelte, és megnézte, hány óra. A mutatók foszföros fénnyel' világították. — Mindenki aludjon — rendelkezett, vidáman fölemelve hangját. — Kivétel nélkül mindenki! Az egész hadtest. (Pontosan kétszáznegyven percet adok a pihenésire. Nem így mondta: négy óráit. Négy óra: ez túl kevés lett volna. Hanem kétszáznegyvenperc: ez más, ennél többet igazán nem adhatott. — Ti pedig ne törődjetek semmivel — tette hozzá. — Majd én vigyázok. Vállalom a felelősséget. Kétszáznegyven percet adok, egyetlen minutával se többet. Revolverlövés lesz majd a jel: akkor aztán talpra! Pisztolyára csapott, s óvatosan megérintette Kazbeknek, rozsdás színű doni lovának verejtéktől nyirkos1 lágyékát. Egyetlen katona őrizte az egész hadtest állmát. Maga a parancsnok. Vakmerő megszegése a rendtartásnak! De más megoldás nem volt. (Egy mindenkiért, és mindenki egyért. Ez a forradalom vastörvénye. Az öt és fél ezer harcos egyetlen mozdulattal dőlt végig a tisztás dús füvén, éppen csak ilerogytak :a lovuk mellé, kezükben a kantárral. Némelyiknek még maradit annyi ereje, hogy kipányvázza lovát, és feje alá húzza a nyergét; aztán nyomban elaludt. Bugyonnij lassan körüljárta a tábort. Nyomában segédtisztje, a tizenhét éves Grisa Kovaljov. Barna képű legényke, alig hírta már a kínos küzdőimet, minduntalan elbóbiskolt, aztán felriadt, föl-fölkapta a fejét, majd hagyta, hadd rántsa mellére az álmos- fáradtság. így járták keresztül-fcasul a tábort, a hadtestparancsnok meg a segédtisztje — kór őr, öt és fél ezer alvó fölött Szem jón MjhajJoviics akkoriban még szinte fiatalember volt, száraz, csontos képű, napszítta bőrű, lógó 'bajuszos fekete férfi — akár egy keménykötésű paraszt. Felkelt a hold, s ő a 'teljes fényben sorra ismerte fel a katonáit, Felismerte őket, és elmosolyodott, mint apa az alvó fia bölcsője fölött. Lám, ez itt Grisa Waldmann, -a rőt bajszú óriás'. Hanyatt hever a fűben, feje alatt a nyereg, mázsás öklében pisztolyát szorongatja, roppant melle, .akár a láda. Szabályosan emelkedik és süllyed, szemközt a csillagokkal, a földrengető horkolás ütemére, még a bozót is 'beleremeg ebbe a horkolásba! Másik keze a földön, szinte markában tartja a földet — hát próbáld elvenni Grisa Waldmanntól! Amott meg, mint akit fejbe vertek, Iván Belenykij, a doni kozák hever. Haja a szemébe lóg, oldalán nem éles kozák- szablya, hanem hatalmas', ódon kard, valami fegyverbolond földesúr házában szerelhette. Századokon át lógott dologtalanul a perzsaszőnyegen, míg jött Ivan Belenykij, a doni -kozák, elvette, fcifente annak rendije-módja szerint, és most harcol vele a fehérek ellen. Az egész hadtestben nincs még egy Olyan hosszú és erős kar, mint (Belenykijé.-És Bugyonnij büszkén, szeretettel mosolygott, amint ellépett vitéz katonája, Ivan Belenykij mellett. Nézi a nagydarab embert, ott hever mellette éles kardja, visszatükrözi a hold kék fényét. A sztyeppi éjszaka csdllagmutaitói lassan 'haladták előre. Hamarosan vége a pihenőnek. Kazbek egyszerre megtorpant. Bugyonnij felfigyelt Megigazította sapkáját, melyet féloldalt megvilágított a tábortűz lángja. Néhány lovas (közeledett a lejtőn. Árnyékuk egymás után födte el a holdat, Bugyonnij lélegzetét vis-zafojtva nézte őket. A lovasok leereszkedtek a táborba. Az élen haladó megállította lovát, és lehajolt. Előtte egy katona korábban felébredt, mint kellett volna, éppen a csizmáját húzta. A lovas kezében cigaretta Rá -akart gyújtani. Mellettük a tábortűz. — Hé! — kiáltotta. — Miféle tanya ez? Adj tüzet! — Hát te ki vagy? — vágott vissza a katona. — Nem látod? A lovas előregörnyedt, vállát a katona orra elé tartotta. A holdflényiben mecsi'ilamt ezredesi rangjelzése. A helyzet félreérthetetlen volt. Az ellenséges tiszti járőr a sötétben 'betévedt a pihenő vörös táborba, s azt hiszik, saját embereik között vannak. Tehát a fehéreknek itt kell lenniük a közeliben. Nem lehet tovább vesztegetni az időt! Bugyonnij kilépett az árnyékból. Fölemelte pisztolyát. A hajnal előtti csöndbe beledördült a lövés. Az ezredes lebukott nyergéből. A katonák talpra ugrottak. A tiszti járőrt elfogták. — Lóra! — kiáltotta Bugyonnij. Egyetlen perc, és nyeregben ül az öt és fél ezer katona. Még egy perc: felkel a nap, s élső sugaraiban gomolyogva csap föl a közeledő 'ellenséges' lovasok nyomán a por. Szemjon Miihajlovies parancsot adott a felfejlődésre. A negyedik loviastüzér-osztály három ütege megnyitotta a tüzet. Megkezdődött a harc. Egyszer eszébe juttatták Szemjon Miihajfovicsnak ezt az éjszakát. (Eltűnődött, mosolygott. — Bizony — mondta. — öt és fél ezer ember. Egymás hegyén-hátán hevertek, úgy aludtak, mint a tej. Szinte egy ütemre. No de volt is horkolás! Még a fák is béléremegtek! A falon- lógó térkép felé hunyorított. — Még a fák is beléremegtek! — ismételte elégedetten, Bugyonnij dolgozószobájában ültünk. A Fo-rradakni Katonai Tanácsban. Odakint hullt a hó. Sűrűn-, függönyösen — amolyan -igazíi moszkvai hó. S előttem egyszerre fölvillant egy* kép. Sztyepp. Éjszaka. Holdfény. Az alvó tábor. Bugyonnij, Kazbek lova hátán, s mögötte, a legyőzhetetlen álommal viaskodva, egy kócos, barna legényke, füle mögött egy marék fonnyadt mákvirág, s forró vállán csukott szárnyú pillangó szunnyad. (Fordította: Gellért György)
