Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-30 / 203. szám

1977. augusztus 30. Í^PÚJSÁG 3 Zörög, pedig nem fújja a szél. Simontornyán, ahol nemrég megöltek egy magányos öregasszonyt, egy idő óta akkor is zörög a haraszt, amikor töké­letes a szélcsend. Pletykák, rágalmak, zavarkeltő, ártatlan emberek életébe gázoló mendemondák kapnak időnként lábra és járják be a nagyköz­séget. A döntően ipari munkások által lakott településnek se a múltjába, se jövőt hordozó jelenébe „nem fér bele” ez a közhangulatot erőteljesen be­folyásoló jelenség, mely ne­gatív a javából. Úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik azt hangoztatják, hogy „nem le­het befogni a falu száját”. De csakugyan az egész fa­luról van-e itt szó? Egyálta­lán nem. A közhangulat név­telen mérgezői kevesen van­nak. A többséget azok képvi­selik, akik munkát, a mun­kával tisztességet és nyugal­mas otthont adó lakhelyüket szeretik, következésképpen nincs kedvükre, hogy annyi a be- és feljelentés, rágalma­zás, gyalázkodás, hogy olyan sok a közösség és az egyének életébe való felelőtlen be­avatkozás, beletiprás. A törzsökös Simon tornyai- ak közül úgy vélik többen, hogy „a település új lakói a ludasak” az együttélés nor­máinak lépten-nyomon való megsértésében. Mások — szintén szép számmal — azt hangoztatják, hogy a közhan­gulatot megrontó jelenségek magyarázata a sok szabad idő. „Mert nem tudnak mit kezdeni magukkal az embe­rek!” Azaz: meg kell még őket tanítani arra, hogy oko­san éljenek a szabad idejük­kel. „Hát persze az sem ár­tana, ha több tisztelettel len­nének egymás iránt” — mondták mások. — Becsületszavamra, nem lepne meg, ha egy napon ar­ról értesülhetnék boltban, piacon vagy másutt, hogy X- né boszorkány, Y pedig ma­gával az ördöggel trafikál és meg kell égetni őket — je­gyezte meg epésen a nagy­község vezetői közül egy fér­fi és hangjából nem hiány­zott sem a megvetés keserű­sége, sem az irónia. — Egy év múlva elviszem innem édesanyámat, mert úgysem lesz maradásunk — fogadkozott a vékonyka, csu­pa ideg, kamasz. H. Sanyi. A gyerek most lép 14. évébe és ilyenként az általános iskola VIII. osztályába. Ha végez, elmennek Budapestre, hogy megvédjék magukat a tö­mény rosszindulat ellen. Csak rosszindulat ellen? H. S.-né, feketében ül, hát­tal a kitárt ablaknak és sír. Nincs két hónapja, hogy el­veszítette férjét, aki 39 éves volt. Kézitáskájában matat idegesen és elébem teszi a kórház igazolását. „A halál oka — olvasom — gerincvelő-gyulladás”. — Mit csináljak? Pereljem be az egész falut? — Inkább elmennek innen ? A gyerek válaszol az asz­szony helyett. A szerkesztő­ségnek írott levelében még azt írta az özvegy, hogy köti a kis lakóház, szeretteinek sírja és a néhány itt élő hoz- zálartozó. Védjük meg őket, mert így, hogy elvesztett fér­jét tartják az öregasszony gyilkosának, nem lehet élni... A rendőrség kézre kerítet­te azt a fiatalembert, aki ala­pos okkal gyanúsítható az idős nő megölésével. Mégis, ott álltak még a legközelebbi hozzátartozók H. S. sírja mel­lett, amikor a végtisztességre megjelentek közül egy asz- szony elsuttogta egy másik­nak „biztos forrásokra” hi­vatkozva a gyanúját, misze­rint; „H. S. megmérgezte ma­gát, mert ő ölte meg az öreg­asszonyt és úgy látszik, nem bírt a lelkiismeretfurdalásá- val.” Másnap tovább gömbölyö- dött már a csak krimin ed­zett elmék közös alkotása, a rágalom. Úgymond; „dehogy öngyilkosság történt itt. H. S.