Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-08 / 211. szám
1977. szeptember 8. Nincs egyetlen recept A VÁLLALATI GAZDÁLKODÁSBAN nincs egyetlen olyan feladat sem, amelynél egyetlen megoldást kizárólagosnak, mindenütt egyformán hasznosíthatóniak tarthatnánk. Mégis — és nemritkán — vállalatvezetőktől, szakemberektől is hallani „esküvéseket” — egy-egy módszer eredményessége mellett. Vagy ha nem is esküsznek — szó szerint véve a fogadkozást — a gazdálkodási gyakorlat esetleges egyoldalúsága — például a szervezésben vagy a korszerűsítésben', a vállalati munka racionalizálásában — lényegében oda vezethet, hogy az eredmények elmaradnak a lehetséges színvonaltól. Itt van például a termelékenység javításának feladata'. Nem mondható, hogy nem foglalkoznak vele mindenütt, sőt, ma már nem is keveset. Nem is eredménytelenül, hiszen a termelékenység valóban évrőL évre javul. Mégis igaz — minden országos zárszámadáskor elhangzik — hogy még mindig igen sok a tennivaló a vállalati munka racionalizálásáért. 'Valóban, -másokhoz, a nemzetközi mezőnyhöz, de a magyar ipar lehetőségeihez képest is, a gazdálkodásnak talán éppen ezen a területén — a termelékenység színvonalában — tapasztalható a vállalatok legjelentősebb elmaradása. Ebben, hogy ez így alakult, sok minden közrejátszik. Az egyik helyen például csakis az új gépek beállításától várják a dolgozólétszóm és a munkaidő jobb kihasználását. Nem is nagyon törik a fejüket máson; várják, hogy elég pénzük gyűljön össze az új gépek beszerzésére.-Pedig a létszám jobb hatásfokú foglalkoztatásáért szinte minden vállalatnál lenne mit tenni. Elég gyakran csak az úgynevezett produktív, termelőlétszám teljesítményére ügyelnek. A jobb hatásfokú munka lehetőségének keresése kevésbé terjed ki a vállalatoknál foglalkoztatott teljes létszámra. NEMRÉGIBEN EGY NEMZETKÖZI termelékenységi ösz- szehasonlító vizsgálatnál .például kiderült, hogy az üzemek egy részénél a produktív létszám hasznosításának hatásfoka nagyjából megegyezik, vagy csak kevésbé marad el a nemzetközi élvonaltól. Amint azonban azt vizsgálják, hogy egy-egy vállalatnál az összes foglalkoztatottra jutó termelési érték hogyan alakul — már baj van. És tévedés ne essék: nem azért vagy nem csak azért, mert a vállalati adminisztrációs létszám túl nagy, hanem mert a termelést kiszolgáló, nem a gépek mellett álló létszám igen magas: az anyagmozgatással foglalkozók, a karbantartók, a raktárosok, a rendészek, a portások, és az adminisztrátorok meg a vezető apparátus létszáma — együtt. Emiatt azután, ha sikerül is, ilyen-olyan intézkedésekkel az egy munkásra jutó termelési értéket, mint az egyik jellemző termelékenységi mutatót javítani, nem lehet egyértelmű az eredmény. Vagy például sok vállalat igyekszik főképp úgy emelni a termelékenységet, hogy csak az árbevételt próbálja növelni. Tehát a termelési eszközök működtetésének jobb hatásfokát, a termelékenyebb munkát nem a vállalaton belüli szervezéssel, a belső tartalékok feltárásával, hanem csakis a piaci munkával akarják elérni. Az effajta törekvésekbe szokott azután becsúszni az indokolatlan és burkolt áremelés. Pedig csak ott alakulhatnak tartósan jól, egyértelműen az eredmények (amire azért a hazai iparban is több jó példát találunk, nemcsak a szakirodalomban vagy a nemzetközi példatárban), ott mutatnak valódi sikert a gazdálkodás mérőszámak ahol — manapság így mondják — rendszerben tudnak gondolkodni. Vagyis a termelékenység rendkívül összetett voltához illően százféle módon igyekeznek javítani a munkát. Például az egy foglalkoztatottra számított, az egységnyi állóeszköz-értékre és az egy munkaórára jutó termelékenységi mutatót egyaránt. Igyekeznek minden lehetséges módszert egyidejűleg alkalmazni. A GAZDÁLKODÁS VALAMENNYI tényezőjét — az embereket, a gépeket, a pénzügyi feltételeket, a gyártmányszerkezetet, a piaci kapcsolatokat — mind és együttesen, kölcsönhatásukban érdemes csak vizsgálni és változtatni. Ebben a munkában nincs és nem is létezhet •mindenütt egyaránt jól használható recept. Ezt — nem várva egyetlen központi receptre — mindenütt az adott vállalat vezető gárdájának kell megkeresnie. GERENCSÉR FERENC ALAP... Mire elnehezedett a kalászok feje, az öreg Scheffer tisztára kaparva a fandliját, szépen elrakta a szerszámait a fabőröndjébe. Az asszony csomagolt neki, aztán a tízéves gyerekkel a nadrágszára mellett elindultak bele a nyárba — részaratónak. Hogy télre is legyen kenyere az iparos embernek... Aztán, hogy besorakozott a szakadáti ház vert falú kamrájában a szűkén mért kény érnekvaló — újra iparossá vedlett vissza Scheffer, a kőműves. A fia, ilyenkor büszkébb volt apjára, mint mikor a gabonában gázolt utána kinn a mezőn. Még ha Elindult