Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
A tíÉPÚJSÁG 1977. november 20. Sétálva nézelődni, látva gondolkodni — jó. A soksok eseményből megfigyelni, kiragadni valamit, „lehajolni az utcán heverő témáért” — újságírói kötelesség. Az utcán mindenki néz, lát, észrevesz dolgokat. Az események, a látottak mindenkire más-más hatással vannak. Én így láttam az utca sokszínű mozaik kockájának- néhány darabját. Tejszállító tartálykocsikkal mindenütt találkozik az ember. Ha a tejfeldolgozó előtt áll — nem feltűnő. Ha italbolt előtt áll — már megmozdul az ember fantáziája: „Vajon miért áll itt?” De feltűnő az is, , ha Szekszárdon, a szeszipari vállalat udvarán látja az ember a „Tej” feliratú tankautót és még feltűnőbb, ha a kocsi oldalából a cső a pincébe fut le. Vagy oda engednek le valamit, vagy onnan szívatnak fel valamit. Biztosan nem tejet! Tejes kocsiban szállítanak szeszt? Lehet! Én még nem találkoztam ilyen feliratú tankautóval: „Szesz.” o A látszatra is adni kell — mondják. Vannak esetek, amikor valóban adni kell iá. Itt van például a szekszárdi gázbolt. Egyszercsak hipp-hopp kiköltöztek. Megjelent a kirakatban a tábla: a bolt átköltözött az Otthon Áruházba. Közel egy éve. A gázbolt • azóta üres. Helyesebben: mindig van benne valami, vagy valaki. Egy ideig pingpongasztal volt benne. Meg székek is, hogy a nézők ülve nézhessék a plngpongcsatákat. Már-már azt hittem, hogy sportterem lesz belőle. Két hónappal ezelőtt viszont eltűnt a pingpongasztal. Helyébe melegítők, vagy mit tudom én mik kerültek. Nézegettem ezeket a hogyishívjákokat és arra gondoltam : limlomraktár lesz. De ez sem lett. Igaz, az egyik felében még most is ott éktelenkednek ezek a hogyishívjákok, de a másik oldalon már megkezdték a csempék leverését, a vezetékek áthelyezését. Legalább egy hónapja verik a csempét, helyezik át a vezetéket. A látszat azt mutatja, hogy nem kapkodják el a munkát. Ha ilyen ütemben dolgoznak, akkor talán egyszer, valamikor lesz is itt valami. Hogy mi? Azt csak az illetékesek tudják. A járókelők csak azt látják: egy korszerű üzlethelyiség üresen áll — hónapok óta. Q Nézegetem az építkezést. Számolgatom a felvonulási épületeket, megkísérlem kitalálni, hogy hány százezer forint felvonulási költséget számolhatnak majd el, amikor átadják az épületeket? Két, láthatóan falusi asz- szohy is nézi az épülő lakásokat. Az egyikük megjegyzi: — Nem tudom, mi kerül ezeken a lakásokon 380 ezer forintba?! / — Az ördög tudja! — Közel sem jöhet a mi házunkhoz. A mi házunkban van négy szoba, szuterén, meg minden és mégiscsak 320 ezerbe került. A két asszony továbbmegy. Beszélgetnek. Talán már nem is a lakásról. Én ott maradtam a kérdéssel: valóban, mi kerül ezeken á lakásokon annyiba, ameny- nyibe? És miért? Eszembe jut: olvastam valahol, hogy a felvonulási épületek megmutatják az építkezés korszerűségét. Minél több felvonulási épület, annál korszerűtlenebb az építkezési mód. A falusi építkezéseken nincs felvonulási épület, azért mégsem mondható, hogy korszerű eszközökkel építkeznek. Egy viszont tény: takarékosan építkeznek. Mindenből csak annyit használnak, amennyi szükséges. Nem pocsékolnak ! Gondolom: az is olcsóbbá teszi a saját építkezést. Lassan, bandukolva