Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

1977. október 9.

"rtfÉPÚJSÁG 11

A szépség nem ráadás!

Évszázadok félreéntelmezett szépségeszméi — az érdek nélkül tetsző szépségről, az öncélú szépségről — az okai talán annak, hogy egy-egy tárgy szépségét hajlamosak vagyunk a rátett dísz szerint, festett, ragasztott, cizellált vagy formázott ékességük szerint megítélni.

Nehéz is a mi helyzetünk. Évezredék óta használjuk például a tányért Az emberiség társadalmi változásaival, technikai fejlődésével változtak meg használati eszközei, így például tányérjai1 is. Szárított héjból, fából cserép, cserépből ón, majd porcelán, bádog, fajansz, zománcozott fém lett anyaguk. Tudtuk, hogy az olcsóbbat, a dísztelent használták nagyszüleink és szüléink a konyhában, hétköznapokon, az értékesebbet, a „díszesebbet” ünnepi terítéskor. Ez az ünnepi volt a drágább, ez volt hát a „szép”, a szebbik is.

Kérdezzük csak meg gyermekeinket: melyik a szép autó? Gondolkodás nélkül, biztos ítélettel választják azt, amelyik nemcsak jól gyorsul, hanem vonalaiban harmonikusan hordozza a huszadik század formatervezői eredményeit. Mert az autóval kapcsolatban nincsenek rossz beidegzéseink.

Okos kiállítást láthattunk a tavasszal Budapesten, az ipari formatervezés — immár minisztertanácsi határozattal támogatott — témaköréből. Az érdékes és informatív kiállítás — az előbbi példáknál maradva — nem az autó szépségének fontosságáról akart meggyőzni — ezt már mindenki szépnek tudja, így fogadja el —, hanem a tányér formatervezettségének szükségességéről.

A tárgyak szépsége tehát nem valamiféle ráadás, valami ráaggatott külön esztétikum, hanem a lényeget kifejező. funkcióját legteljesebben 'kibontakoztató jellemző. Az ipari formatervezés úgy hozza létre a sorozatban gyártásra kerülő tárgyak terveit — együtt a gyártandó áru (legyen az rádió vagy fogorvosi szék, lábas, textilnemű) tervezőmérnökeivel —, hogy az nem a ráaggatott dísztől válik széppé, hanem formájában, lényegét, funkcióját tekintve, egyszerűségében is a szépség hordozója.

Torday Aliz

Táncait, dalait, ünnepeit

Beszélgetés Karsai Zsigmonefdal, a népművészet mesterével

A székesfehérvári művelődési központ havonta egyszer .^táncházzá alakul át. Egy hétvégén a Sebő-együt- tes és két ismert néptáncos, Csombor Endre és Karsai Zsigmond voltak a táncház vendégei.

Akárcsak a szekszárdi amatőr táncosok, én is Karsai Zsigmond kedvéért utaztam Fehérvárra. Nevezetes táncára, a lőrincrévei pontozóra voltam kiváncsi.

A LEGÉNYES VAGY PONTOZÓ

Lőrincréve vegyes lakosú falu Dél-Erdélyben, a Maros partján. A környék — melyről az első híradást Karsai Zsigmondtól kaptuk

— etnográfiailag rendkívül fontos. Jelentősége abban áll, hogy déli peremvidék, ahol — részben a falvak elszigeteltsége miatt — a szórvány magyarság népi kultúrája régiesebb formában maradt meg, mint Erdély többi részén.

Ennek a vidéknek híres legénytánca a pontozó. Úgy táncolják, hogy a legények félkörbe állnak, és amikor a zenekar játszani kezd, a táncosok jobbról kezdve sorban kiválnak és szólózva pontoznak. Ezalatt a többiek összefogózva kiáltoznak, biztatják a táncost. Amikor mindenki sorra került, közösen megtanult figurákat táncolnak.

Ezt a szép és nehéz táncot mutatja be Karsai Zsigmond. Rögtönzöttnek ható, kopogós lépésekkel jön előre, tréfás mozdulattal lehajol, mintha a földön keresne valamit, vagy mintha a padlót akarná megnézni, tiszta-e. De lehet, hogy csak a zenészeknek akar időt adni, vagy egy általam ismeretlen táncszokásnak tesz eleget. A bevezető után a figurák következnek. Pattognak az ujjak, csattognak a tenyerek, a felugrások, ollók, lábcsapások gyorsan követik egymást. A teremnyi néző- közönség mozdulatlanul nézi a ritka szépségű táncot, a variációk pompás sokféleségét, a virtus, a kitűnni vágyás férfias játékát. Akik még nem láttak pontozót

— legyenek bár járatlanok a táncművészetben —, azok

Karsai Zsigmond

is érzik, hogy ritka élményben van részük.