-t az öregasszony gyilkosa mérgezte meg, mert H. látott valamit.” Szóval „a tettes el akarta hallgattatni a tanút.” Sanyi minap az unokatest­vérével együtt verekedésbe keveredett. Kint játszottak az utca végiben és egy kis­lány kezdte. — Eredj innen, gyilkos volt az apád! Szó szót követett. A gyaláz­kodás akkor maradt abba, mikor a két gyerek elégtételt vett. Sanyi sírva állított az anyja elé: — Mondja meg nekem, mi az igazság! Az asszony elmondta, so- kadszorra mondta már el a fiának, hogy mi okból marad­tak magukra, de nem tudta megnyugtatni. — Menjünk innen édes­anyám, ahol ilyenek az em­berek nem lehet megmarad­ni. Csakugyan, mire számít­hat az élő, ha a holtat is meghurcolják? H. S. asszony testvére: — Megyek az utcán és hátra sem kell néznem, tu­dom, hogy sutyorognak mö­göttem. — „Nézd, ott megy...” — Nahát, ez az? Csakugyan igaz, hogy H-t 50 ezer forin­tért bérelték fel, hogy eltegye láb alól az öregasszonyt? — Azt én nem tudom. De azt igen, hogy nem termé­szetes halállal halt meg ez a H. S. — Hát hogyan? — öngyilkos lett." Dél közeledtén néptelen az utca, ez azonban csak lát­szat. Amint a gépkocsink megállt H.-ék háza előtt, fe­jek jelentek meg az ablakok­ban és a kerítések felett, az­tán megelevenedett a kör­nyék. Én bent beszélgettem a fiatal özveggyel. Gépkocsi- vezetőnket egy öregasszony faggatta farizeusi szívélyes­séggel. — A rendőrségtől jöttek, aranyom? — Látogatóban vagyunk. — Na ne mondja! Biztosan nyomozók maguk, hiszen ami itt történt... Tudom, amit tu­dok... Mire a gépkocsivezető le­nyeli a mérgét, hogy jólne- veltség határain belül foly­tathassa a diskurzust, el­hangzik az istenáldja. Távo­lodik a hírharang. Elgondolni is lehangoló, hogy amíg ha­zaért, hány kapuban állt meg, s holnap ilyenkorra miféle mese kerekedik ki abból, hogy itt állt egy idegen autó H. S.-ék háza előtt. Titok kiíecsegése nélkül, hadd árulom el: H. S.-nénál és az elhunyt H. S. rokonainál csakugyan jártak nyomozók. Név szerint tudakozódtak a gyalázkodók rágalmazók iránt. Tudniillik törvényeink a becsületet védelemben ré­szesítik akkor is, ha már meghalt az, akinek a becsü­letére, jó emlékére sorsot ve­tettek felelőtlen fecsegők. (Úgy, mint H. S. becsületére!) Különösen védik törvényeink az elhalt becsületét akkor, ha az azon esett sérelem kihat családjának (özvegyének, fiának, rokonságának) élő tagjaira. A BTK 268. paragra­fusa szerint el lehet járni mindazok ellen, akik halott­nak az emlékét gyalázzák meg. A simontornyai „jólér­tesültek” tehát felelősségre vonhatók. mivel halottnak, vagy emlékének meggyalázá- sa véletlenül soha, csak szándékosan kö­vethető el. Környezetvédelem A Könnyűipari Minisztéri­umban megkezdték a hosz- szú távú országos környezet- védelmi koncepcióba illeszke­dő ágazati program kialakí­tását. Ennek alapján dolgoz­zák majd ki a konkrét intéz­kedéseket. A könnyűiparnak jelenleg mintegy 80 termelőhelyén — elsősorban a textil-, a bőr­és a papírgyártás kellemet­len kísérőjelenségeként — keletkeznek számottevő