Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-14 / 191. szám

1977. augusztus 14. KÉPÚJSÁG 5 A herceg és az irodalom G. T. di Lampedusa (1896-1957) „DE JÓL és micsoda köz­vetlenséggel írnak, ha meg­próbálkoznak vele azok az emberek, akik nem írók!” — lelkesedett egykor egy kiváló francia bölcselő, s nem való­színű, hogy G. Tomaso di Lampedusára gondolt köz­ben, akit alkalmasint nem is ismerhetett. Pedig ugyancsak kitűnő példa lehetett volna az olasz író a francia elmél­kedő számára, s ugyanakkor azt a szakállas, de a szak­mán belülieknek gyűlölete­sen idegesítő tanulságot tá­masztja alá, mely szerint a szakmán kívüliek — olykor (hogy engedményt is te­gyünk a „belülieknek”) — könnyedebben és érdekeseb­ben képesek produkálni, mint a jól bejáratott profi és fáradt szellem. Ritka és szokatlan, csak­nem egyedi eset a Lampedu- sáé. A név talán nem is mond sokat, hisz nem reklá­mozták, esetleg felrémlik valami A párduc hallatán; annak, aki olvasta, föltétle­nül ismerős, az idén kiadott Világirodalmi kisenciklopé­dia viszont nem tartalmazza, sőt — hogy a szokatlan jel­zőt alátámasszuk — modern­nek számító írónál igencsak szokatlan, meglepő az is, ha életében nem jelentetik meg... Halála után két év­vel fedezik fel. Ki ez a Lam­pedusa? A háború utáni olasz nem­zedék sokféle újszerűséggel lepte meg a világot, s ezek közül csak egy a neorealizmus Tartogatott , még a signor Lampedusához hasonló meg­lepetéseket is. A párducnak köszönheti az író, hogy neve nem merült feledésbe, mint rendesen a többi halandóé. A posthumus mű utóélete sem­volt viharoktól ment, szerző­je pedig nem védekezhetett. A mindenkor legkézenfek­vőbb vád a nem beavatottak ellen: amatőr (sőt álamatőr, műkedvelő, sőt dilettáns) ami a magyar irodalomban sem mindig pejorativ kicsengésű, Lampedusa esetében a társ­vád rangjára emelkedett. A nemesi előnév ez eset­ben — időlegesen — rossz ómennek bizonyult. Az arisz­tokrata kedvtelés, próbálko­zás nem maradt meg az iróasztalfiók szintjén, mert a mű hamarosan olasz és világ­sikert aratott. Az „egyköny- vesnek” tartott olasz úr meg­lehetősen későn kezdett öreg koráig gyűjtött feljegyzései irodalmiasításához. Már a vállalkozás maga is tiszte­letre méltó, ám ma — külö­nösen a jogosan érdeklődést kiváltó, főként politikai alap­vetésű memoárirodalom vi­rágzása idején — unalmas­nak hatna. Némi rendszere­ző elme, biztos kéz és világ­nézeti érettség, s persze iro­dalmi ízlés is szükséges a si­kerhez. Signor Lampedusa mindezzel rendelkezett. A gyakorta külön utakon járó igényes kritika és a töme­gek tetszése ezúttal találko­zott. A gyakori jelenség — írói vallomás vagy hovatar­tozás és a megvalósult mű gondolati-világnézeti külön­bözősége — A párduc eseté­ben is fellelhető. Könnyed irónia, tétova rokanszenv az „alacsonyabb” rétegek iránt, az új rend, a feltörékvő pol­gárság és a régi előkelő arisztokrácia kompromisszu­mának szórakoztató stílusban megírt kritikus krónikája — ezt nyújtja a regény olvasói­nak. A szerzőt ért vádak el­len Aragon emelt szót, néki köszönhette Lampedusa a j’accuse-szerű védelmet: „...regénye a leghatározot­tabban az arisztokrácia el­kárhozásának a képe, még­pedig tudatos, politikai képe ennek az elkárhozásnak, ahogy csakis olyan ember írhatta le, aki a maga osztá­lyát irgalmatlan kritikával illette: baloldali 'kritikával. „A Lampedusa festette kép jobban hasonlít a polgári íróknál tapasztalt, mondjuk a Thomas Mann-i iróniával és Balzac tárgyilagos