EGY TÁNC PÁLYAFUTÁSA

Karsai Zsigmond a pontozóval részt vett Finnországban, a nemzetközi néptáncfesztiválon, járt az Egyesült Államokban, a nyáron Tuniszban szerepel. A „Ki mit tud”-ban sikerrel bemutatkozó Szögi Csaba is az ő leírása alapján tanulta meg a pontozót. — Mikor kezdődött ■ a táncpályafutása? Ki figyelt fel rá először?

— 1943-ban érkeztem Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára. Az egyik alkalommal a főiskola klubjában meglátta a táncomat Molnár István — az első tudatos néptánckutatónk — és azonnal fölfigyelt rá. Filmet készített rólam, ez volt a lőrincrévei pontozó első itteni sikere. A táncot az Akadémia részére Martin György azóta többször is lefilmezte.

— Az első film több mint harminc évvel ezelőtt készült.

— Igen. A háború után későn, csak 1951-ben kerültem vissza a főiskolára. A korszellem ekkor kedvezett a néptánc, általában a népművészetek kibontakozásának, bár a hivatalos politika főleg a csoportos, kollektív táncot támogatta. Egy alkalommal meghívást kaptam a Színművészeti Főiskolára, hogy a néptánc szakon táncoljam el a pontozót. Híre ment a táncnak, legközelebb a Népiegyüttestől is eljöttek. Rábai Miklós a pontozót fölvette a Népiegyüttes műsorára, és a berlini VIT-en második díjat nyertek vele. Később a Mojszejev-együt- tes is műsorra tűzte. Ezek a táncok természetesen ko- reografálták voltak, az eredeti pontozónak balettes, színpadias elemekkel kevert változatai.

Karsai Zsigmond huszonkét éves volt, amikor falujából, Lőrincrévéről elkerült. Mindent, amit tud, ami a népművészet számára érték, ennyi idős koráig tanult. És ez nem kevés. Több dala szerepel a Magyar Népzene Tára Lakodalmas kötetében, teljes anyaga azonban a négyszázat is meghaladja. Táncainak és dalainak teljes monográfiája ma még kiadatlan, de reméljük, hogy kutatóink és kiadóink nem hagyják a közönség számára elveszni ezt az értékes anyagot. Néprajzi értékűek Karsai írásai a táncszokásokról, tánchagyományokról és a munkáról, a mindennapi élethez tartozó tevékenységről. Néprajzi adat- szolgáltató, ugyanakkor tudatos gyűjtő is. Képeinek tárgya pedig — minthogy hivatása festő — ugyanaz a közösség, ugyanaz a táj, amelynek dalait, táncait elénekli, előadja.

— Ennyiféle tevékenységnek mi a közös ars poétikája?

MII

Karsai táncol

— Ábrázolni a világot, amiben felnőttem és ami lassan elmúlik. Hiszen, hogy dalait, táncait, kultikus ünnepeit, az élet szép törvényeit meg kell őrizni, és részévé tenni az egyetemes kultúrának. Ez az én célom és hivatásom, eddigi életem tanulsága. Sajnos, elég nagy kerülők árán jöttem rá. Huszonkét éves koromban kikerültem egy tiszta, paraszti életformából és sokáig másokra próbáltam figyelni. Végül rájöttem, hogy ami a lélek számára idegen, azt legföljebb csodálni lehet, de alkotni belőle nem. Ha építkezni akarunk, akkor magunkból kell kiindulni. Mióta ezt megértettem, tudom, mit kell csinálnom.

PÉCELI DOMBOK

Karsai Zsigmond Pécelen él, a falunak az isaszegi erdők felőli végén, azon a vidéken, ahol valamikor Ráday Pál vendégeként Kazinczy, Kölcsey, de talán Berzsenyi is megfordult. A műteremből a mezőre, és a péceli, gödöllői dombokra látni. A mezőn — jó kő- hajításnyira tőlünk — vonat megy át. Olyan valószínűtlen ez a váratlanul felbukkanó vonat, mint egy látomás.