mennyiségben környezetet szennyező anyagok. Csökken­tésükre már eddig is számos hatásos intézkedés történt. Több helyütt korszerűsítet­ték a hőenergiát előállító be­rendezéseket és az egyes technológiai folyamatokat is. Egyebek mellett a Csepeli Papírgyár felújította számos korszerűtlen berendezését, s technológiájának a levegőt leginkább szennyező fázisát. Ezt azonban csak átmeneti megoldásnak tekintik: a kén­dioxidszennyezés végleges megszüntetésére várhatóan 1978-ban kerülhet sor. A textilgyárakban a legna­gyobb gond a 40—50 munka­helyen naponta keletkező 80 ezer köbméter szennyvíz kö­zömbösítése. A szennyvizek tisztítási technológiájának ki­dolgozása után új típusú tisz­títóberendezéseket terveznek, s 1980-ig üzembe is állíta­nak. A környezeti zaj csökken­tésére elsősorban a legzajo­sabb szövödékben tettek si­ker® intézkedéseket. A Simontornyai Bőrgyár a Budapesti Műszaki Egyetem vízgazdálkodási és vízépítést intézetének javaslata alapján módosította tisztítómű-rend­szerét, s jelenleg a hazai bőrgyárak közül egyedül ren­delkezik viszonylag modern biológiai szennyvíztisztító te­leppel. A gyár szennyvízke­zelésének teljes körű és vég­leges megoldásához várható­an 1980-ig jutnak el. (MTI) Az elhaltnak bármely rokona jogosult a törvény védelmét, az elkövetők felelősségre vonását kérni. A gyalázkodók, rágalmazók nevének, lakcímének ismeretében reméljük, sor is kerül erre. Simontor- nya egészséges közvéleményének a képviselői bi­zonnyal H-né és fia mellett fognak állni... LÁSZLÓ IBOLYA Vásár után, ráérősen sétálgatva a dunaföldvá- ri központban, megszólí­tott az öregember, állít- va-kérdczőn: — Maga a... Láttam az utcánkban többször. — £n vagyok. A feleségem Ennyi elég volt neki ah­hoz, hogy mindent elmond­jon magáról, amíg az autó­busz nem indul Paks felé, aztán pedig bent a kocsiban. — Csák úgy passzióból jöt­tem, a szórakozást megér­demli az ember, nem igaz? Hatkor indul a busz Német- kérről, azzal jöttem a vásár­ba, de előtte már elvégez­tem a munkámat. Kanokat gondozok egy másik ember­rel, a községi kanokat. Ma fölkeltem három órakor és háromtól hatig, mielőtt a busz elindult, már fordultam egyet-kettőt a búgatáshoz, szóval kihajtottam házakhoz a kandisznót. így csináljuk. Szelídek ezek, mennek nyu­godtan az út szélén. A vásár­ba utazáshoz meg is keres­tem hajnalban a pénzt. A sör­re valót is. Szóval borravaló­ból. ívtindig adnak egy kis pénz, örülnek, hogy kimegy az ember a kannal. Egyéb­ként én nyugdíjas vagyok, megvan a jó nyugdíjam, nem pénzért csinálom, hanem, hogy légyen elfoglaltságom. Unatkoznék. Itt közbeszóltam: — Háztáji jószág és kert nincs talán? — Nagyon foglalkozunk vele, de az nem énrám vár mind, vagyunk hozzá hatan. Az egész család. Mi mindent közösen végzünk el. Ebédelni is egvütt vagyunk hétköznap, vasárnap. A lányom, vejem és a két nagy gyerekük ott laknak velünk szemben, új házat építettek, és annyira összejárunk, hogy nem is va­gyunk külön. Elmondok ma­gának valamit. Minden év­ben nagy disznókat vágunk. Mi is kétmázsásakat, kettőt meg a vejemék is. Ök is ket­tőt, De hát ők négyen van­nak rá, mi meg csak ketten az asszonnyal. Az unokák nem nézik, melyik szalámi kié, csak mondják, hogy éhes vagyok. Ez így jó és