realiz­musával ötvözött tablókhoz- mutatis mutandis, hisz a szerző •• nem polgár, hanem arisztokrata. A felismert szükségszerű­ség visszatükrözése, az előre nézve búcsúztató hang az említett nagy irodalmi előz­ményekre emlékeztet. Huma­nizmus és realizmus, arisz­tokratánál meglepő be- és előrelátások és az oly gyako­ri politikai hűtlenkedések eleven ábrázolása a mű eré­nyei. LAMPEDUSA, az egy- könyves szerző tévedés iro­dalmi áldozata volt sokáig az őt ért vádak és egyetlennek tartott műve tükrében. Meg­talált és színvonalas (— Bal­zac-, Prosper Mérimée-, s a legjobbnak tartott Sten- dhal-tanulmánya, vala­mint elbeszélései) nagyobb formátumú írót sejtetnek a hercegi maszk mögött. Mellesleg A párduc jó könyv. DRESCHER ATTILA Népdal vagy magyarnóta? Nagy érdeklődéssel olvas­tam a Tolna megyei Népúj­ság július 31-i számában Páll Géza írását, az úgy lát­szik soha el nem évülő té­máról: Népdal, vagy magyar­nóta címmel. Végre egy el­fogulatlan hangú írás e té­máról! A világért sem akar­nék most valamiféle „döntő­bíróként” mutatkozni, hiszen zenei nagyjaink is nehezen boldogulnak ezzel. Páll Géza írásában is ol­vashatjuk: „Meglehetősen bonyolult és tényleg nem új­keletű a kérdés”. Dr. S^rosi Bálint a rádióból, tv-ből, saj­tóból is népszerű népzene- kutató és tudós Cigányzene című könyve a Gondolat ki­adásában, majd — az 1975 végén a televízióban bemu­tatott — tizenhárom részes filmsorozatában foglalkozott behatóan magával, a cigány­zenével. Úgy alapjaiban, a tudományos indokolások el­lenére is észrevehetően ci­gányzene-ellenes volt. Szinte ezzel egyidőben az Uj Tükör újságban (1976. má­jus 4.) megjelent, szintén Ci­gányzene című írása, mely­ben ez olvasható: „Mikor 1967 elején, először vetődött fel a „cigányzené­ről” írandó könyv gondola­ta, maga bölcs, öreg meste­rem, Kodály Zoltán figyel­meztetett rá: „Vigyázzon, nagy fába vágja a fejszéjét, várni kellene még vele!”. Mindenekelőtt véleményem szerint fel kell vetni a kér­dést: rivalizálnia kell-e a népdalnak és a magyarnótá­nak?: Van-e erre szükség? Nincs! Egyszerűen és rövi­den csak azt kellett volna ír­nom: minden zenei műfaj­nak megvan a közönsége, a műfajnak meg a polca. Hagy­juk hát meg mind a népdalt, mind a magyarnótát (cigány­zenét). Lehetne vitatkozni, érveket, ellenérveket felhoz­ni. Szükségtelen! És egyet­értve Páll Géza gondolatá­val, az ő szavaival zárom is soraimat: „Tehát ne dobjuk el a magyarnótát? Kár len­ne kirékeszteni, megbélye­gezni a magyarnótát, s gya­núsan méregetni azokat, akik alkalmanként szívesen ének­lik. Az viszont kinek-kinek általános műveltségén, zenei ízlésén múlik, hol vonja meg a határt!” SÁRKÖZI DEZSŐ, — Az Istenért! Mit akar? El. ne repüljön, mielőtt a szerződést alá nem írta.- Lehet róla szó — vá- ————— faszoltam olyan közönyösen, mint akinek vég­leg nem fontos. Volt egy szo­bor az egyik vitrin tetején, annak a fejére szálltam. Mint Poe Edgár hollója. Mondott egy összeget. — Isten vele — intettem, s repültem volna kifelé, de megint utamat állotta. Végre háromszoros gázsiban álla­podtunk meg. — Már másnap fölléptem, és estéről estére lubickoltam a tapsorkán'ban. Nem dicsek­vésből mondom, de megérde­meltem a sikert. Hadd mond­jam el egyik legötletesebb számomat. Az igazgató lég- tornászként mutatott be. Végrehajtottam néhány mu­tatványt a trapézzal. Aztán úgy tettem, mintha elvéteném a fogást, s hanyatt-homlok zuhantam lefelé. Mikor már- már elértem a biztonsági hálót, homorítottam, s ele­gáns félkört