De nem okoz kisebb meglepetést az sem, amit a kertben látunk. Van itt búzavetés, kukorica a malacnak, ribizli, bornak és gyümölcs, zöldségféle. Az udvaron góré és kukoricaszárító, kacsák, tyúkok, a körtefán vadgalambfészek.

Nem tudom, mennyit dolgozhat Karsai Zsigmond és Mária, a felesége, hogy ezt a mindenkitől független, kedvükre való éle.tet megteremthessék, de biztosan nagyon sokat. Életmódjuk — föld és ember ilyen szoros egymásra utaltsága — másoknak követhetetlen, esetleg megmosolyogni való fényűzés, számukra azonban kényszer, belső tör- . vény.

Mintha a művészettel egyenértékű, mindennapi munkájuk volna, őrizni azt a világot, amelyik legfőbb becsben az embert tartja: azt az embert, aki munkájában leli örömét, táncaiban. énekeiben pedig pihenését és felüdülését.

Vathy Zsuzsa

Ács Jenő:

Áramló

fehéren

Megyek a szél csapásain roskadó lábbal Fölöttem a fekete ég hasig beverve sárral

A homlokom még céltalan de áramló fehéren Folyók hozzák hűségüket halat kínálnak térden

Jöjj, trónolj rekkenő meleg s a hökkenő szelekben — napok, pacsirták éljetek mint régi énekekben

Kéz pillangóval

Morvay Zsuzsa alkotása

e

Akkor, ott, a kis meredek utcán fölfelé sétálva, jó ideig nem szóltak egymáshoz. Egyszer csak visszaadta váratlan mozdulattal a lány a rajzot.

— Ez valóban én vagyok — mondta komolyan, olyan hangon, amit a fiú akkor hallott ■tőle először.

— Akkor miért adja visz- siza ? Nagyon örülnék, ha megtartaná.

A lány rámosolygott, szeme nagyra tágult.

— Köszönöm... Maga rajzoló? Vagy...

— így is léhet mondani. Festő lennék...

— Én meg Ágnes — nyújtotta a kezét a fiúnak, és mosoly közben összeszorította száját kesfcenyre, mint aki szégyenli kicsit, hogy örül.

— Kísérthetném még egy darabon? — kérdezfte később a fiú.

— Jaj, ne! — szaladt ki kis ijedtséggel a lány száján.

Zoli tétován állt.

— Akkor... Hát akkor...

— Akkor?... — utánozta kuncogva a lány.

— Akkor mi lesz? — kérdezte Zoli és fájdalmas arcot vágott.

— Mi lenne? — nevetett hangosan Ágnes. — Ott lentebb van egy kis cukrászda, lemegyünk egyet fagylaltöz- ni, ki-ki alapon, Jó?

Ott tudta meg, hogy van a banda, öten vannak és mindenkit megvernek, aki Ágneshez közeledik, mert Ágnes Kirié.

— És maga?

A lány rántott a vállán.

— Engem Kiri sem érdekel, meg a többiek se. De kell valami izgalom. Jólesett, hogy visznek mindenhova. Balcsira is. De már éppen unni kezdtem őket, ez nem nekem való. Nincs szükségem ilyen testőrségre. — Komoly arccal folytatta. — Kiri buta. Mit képzel? — idegesen túrkálta a fagylaltot. — Kiválaszt, minit egy árut? Ha sokat okoskodik1, szólok a nagybátyámnak, valaha nehézsúlyú bokszoló volt, és engem nagyon bír. Mivel az öcskös is velük jár, eddig nem szóltam:.

Hány vázlatot1, rajzot készített már a lányról? Nem tudta. Csak egyet tudott. Igaz valójában sosem sikerült lerajzolni őt. Hiába rajzolta le újra és újra, csak nem sikerült. Olyan rajzot akart, amelyiken ott van Ágnes minden arca: a durcás, a mosolygó, az elmólázó, a komoly, a mérges, a határozott. A kislány és a felnőtt nő együtt. A szép szemöldökvonal, az arcvonások, az orr finom íve már sikerült. Csak a fintorok és a gödlröcskek játéka- nem.

— Ne dobd el! — kérte mindig a lány, valahányszor egy- egy rajzot a vízbe hajított, mert rosszinak ítélte. A fehér papírlapok meg-mégvillantak az enyhe hullámok piszkos zöldje felett, mint a sirályok szárnya mielőtt vízre csapódták.

— El kell dobni, ha rossz! — El kell felejteni is! — bizonykodott Zoli.

Hallgatag séta után fordult ismét a lányhoz.