szép do­log. Gondolja el, minden ál­dott nap összejövünk egy asztalhoz. Micsoda szép do­log. — A nevét nem értettem jól az elején, tessék meg­mondani, hogy leírjam. És a család többi tagjáét is. — Gévich István. Gévich. A feleségem Juli néni, a lá­nyom Ambach Andrásné Gé­vich Juli, a vejem Ambach András a kislány Ambach Juliska, a fiú unokának meg ugyanaz a neve, mint az ap­jának. Most elmondom, ki mit dolgozik. Mindenki dol­gozik. A Juliska még tanuló a ruhaipari szövetkezetnél Pakson, de tanulni Szek- szárdra jár. A testvére, szó­A nagy kert, hátul lucernás val a fiú unokám tehenész a tsz-ben, ő már tizennyolc éves. Rettentően szeret álla­tokkal foglalkozni, örökölte az apja tulajdonságát. Meg az enyémet. Nincs is több ilyen fiatal tehenész a német­kéri szövetkezetben. A vejem a háztáji jószág őrzője jelen­leg, úgy beszélték rá. mert könnyebb munka kellett ne­ki. Sokáig cipekedett, takar- mányos volt és kikészült eléggé. Télen meg majd, ha már nem lehet őrizni az álla­tokat, akkor találnak neki más könnyebb munkát. A fe­lesége, szóval a lányom, szin­tén tsz-tag. Magtárban dolgo­zik. Ott mindig akad mun­ka. Szóval így vagyunk. — A felesége az otthoni te­endőkkel foglalkozik. — A főzéssel. Azt ő csinál­ja örökké. — Tud főzni mindenki ked­vére? — A csirkét én már unom. De kénytelen főzni azt is mindig, mert tele van velük az udvar. Megeszem a levét vagy a pörkölt szaftját tész­tával. Különben nagyon jól főz a feleségem. Gévich István sokat be­szélt még a községi kanokról, a fajtájukról, a viselkedésük­ről. aztán elbúcsúztunk Pakson, a Birka-csárda köze­lében. Mondta, hogy ma itt ebédel, mert biztos találko­zik ismerősökkel, beszélgetni akar. nem siet haza Német- kérre, ráér délután. Néhány nappal később ke­restük a lakásán. Üres volta ház. feleségével együtt át­ment a szemben lévő ház kertjébe, a családi másik ré­szének portáján dolgoztak az unokákkal. Büszkén újságol­ták, hogy a 150 ölnyi uborka­föld az idén nagy termést adott, már hétezer forint a bevétel. Nem is hitték, hogy ilyen lehetséges. Beszélget­tünk az ifjú varrnőjelölttel és szerettük volna megismer­ni a szövetkezet legfiatalabb tehenészét Andrást, de ő el­tűnt a szomszéd kukoricás­ban. A nagyszülők szerint megijedt a fényképezéstől, rettentően szégyenlős, ha ide­geneket lát. Így van ez a né­metországi rokonokkal is, amíg meg nem szokja őket. Ebédfőzésig volt még idő, Juli néni beállt uborkát bön­gészni. ö is szégyenlős egy kicsit, faggatni kellett, de vé­gül nevetve bevallotta, hogy ma kakast vágott és beval­lotta azt is, nem tudja, hány csirkét nevel egy-egy évben. Százhúszat biztos. Dolgos csa­lád ez, sok húsra van szük­ség. Eszembe jutott István bácsi vallomása, miszerint már ránézni sem nagyon tud a baromfira — kivéve a ka­csát — és igazat adtam min­denkinek. Legfőképpen Juli néninek, aki tizenkilenc év óta egyfolytában főz a csa­ládra, amióta összejött ez a dolgos háznép Németkér köz­pontjában. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly /•V.vV^iaiÉiáiiÉÉí: :: *** * ’• / *; • v -* - * i *:•:*•*:*' * ^áic * • *: ^ * ^ ^i: *-v*:: **áH& *• ’* * * *.**** *•: ** *: {* •* /; -* .*: *.**’•* **.**.*1 ’• //­Végül nevetve bevallotta

Next

/
Thumbnails
Contents