körüljárom az építkezést. A jelentések takarékosságról beszélnek, a látszat viszont egészen másról. o A napokban szembe jött velem egy lehorgasztott fejű, láthatóan bánatos ember. Az arcát nem igen láthattam, csak a járásából, mozdulataiból következtettem: az idősebb korosztályhoz tartozik. Az egyik felvonulási épületből kijött egy bajuszos fiatalember. Megállt és elkiáltotta magát: — Kovács! A bandukoló után néztem. Nem figyelt. Vagy úgy tett, mintha nem hallaná a kiáltást. A fiatalember állt, mint a cövek, jobb karját előrelendítette, baljával a felvonulási épületre mutatott: — Kovács! Vissza! Az ember fejlehajtva ment tovább. — Pista bácsi! Ne hülyéskedjen! Jöjjön vissza! Ha nem jön, levonok két órát! — kiabált, a fiatalember. Pista bácsi csak ment, ment — nem törődött senkivel és semmivel. Vajon mi, vagy ki bánthatta? o A tervezők, a kivitelezők mindent elkövetnek, hogy az autókból minél jobb legyen a kilátás. Az új Skodát is így hirdetik: „Nagyobb üvegfelület, jobb kilátás...” Aki évek óta figyeli az autókat, látja, hogy az újabb típusokon lényegesen megnőtt az ablakfelület. Ez jó. A biztonságos közlekedést szolgálja _ a megnövelt ablakfelület. A gyárak tehát úgy készítik el az autókat, hogy azok biztonságosabbak legyenek. Minden lehetőt elkövetnek a biztonság érdekében. Ezt teszik a gyárak! És mit tesznek az autósok közül egyre többen? Eltakarják a kilátgát. A szekszárdi TÜZÉP- boltban hirdetik: „Autóreluxa” kapható. A kirakatban látni is néhány példányt. Sajnos, az autók hátsó ablakaiban is megjelennek ezek a reluxák. A gyár tehát megteremti a kilátást, a kereskedelem és az ipar közös erővel arra bíztatja az autósokat: takarják el a kilátást. Nézegetem a reluxás autókat és sehogy sem megy a fejembe: ha reluxával biztonságosabb a közlekedés, akkor miért nem tesznek a hátsó ablakokra mindjárt a gyárban redőnyt, ha pedig csökkenti a reluxa a közlekedés biztonságát, akkor miért nem vetetik le az illetékesek a redőnyöket a gépkocsik hátsó ablakairól? o Már hosszabb ideje figyelem a nénit. Panelházban lakik. Lebontották a házát, beköltözött a panelba. így aztán van is macskája, meg nincs is. Van macskája, mert minden este egy kis edénnyel a kezében elindul — etetni. Megáll a régi épületek helyén, a mellig érő gazt termő terület szélén és elkezdi: — Cicukám, cic, cicukám, cic... így kántál néhány percig, mígnem megmozdul a gaz és előugrik egy, vagy több macska. A macskák nekidörgölőznek a vastag gyomszáraknak és várják a vacsorát. A néni leteszi a • kistányért,' kiönti a vacsorát és őrzi a macskák nyugalmát. Van macskája, mégsincs. A macskák kint élnek a szabadban, ő bent él a panelban. Ha látni akarja őket — ki kell mennie. És lopva etetheti őket, mert a fiatalabbak, akik nem értik: mit jelent számára macskák nélkül panelban élni, halált kiáltanak minden kóbor macskára! Meghökkentem. Egy doboz jött felfelé a dombon. Utána még két doboz. A négyszögletes dobozok kör alakúakká váltak és mint a páncélos hernyótalpa, úgy araszolta a papir a földet. A dobozok oldalait kivették a gyerekek, belebújtak és mint a tank törtek előre. Megtalálták, felhasználták a szétszórt dobozokat. Mint ahogy megtalálták és felhasználták a szétszórt ládákat is. A