— Miikor mondod el, amit a bandáról akartál?

Különös érzésekkel hallgatta Ágnes szavalt. A lány elmondta, hogy Kiri ma este találkozlni akar vele, és valami1 nagyon fontosat akar mondani. De ő mától úgyis kiköltözik Kőbányára, a nagybátyjáékhoz. Nemrég született gyerekük, és ott fog lakni, külön szobában. Vigyáz rrtaijd a kicsire és tanul.

Kőbányán kerítette be a banda őket, még azon az estén. Észre se vették, de már szembe jött velük Kiri és egy másik fiú. Hátranéztek. Ott is jöttek ketten, hanyag testtartással, cigarettázva.-Ágnes összerezzent.

— Utánunk jöttek — mondta és megszorította a fiú kezét.

Némán körülfogták őket. Egy gyár világosra mázolt kerítéséhez szorulták. A túlsó oldalon villany égett. Az egyikük le akarta dobni, de a vezér rászólt, hogy hagyja.

— Mit akartok? — kérdezte a lány.

— Az ipse lépjen le! — mondta a csontos arcú fiú, és keskeny szájjal szívott a cigarettájából. Az orra feltűnően közel volt a felső ajkához.

— És ha nem? — mozdult előre Zoli, és önkéntelenül lenyúlt a járdára, és a lábánál megmarkolt valami kőfélét.

— Akkor... — Kiri szeme körbevillant. Eldobták a cigarettákat. Árnyékuk, mint négy sáv kerítette be őket.

Zoli agya nagyon tiszta volt. A lány kissé hátrább húzódott, és élesen esett rá a fény. Nagyon szép volt. Minden élt az arcán, minden vonás erőteljes volt. Hullámzott rajta a félelem és a büszkeség.

iMégint előbbre léptek.

— Na?! — hallotta Kiri hangját, önkéntelenül hátrább lépett. Markában görcsösen szorongatta, amit az előbb felvett. Most az kop- panva a gyárfalhoz ért. A lány hangja verődött hozzá hirtelen: Megálljaink! —Látta, hogy meghökkennek. A lány feltartott fejjel mondott valamit a nagybátyjáról, de nem tudott figyelni a szavak értelmére, annyira lekötötte a lány arca. Ilyennek még sosem látta. Csodálatosan élt rajba minden vonás, mindén gödröcske, a szájvonala szenvedélyesen váltakozott, a szeme!... Ezek a szemek! Akaratlanul is megemelte a kezét, és a fehérlő falhoz ért vele. Nyomában kis vonás feketél- lett a falon... Szén! — villant belé.

Nem is tudja hogyan történt. Félig hátat fordított a fiúknak és a falra karcolta a lány arcát. Pontosan látta .mér a vonásokat, egyszerre valamennyit, és látta az indulati összefüggéseket. Már akár a szemét is behunyhatta volna, hiszen benne alakult

ki az arc. Váratlanul teljesen összeállt.

Sosem tudná megmondani, jneddig tartott mindez. A vonalak maguktól alakultak a falon. Az sem zavarta, hogy porlott a szén. Benne készen volt az egész kompozíció. Most minden egymásra talált: szerelem, emlékek, szavak és néma séták. Olykor eltépett a fáltól’és igazított, távolabbról nézve a rajzot. Nagyokat lélegzett. Kinyílt előtte az egész elmúlt egy év nagyszerűsége, a különös találkozás.

Mindenről elfeledkezett, amíg rajzolt. De egyszer, ámint a faltól eltépett, bokán rúgta véletlenül a cisontos- araút,

kkor kezdődött a véréit kedés. Ágnes sikolyát hallotta. A csontosarcú teljes erőből a falnak lökte. Elhajolt és oldalt •lépett. Egyikük sem tudta pontosan eltalálni még. Fel- bolydult az előbbi állókép. Már nem volt visszaút, már lerázták magukról az előbbi varázslatot, s talán még nagyobb dülhVel ütöttek. Sok ütés érte. Az egyiket sikerült úgy gyomorba vágnia a maradék szénnel, hogy leroskadt. A másik három: néma gyűlölettel támadott. Már nem nagyon tudott visszaütni, azon volt, hogy arcát, szemét Védje. Kezéből kicsavarták a szenet. Lábát kirúgták alóla. Hirtelen nagy ütés érte. A túloldali lámpaoszlop megingott, némán eldőlt, fénye furcsán szétloccsant a falakra...

Sarkad i Péter rajza