írva. le a 'levegő­ben, visszarepítem a trapé­zokhoz. A közönség tombolt. A gyerekeknek egy másik fi­gura tetszett: szétvetett luö- bal repültem, a jobb kezem­mel a bal nagylábujjamat fogtam, baL kezemmel a jobb nagylábujijamat. — Még! Még! — sikongtak a gyerekek. — Mindezt csak ízelítőkép­pen mondtam, mert látom, hogy milyen közönyös, se cirkuszba nem jár, se televí­ziót nem néz. Mesébe illő összegeket kerestem, a tv­jogga'l különösen sokat. Ta­nultaim előbbi tapasztalataim­ból, s a pénzt bankban he­lyeztem el, hogy ha rossz idők következnek, ne jöjjek zavarba, ne legyek kiszolgál­tatva az impresszárióknak. Egyre-másra kaptam az aján­latokat a világ leghíresebb cirkuszaitól. Egyiket sem fo­gadtam el, tudja1, idehaza ér­zem magam legjobban. Meg aztán, az ajánlatokat mindig megmutattam a cirkusz igaz­gatójának, s ő — mi mást te­hetett! — megemelte a gázsi­mat. — Egy napon, tudja, ki ke­resett föl? Nem fogja kitalál­ni. — Már hogyne találnám ki. Az az impresszárió kereste föl, aki annak idején nem akarta szerződtetni. Az, aki­nek a tizennyolcadik emele­ten van az irodája. — Gratulálok, hogy kitalál­ta — mondta a madárember, — úgy látszik, maga is gon­dolkozik néha. Az impresszá­rióval foghegyről beszéltem, közöltem vele, hogy elkésett, s ha madárszámot akar, for­duljon baromfikereskedőhöz, az felel meg a nívójának. Úgy kotródott el, mint egy leforrázott kutya. S attól kezdve nem ment neki sem­mi. Akármivel próbálkozott, mindig fiaskót vallott. Tarta­lék pénze elúszott, a nyaraló­ját eladta, aztán megvált sor­ra minden értéktárgyától. — Végső kétségbeesésében megint eljött hozzám. Én ugyanis egy idő óta nem sze­repeltem a műsoron. Gondol­ta, most talán megszerezhet. Más választása nem volt, vagy valami népszerű szám­mal kedveskedik a közönség­nek, vagy fölakasztja magát. Kopogtatott. — Tessék — szóltam. Megdöbbenten nézett rám. — Maga mit csinál? — kér­dezte. Én ugyanis talpig feketé­ben, lótuszülésben ültem az ágyon, mozdulatlanul. — Hiába jött — szóltam rá — visszavonultam. Nem sze­repelek többé. Térdre borult, úgy könyör- gött: — Maga az utolsó sanszom. Ne legyen bosszúálló. Egye­dül maga menthet meg a csődtől. — Megnyugtattam, hogy szó sincs bosszúállásról. Tö­kéletesen másról van szó: ülök a tojásaimon. Időközben ugyanis meghalt a feleségem, a tojásokat nekem kell ki­költenem. Remélem, legalább egy fiú lesz közülük. 'Az impresszárió megtört szívvel kotródott el. Az iro­dájában a kétségbeesés me­rész ötletet sugalmazott neki. — Ha más megtanulta, miért ne tanulhatnám meg én is? — gondolta, aztán szét­tárt karokkal kiugrott a ti­zennyolcadik emeletről. A többire fölösleges szót veszte­getni.- Még annyit — s ezt---------—---------— már a kr ónikás mondja —, hogy mindez kapitalista országban történt. Nálunk ugyanis már régen bevezették a légkondi­cionálást, és nem lehet az ab­lakokon anarchista módra ki­be ugrálni. Fényes Adolf: Olvasó parasztlány Kmetty János: Barcsay-portré rajza. A két Egry-kép a csúcson mutatja mesterét, ahogy a nagyon szép Gu- lácsy-kóp is, — kár, hogy elhelyezésük az egyéb­ként sem szerencsés meg­világítású termekben rossz. Fényes Adolf, Kassák, Kon­dor, Korniss, Koszta, Márffy, Medgyessy, Nagy Balogh, Rippl-Rónai, Szőnyi István, Tornyai is legjobb munkái­val került a gyűjteménybe, ahol egy nagyon finom Uitz is található. iA felsorolás távolról sem teljes, de nyilván érzékelteti, hogy Dévényi figyelme min­denre kiterjed, s ízléssel pá­rosult szakértelme