ládákból házat építettek maguknak a beépítetlen területen meghagyott diófán. A gyerekek játékra vágynak. Ha nincs játszótér, találnak maguknak játékot. Ha mást nem, felmennek az állványokba, és le-fel szaladgálnak. Tehetik. Senki nem törődik velük! Bezzeg, ha egy felnőtt odamerészkedne, és bekukkantana egy féligkész lakásba, mindjárt ott lenne az őr. A felnőttre vigyázni kell, mert a felnőtt... o Sorban állni nem jó — de érdekes, mert mindig történik valami. Álltam a sorban és rozsláng kenyérre vártam. Már egy órája álltam. Elölről jöttek a hírek: most már hamarosan hozzák a kenyeret, már elindultak. A kenyér nem jött. Kezdtem únni a várakozást: én ugyan tovább nem állok itt, ha soha nem eszek rozsláng kenyeret, akkor sem — gondoltam. Előttem két asszony beszélgetett. — Már reggel óta itt álltam. Elfutottam haza, feltettem az ebédet! — magyarázta az egyik. — Ha maga úgyis itt áll, vehetne nekem is! Nekem mennem kell! Kettőt vegyen. Ezt a kenyeret jobban el tudom rágni! — Miért nem csináltatja meg a fogát? — Van otthon három is. De nem bírom. Próbáltam betenni mézzel, meg mindennel, de fullaszt, nincs nyálam. — Sóval tegye be. Próbálja ki. Én egy professzortól hallottam, hogy sóval kell betenni. — Sóval még nem próbáltam. Kipróbálom — fogad- kozott az asszony és elment. A kenyér végre megérkezett. Megmozdult, tömörült a sor. És egyre-másra jöttek a soronkívüliek. — Vállalatiak! — mondták. — A pékek hozzátartozói ! Az emberek zúgolódtak. — Ha annyi pék lenne Szekszárdon, ahány hozzátartozó már bement, akkor időben és mindig jó lenne a kenyér! — jegyezte meg egy férfi. A sorban állók dühösen igent bólintottak. o Először akkor' figyeltem fel a Polski Fiatra, amikor nyitott csomagtartójával állt a járda mellett. Egy ember görnyedt a csomagtartóba és mintha annak belső terét festette volna. Gondoltam: ennek is jó helyen jutott eszébe, hogy kopott a belső tér Néhány nap múlva ismét találkoztam a Polski Fiattal. .Ugyanott állt, az épülő kon- zum áruház előtt és ismét a csomagtartóban matatott. Amikor odaértem, éppen egy szépen összehajtogatott papírt vett ki. A deszkapalánkhoz ment és felragasztotta. — Plakátragasztó! Polski Fiattal! Nagy Polski Fiattal! — állapítottam meg magamban és felidéződött bennem a régi plakátragasztó képe, aki gyalog, vagy kerékpáron vitte a vödröt, a nagy táskát és a kettősSZALAI JÁNOS 7. Marja Trofimovna a pincében bújtatta el Szem- jortf, a savanyúkáposztás hoirdó mögé. Még ma is emlékszik ennek a pincének a szagára. Rohadt, tavalyi krumplitól és erős, majdnem ecetszerű káposztaszagtól bűzlött. Szemjon nagyon éhes volt. Köcsögből tejet ivott és szalonnát rágcsált. A szalonna annyira sós volt, hogy annak is egy életre a szájában maradt az íze. Még most is, ha szalonnát eszük, a pincei szalonna jut az eszébe. Aztán németek jötték a faluba. Élesen csikordúltak a motorbiciklik. és még valami feldübörgött, valami, ami Szemjont a traktorzúgásra emlékeztette. Nem rögtön jöttek Marja Trofimovna házába, még aludt is előtte egy keveset, s csak egy kimért férfi- hangra ébredt fel. — Hol van a fiú, Kirill unokája? — Megijedt. A pincébe bújt. iNem akar feljönni — mondta gyorsan Marja Trofimovna. Mondom néki, gyére fel, de ő bebújt a sarokba és nem jön. Kicsi még, mindössze ötéves. Amikor fölemelték a .pince tetejét és szólították, Szemjon már nem. félt. Aludt és evett, és már nem is volt olyan szörnyű, mint azelőtt. A szobában egy tiszt és fekete egyenruhás katonák álltak. A tiszttel és a katonákkal ment el Szemjon a nagyapja házához. A tornácnál feküdtek a halott németek, együtt a három katona, ponyvával letakarva, külön 'a tiszt, és ott volt letakaratlanu'l, ég felé meredő szakállal Szemjon nagyapja is. Ugyanitt állt Trofim is. Az egyik tiszt a házból kihozott székre ült, és megkezdte Trofim kihallgatását. Még ma is, huszonöt év távolából, Szemjon minden kérdést és Trofim minden válaszát el tudja ismételni. A tiszt nagyapja felálló szakállára mutatva megkérdezte: — Ez Kirill Grebnyev? — Ö maga — válaszolta Trofim, s kezét mereven tartotta az oldala mellett. — Volt tudomása arról, hogy Kirill Grebnyevnek szándékában áll német tisztet és német katonákat megölni? — kérdezte tempósan ia tiszt. — Vajon ki beszél előre az ilyen szándékáról? — felelte Troflilm. — Ne filozofáljon! — mondta a tiszt. — Én kérdé- zek, maga válaszol. .Igen vagy nem, igen vagy nem — ennyi legyen a válasz. — ,Nem — 'félélte Trofim. — Régóta ismeri Kirill Grebnyevet? — kérdezte a tiszt. — Már hogyne ismerném. Az öcsém. Együtt nőttünk fel. — Ismétlem: a válasz igen vagy nem — figyelmeztette újra a tiszt. — Igen — felelte Trofim. — Kirill Gebnyev az orosz cári hadsereg katonája volt? — kérdezte a 'tiszt. — Igen — felelte Trofim. — Zászlós. Ma hadnágy- nak mondanák. A forradalom után pedig a Vörös. Hadseregben szolgált. — Kirill Gebnyev kuláklistára került, és harmincban Szibériába került. Pontosak az adataim? — Pontosak — erősítette meg Trofim. — Nem akart belépni a kolhozba. Erős volt a gazdasága. Hat lány, volt elég munkáskéz otthon. Mellettük Marjá Trofimovna sírt. A tisztek németül beszéltek, és indulni 'készültek. Szemjont és Trofi- mot lánctalpas páncélautóba ültették, felrakták a halottakat és elindultak a városba. Marja Trofimovna a faluiban maradt. * Az utasok aludtak. A férfiak közül néha előrejött valaki az ajtóhoz dohányozni. Szemjon anélkül, hogy hátrafordult volna, meg tudta állapítani, ki jött éppen oda. A bányamérnöknek gázöngyújtójö volt. Csendes sistergéssel lobbant föl a Iéngcsóva, a mérnök minden alkalommal megrettent a vakító fénytől; nemrég vehette az öngyújtóját — .még nem szbkta meg. Az öregúr ügyesen gyújtott rá. a fényeiéiben tartva az égő gyufát, és mielőtt leszívta volna a füstöt, előbb mindig mélyet lélegzett. A hadnagy öngyújtójának fémje Csillogott, de a lángot Szemjon sosem látta; egészen lehajolt a padlóig, mintegy a testével fogta fél a fényt. Az öngyújtó csaftanásából Szemjon kitalálta, hogy a hadnagy van ott. —Nem tud aludni? — Nem tudok — mondta a hadnagy. Kissé fölborítottam a napirendemet, aludtam egy keveset az állomáson. — Figyeljen csak! — mondta Szemjon. — Maga szerint lesz háború? Maguk katonák, biztos jobban tudják. — Katonát ilyesmiről faggatni majdnem értelmetlen dolog — mondta a hadnagy. — Nekünk mindig készen kell állnunk. — Az apám katona volt — mondta Szemjon. •— Egész életében készült, akadémián tanult, és a háború első napján elesett. (Folytató uk)
