Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
1977. november 27. KÉPÚJSÁG 11 A láthatatlan luk Nemrég fejeződött be a nyugat-németonszági Kassel- ben a „Dokumente” nevű kiállítás, mely négyévenként mutatja be az új művészet alkotásait. Megkésve jutott el hozzám az idei kiállításról szóló beszámoló, amely azt mutatja, hogy meglepetésekben az idén sem volt hiány. A kiállítást a „médiumok a művészetben, művészet a médiumok világában” jelszóval rendezték, ami azt jelenti, hogy az idei kiállítás középpontjában a tömegkommunikációs eszközök álltak. Elméletben ez meg is teszi, a valóságban azónban ugyancsak szolgált meglepetéssel a kasseli kiállítás. Elsősorban a szobrászatban, amit — amint hírül adják — a horizontalltás jellemzett, ami azt jelenti, hogy a szobrok bejárhatók voltak, vagyis beléjük lehetett bújni. Amint olvasható, elsősorban a lük jellemezte az idei kiállítást, a luk, mint alkotás. Egy száz méternél hosz- szahb acélgerendát például egy robbantott lukba dugtak, amit körbesétálni is elég. De a legnagyobb meglepetést egy „negatív” plasztika jelentette, Walter de Maria „alkotása”, aki kereken ezer méter mélyre fúrt le, s a lukat egy fémcsővel bélelte ki. Ha jól értjük, be is fedte, hogy a lük tökéletesen láthatatlanná váljék, ami — mondanunk sem kell — sikerült is. ■ Az olvasó most azt kérdezheti, hogy mire jó egy betemetett és láthatatlan luk, függetlenül attól, hogy hány méter mély. Erre természetesen nem kapunk választ. A láthatatlan ezerméteres luk Kassel idei meglepetése volt, bár a kiállítási beszámolók azt is megemlítik, hogy többen megkérdezték, mire jó, ha senki nem látja? Nem tudjuk. De hát a modern művés,zetben sok mindent nem lehet tudni. cs. Leningrád-atlasz A legnagyobb szovjet városok múltját és jelenét bemutató új szovjet kiadványok sorozatát a „Leningrad” történelmi-földrajzi atlasz nyitotta meg. A Le- ningrádi Egyetem szerzőkollektívája rendezte sajtó alá. A munka során különleges figyelmet fordítottak azokra a történelmi nevezetességű helyekre, amelyek kapcsolatosak voltak Lenin életével és forradalmi tevékenységével, valamint az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeivel. Az egyik térképen rekonstruálták a dicsőség zöld övezetét. Ez az egyedülálló emlék ismét jelzi a város 900 napos hősies védelmének határait a második világháború éveiben. Az emlékligetek és -kertek, a szoborcsoportok és emlékművek a 200 kilométeres frontvonalat követik, amely az ostromlott várost védte. Az atlasz segítségével sokoldalú képet kapunk a mai Leningrádról is, a szovjet ipar egyik fő központjáról. Ma a város ipara egyetlen hét alatt annyi terméket állít elő, mint amennyit Pé- tervár 1913-ban összesen. Az elmúlt két évtizedben a Néva-parti városban 500 ezer lakást adtak át, ösz- szesen 24 millió négyzetmétert. Ez jóval több, mint amennyit Péterváron több mint két évszázad alatt építettek. Az atlaszból megismerhetjük a város közművesítésének fejlődési szakaszait is az elmúlt 60 év alatt, a szovjethatalom első éveitől napjainkig; a térkép feltünteti a város közlekedési csomópontjait is. Emlékezés Rippl-Rónai Józsefre • 1927. november 23-án — ötven esztendővel ezelőtt — halt meg Rippl-Rónai József, a századforduló és a századelő magyar festészetének és rajzművészetének egyik legnagyobb mestere, az új magyar iparművészet egyik kezdeményezője. Az évforduló alkalmából a mester szülővárosában, Kaposvárott — a Somogyi Képtárban — Rippl-Rónai-emlék- kiállítás nyílott, a Corvina Kiadó pedig — éppen ezekben a napokban — új kiadást adott közre Genthon Istvánnak — a művészről írott — nagy monográfiájából. Rippl-Rónai nemcsak az ecsetnek, a pasztellkrétának és a rajztollnak volt a mestere, de az írótollnak is. 1911- ben — a Nyugat kiadásában — memoárkötete látott napvilágot, és élete folyamán egy sor újságcikket is írt. Ezeknek a — kevéssé ismert — cikkeknek felelevenítésével emlékezünk a „Kalitkás nő”, az „öreganyám”, a „Kugli- zók”, az „Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett”, a Ba- bits-portré és a „Vörössapkás önarckép” alkotójára, a magyar piktúra klasszikusára. Rippl-Rónai írásainak számos részlete a művész alkotói műhelyére és etikumára vet fénysugarat; cikkeinek ezekből a passzusaiból kirajzolódik előttünk Bonnard, Vuillard és Maillol barátjának, küzdőtársának ars poeticája. Témaköreiről ezt mondja: „Az intim életből merítem témáimat, amelyek kifogyhatatlanok, mert minden érdekel, ami körülvesz.” Nem volt aszkéta, szerette a gondtalanságot, a polgári jómódot, de kevésre tartotta azokat a kollégáit, akiknél az anyagi szempontok állottak az első helyen: „Nem azért festünk, hogy éljünk, — hanem azért élünk, hogy a művészetet őszinte érzéseink, legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint szolgáljuk.” Nem volt gőgös, de megválogatta társaságát. Amilyen otthonosan érezte magát Gauguin, Toulouse-Lautrec, Alfred Jarry’ Maurice Denis, Ady vagy Medgyessy Ferenc körében, annyira elhatárolta magát az alacsony szellemiségű emberektől: „Nem kerestem sosem azoknak az embereknek társaságát, akiknek a törekvései teljesen elütnek az én törekvéseimtől. Nem kerestem társaságukat, hiszen sem szenvedélyeim, sem szenvedéseim, sem örömöm, sem pedig művészi meggyőződésem bennük megértőkre nem talált. Érzésviláguk más volt, és így természetesen az életcéljuk is, mint az enyém.” Példaképe a modern francia festészet volt. Elsősorban Manet, Degas, Puvis de Cha- vannes és Cézanne munkásságát csodálta. E mesterek „nem színpadias utánzatokat csinálnak, nem szolgalelkű másolói a természetnek, hanem a természetben előforduló dolgok közvetlen inspirációi révén festik meg képeiket és alakjaikat.” Idegenkedett azoktól a festőktől, akiknél „a technikai nagy rutin dominál”, s különösen távol érezte magától a kiszikkadt, invenció nélküli akadémiz- must: „Az akadémikusok nem művészek, hanem tudósok : jobb lenne tehát, ha festés helyett inkább könyveket írnának...” Az első világháború kitörése Rippl-Rónait Franciaországban érte. Mint a „központi hatalmak” állampolgárával, nem a legszivélyesebben bántak vele a francia hatóságok. Az inzultusok azonban nem tették őt sovinisztává... A francia hadseregről — 1915- ben (!) — így írt: „A francia katonák jó harcosok, a néppel együttérző, és vele szenvedő emberek. Igen meleg szívű, jó fiúk; sokban hasonlítanak a mi alföldi bakagyerekeinkhez.” A kor neves művészetpolitikai csatározásai során nem egyszer szembe került Appo- nyi Alberttel,Tisza Istvánnal és a konzervatív művészeti irányzatok más védelmezőivel. Polemikus megnyilatkozásai önérzetes és határozott hangúak voltak, de mentesek a személyeskedéstől, az alpári tónustól 19111 tavaszán retrospektív Rippl-Rónai-tárlat nyílott Budapesten. A kiállítást megnézte Tisza István is, akinek a mester munkásságát megbélyegző durva kifakadása kínos feltűnést keltett. Néhány nappal később az új magyar kultúra kiválóságai — élükön Szi- nyei Merse Pállal és Lechner Ödönnel — bankettet adtak Rippl-Rónai tiszteletére, a művész 50-ik születésnapja és a tárlat nagy sikere alkalmából. A vacsorán az ünnepelt is pohárköszöntőt mondott, bölcsességet és emelkedettséget sugárzó beszédének befejező szavai mintegy eredőként csendültek: „Ma már velünk van Magyarország minden művészeti leg művelt embere, a haladás emberei kivétel nélkül. Éppen ezért ürítem poharamat rátok, akik a legnagyobb harcból is éppen úgy kiveszitek a részeteket, mint ebiből a baráti ünneplésből. Éljetek boldogan és egészségben, s dolgozzatok sokat, jókedvűen, meggyőződéssel! Isten s ember lássia, hogy a mi ideáljaink sérthetetlenek, a mi művészi erkölcseink hasznosak és tiszták...” Az ötven esztendővel ezelőtt elhunyt Rippl-Rónai József újságcikkei és hírlápi nyilatkozatai is megerősítik Kassák Lajos véleményét: „Rippl-Rónai — Kernstokkal együtt — egy vajúdó korszak felejthetetlen mestere volt”, s Bálint Aladárét, a Nyugat és a Népszava kritikusáét, aki szerint „a magyar piktúra európai rangra emelkedése — sok más okon kívül — leginkább Rippl- Rónainak köszönhető”. DÉVÉNYI ISTVÁN Dunamenti múzeum—Komárno A komórnói Dunamenti Múzeum ikonjai Csehszlovákia egyik legnagyobb idegenforgalmi kapuja Komárno (Komárom), a Csehszlovákia és Magyarország közötti határvonalon fekvő város. Komárno múltjának ritkaság- számba menő emlékeit őrzi a komárnói Dunamenti Múzeum. Mint a Bécs és Buda között fekvő jelentékeny kikötők egyike, Komárom már a XV. században vonzotta a Duna menti országok gazdag fa- és terménykereskedőit. A szlovákokon és magyarokon kívül németek, románok, oroszok és szerbek is találkoztak e nemzetközi kikötővárosban. A tizennyolcadik században Komáromban jellegzetes befolyásos csoportot alkottak a szerb hajósok és kereskedők. Kereskedelmük addig virágzott itt, amíg a XIX. században az első gőzhajók ki nem szorították hajóikat a Dunáról. A mai napig fennmaradt azonban egy érdekes műemlék — az 1754-ből származó késő barokk pravoszláv templom, amely ma a Dunamenti Múzeum birtokában van, s a balkáni eredetű templomi művészet állandó kiállítása van benne. A kiállítás legértékesebb emlékei közé tartozik az 1770-ből származó ikonosztáz. A szentképtel közepén félkör alakú úgynevezett cári kapu húzódik. A kapu közepén domináló kép Krisztust térítők és könyvek, amelyeket gazdag kovácsolt ezüst, arany, drágakő és hímzés díszít. A legrégibb műemlékek a XV. század végéről származó, filigrán munkával készített késő gótikus kehely, a XVI. századból származó, aprócska ikonokkal kirakott filigrán arany kereszt és az 1511-iből származó nehéz, majdnem kilónyi súlyú arány pecsétnyomó. A templomi művészetet bemutató kiállítás helyiségét borító tölgyfaberakás komorsága, az arany méltóságos matt fényével és az ezüst patinájával, jellegzetes atmoszférát teremt. MILOSLAVA KODONOVÄ (Pantokrator) ábrázolja, trónon ülve. A szentképfal minden képét gazdagon faragott keret veszi körül. Hasonló fafaragásokat — amelyek hozzávetőlegesen a templom' építésével egy időből származnak — találunk a padok homlokzatán és az úgynevezett Stellákon — a nők számára elkülönített térségben. Gazdag fafaragás díszíti a szószékeket is, amit F. X. Seegen bécsi szobrász művének tartanak. Tökéletes ipánművészeti munkájuk és drága anyaguk pompájával keltik fel a múzeum látogatóinak figyelmét az istentisztelethez használt Római szoborlelet «ömlődről A Paks és Kömlőd között lévő erős magaslaton az ún. Sánchegyen állt római erődítmény valaha jelentős helyet foglalt el a Pannónia provincia keleti határait védő limesvonal erődjeinek sorában. Területéről és környékéről már a múlt század második felétől kezdve tudatosan gyűjtötték a római időszakból származó régészeti leleteket, az utóbbi évek kutatásai pedig elsősorban a dr. Visy Zsolt által feltárt és feldolgozott bronz diplomák, azaz feliratos katonai el- bocsájtólevelek révén váltak ismertté. Hegedűs János kömlődi erdész lelkiismeretességének és figyelmének köszönhetően, most újabb, igen jelentős tárggyal gyarapodott a megyei múzeum régészeti gyűjteménye. Egy régi ház bontásánál kapott, különösen faragott mészkődarabot juttatott el a múzeumba, ahol alapos tisztítás és vizsgálat Űtán kiderült, hogy a kődarab Selene- nek, a római mitológia holglistennője szobrának egy szép töredék darabja. A háromnegyed életnagyságú szobor elölről gondosan megmunkált felületű, a test arányai és vonalai, a ruha redőzete valóság- szerűen kidolgozott. A szobor hátoldala azonban elnagyolt, szinte alig megmunkált. Feltehető, hogy ez az egynézőpontúra faragott szobor olyan helyen — talán fal előtt állott —, ahol csak elölről szemlélhették. Sajnálatos, hogy a szobor erősen töredékes; alsó része, valamint a fej és a karok teljesen hiányoznak. Hogy miként kerülhetett töredékünk ház falába, arra nézve álljon itt magyarázatként a kömlődi jegyző 1865-ben írott feljegyzésének néhány sorát „Szőllőhegyét Sáncz- hegynek nevezik, ...e szőllőhegyen volt hajdan egy régi római vár — talán egész helység is, melynek romjai már régen építésekre elpusztítattak, de fundamentomjai még most is naponként kiásat- nak a szőllőművelők ál- ta, p:o: nagy négyszögű és nagy kődarabok, ezek között találtatnak olyanok is, melyek régi kőfaragásokkal ellátva vannak.’” GAÄL ATTILA régész Modelljeit» a szabadban. Ripp!-Rónai József festménye