apám a szerszámokkal, bele a világba hónapszám nem is látta, hisz a világba indult az öreg a szerszámokkal teli fabőrönddel. Építeni... Tél elején, mikor az enyhe fagy már csipkéket rakott a malterosláda szélére, és akadt valami kis munka a környéken is, szeretett apja körül lábatlankodni. „Hadd gyűjjön az a malter!” Ugrott a vödörhöz és cipelte, ahogy bírta. Örömmel — hiszen ilyenkor ő is épített. FALAK... Höffner József, a gyönki ipartestület tagja, kőműves- mester volt. Szerencse volt mellette inaskodni. Na persze nem azért, mintha vakáRészt arattak akkoriban még az iparosok is /TOLNAI, nEPUJSAG 3 Atomerőmű-építkezés fölkapaszkodni. Terjedelmes táskáját daruval emelték utána. Egyszer már készített képeket nagy magasból, a darugém kosarából, csakhogy azóta igen sokat változott a környék, nagyot nőtt az- építkezés, érdemes volt tehát körülnézni. Az atomerőmű gépházának tetejéről, 32 méter magasból készültek ezek a képek. Liften is föl lehet már ide jutni, az óriási tetőpanel-térségre, amit kolosszális acélpillérek tartanak. De a gépház mellett felállított liftet nem használták azon a napon, amikor ott jártunk, így a fotóriporter kénytelen volt létrán A felvonulási terület ilyen távolságból hasonlít egy hangulatos vásárvároshoz. A műhelyek, raktárak sokasága, a töméntelen világító- testtel, korszerű utakkal és mindezek „fölött” a kishegyi panorámával, sokkal szebb, mint közelről, külön- külön az egyes épületek, vagy például a betontelep önmagában. Ez persze nem jelenti azt, hogy közelről nem látványos a terep, az, erőműépítéshez való felvonulás, de mindenképpen más. Az egyes számú reaktorépület körvonalai már jól kivehetők ezen a képen. Az egy-másfél méter vastag vasbeton falak sejtetik, hogy a belső kör, a veszélyes zóna teljesen zárt lesz, többszörösen elzárják a külvilágtól. Látható a felvételen az is, hogy a kettes számú reaktorház építésénél még nem készek az alsó szint falai, csak betonacél-erdő meredezik, sötétlik. A főépület mellett készül a vízlágyító. Megérkeztek a tartályok, ezek beszerelése van folyamatban. Az „U” alakú épülettömb udvarán középen lesz a legnagyobb tartály, annak tartószerkezete is elkészült: nagyméretű, magas, kör alakú vasbeton- és acélszerkezet. Az épülettömb mögött a háborítatlan táj. mutatkozik, Csámpa irányában. Szőlők, fiatal fenyves és magányos fák, facsoportok. Gemenci József Fotó: Gottvald Károly ciózhatott volna mellette az ember... De a szigorú, beton- szavú mestertől mindent meg lehetett tanulni, ami a szakmához kellett. Akkoriban emberszámba ment már a kőművesinas- gyerek is. Hát persze, hisz hétvégente nem kevesebb, mint öt pengőt számolhatott le az asztalra a szülői házban. A fizetést. Nehéz évek következtek. Azok az évek, amikor az emberek nem az építéssel, sokkal inkább a rombolással foglalkoztak... Jócskán beleszáradt a malter ekkoriban ifjabb Scheffer András fand- lijába... Mindenki élt, ahogy tudott. Nehezen. 1945. Azon a nyáron már nem ment el kőművesember részt aratni. Nagy keletje Kemény mesterem volt lett az építeni tudó mestereknek. A fiatal Scheffer jó néhány helyet rákarcolhatott a zöldre festett szerszámos ládára... Épített Sárbogárdon, Fehérváron, Péten, Fűzfőn, Mohácson. No, persze nem piros tetős kis házakat, hanem gyárakat, üzemeket, malmokat, vízmüvet, vasutat. Sok tízezer kéz rakta így akkoriban a falakat... Már asszonyt is vitt a szakadáti kis házba, mire lekerült a zsupp a szülői ház tetejéről. ö rakta az alapot a vert falak alá. Rohantak az évek. Egy köbméter falba háromszázhatvan kisméretű téglát kell berakni. Téglát, a téglára, így nőttek a falak, amiLement a zsupp is a házunk tetejéről két Scheffer András rakott. Háromszázhatvanöt nap egy esztendő. Ki tudná kiszámítani. hányszor háromszázhatvan téglát tett a helyére a kőműves mésztől szikkadt keze? Aztán igazi nagyipari munkás lett Scheffer András. 1964-ben került a TOTÉV- hez, és azóta ott dolgozik egy- végtében. Itt is van mire emlékezni. Része van a megye jó néhány településének megváltoztatásában. TETŐ... Az utolsó nagy munka a főiskola építése volt. Mondogatta is az öreg, mert hát most már őt illeti ez a titulus, hogy bizony nem gondolta Egyetemet építeni? volna, mikor először vette kézbe a kőműveskanalat, hogy „egyetemet” is épít majd. De hát sok minden belefér egy végigdolgozott életbe. „Nem azért mondom, de én még nem kaptam a munkahelyemen büntetést. De dicséretet igen. Még kiváló dolgozó is lettem.” Majd hat éve van még a nyugdíjig. Persze pihenni, csak úgy beleheverészni a világba azután sem lehet. Hogy is venné az ki magát? Akad munka azután is, ha bírja a kéz, meg a derék. GYŐRI VARGA GYÖRGY Fotó: Bakó Jenő Amíg bírja az ember keze Felépült egy elet