szerencsé­sen választja ki a legjellem­zőbbet. A kiállítás azonban más kérdést is felvet, még­pedig magának a gyűjtésnek kérdését. A klasszikus értelemben vett mecénások szerepét az állam vette át, s az elmúlt év­tizedekben háttérbe szorultak a magángyűjtők, jóllehet a gyűjtés újabban ismét divat­ba jött. Dévényi Iván kis jö­vedelmű tanár, s éppen ez a tény bizonyítja, hogy a leg­nemesebb értelemben vett gyűjtés nem múlik a pénzen, ahogy sokan gondolják, vagy esetleg cselekszik is, az per­sze más kérdés, hogy minden gyűjtőnek nem jut egy-egy Csontváry, ahogy Fényes Adolf vagy Nagy Balogh is rit­kaság magángyűjteményben. A gyűjtés, és Dévényi erre szolgáltat általános érvényű példát, elsősorban ízlés és szakértelem kérdése, mely az Alkotásban azt látja, ami lé­tének rendeltetése, hogy széppé, emberivé tegye kör­nyezetünket. Tulajdonképpen így kell, s csak így szabad gyűjteni, kiválogatva mindig a legjobbat, ami egyben azt is jelenti, hogy a gyűjtemény magát a kort fejezi ki. Szokatlan kiállítást rende­zett a győri múzeumi képtár: Dévényi Iván műgyűjtemé- nyét, illetve annak egy részét mutatja be. Már a számok is tiszteletet keltenek, mert 48 mester 141 alkotása látható a kiállításon, de ami ennél fon­tosabb, valamennyi a XX. század magyar művészetének finom ízléssel válogatott ki­emelkedő munkája, s úgy is mondhatnánk, aki bekerül ebbe a gyűjteménybe, bizton számíthat a halhatatlanságra. Dévényi gyűjt őszen vedélye ugyanis nem öncélú, kezdet­től arra törekedett, hogy a század legjobbjait hordja egybe, mintegy keresztmet­szetét adva korunk magyar festészetének. A baráti kap­csolatok is csak a legjobbák- kal teszik elfogulttá, s ez ma­gyarázza, hogy néhány mes­ter viszonylag sok képpel sze­repel, mint Barcsay Jenő, Bá­lint Endre, Borsos Miklós, Czóbel Béla Vagy Kondor Béla, akiinek talán legszebb képeit sikerült megszereznie. A teljességet mutatja, hogy Csontváry éppúgy megtalál­ható gyűjteményében, mint Ferenczy Károly, Kosztat Nagy Balogh, Derkovits, Sző- nyi, s még a magángyűjte­ményben ritka Tihanyi Lajos is, aki itt egy nagyon kvalitá­sos portréval szerepel. Leg­följebb két név hiányzik, bár lehet, hogy csak a helyhiány szorította ki őket, Med- nyánszky László és Medvecz- ky Jenő. Nincs terünk arra, hogy méltassuk az egyes alkotáso­kat, inkább csak utalunk né­hány mesterműre, amilyen Barcsay Jenő festőállványt ábrázoló három képe, vagy a korai önarckép, Borsos Mik­lós rézmunkái és rajzai, a Czóbel-sorozat néhány darab­ja (portrék, pipás önarckép, stb.) Derkovits Gyufa kitűnő önarcképe és pompás tus­évszázad legjobb művészeti törekvéseit foglalja magában. Dévényi a gyűjtő, feltétlenül tiszteletet érdemel, de leg-1 alább ilyen tiszteletet érde­mel a nevelő Dévényi Iván is.. CSÁNY1 L. Aki Dévényi Iván gyűjte­ményét végignézi a győri kép­tárban, gondjaira vagy ki nem mondott kérdésére kap feleletet, mit érdemes arra méltatnunk, hogy lakásunk­ba kerülve életünk része le­gyen. A gyűjtemény nagyon jelentős, valószínűleg a leg­nagyobb magángyűjtemény, mégis fontosabbnak érzem ennél nevelési jelentőségét, mert aki végigjárja ezt a há­rom termet, nemcsak kedvet kap a gyűjtésre, hanem ahhoz is útbaigazítást kap, hogy mi­ként kell a legjobbakat egy- begyűjteni, s mint lehet, sze­rény tanári fizetésiből is olyan képtárat összehozni, ami egy Derkovits Gyula: Szaladó lovak Részlet a kiállítóteremböl Dévényi Iván gyűjteménye Győrben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents