Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
1977. augusztus 20. ■Képújság 11 WSM város fölött még alig dereng valami fény, mikor meg- indulnak az első villamosok, autóbuszok, előbújnak az ijjjpí első siető emberek. Ahogy vidéken a kakas, itt ők a &kiÉ hajnal hírnökei. Uj nap kezdődik. Tolongva, furakodva a megállókban egyre többen gyülekeznek, hogy elinduljanak a gyárak felé, újra kezdeni, tovább vinni az életet. Évtizedekig ugyanazon az úton, ugyanazokon a villamosokon. E „másik Magyarország”-ban a hajnalban kelőkében, különös színfolt a Váci út, a 3-as, az 55-ös villamos. Talán a város legöregebb villamoskocsijai közlekednek itt. Lassúak és elhasználtak. Olykor félórába is beletelik, amíg a Marx térről az Árpád-hídig ér égy-egy szerelvény. De a rajtuk utazásnak mindez fel sem tűnik. Régóta megszokták már a döccenése- ket, az ácsorgást, egymás rossz szájízét, a lökdösődést a tömött kocsikban, egymás testének szorítását, melegét, a ruhák különös, áporodott, olajos szagát. Az arcok ismerősek. Vannak, akik már évek óta utaznak így együtt, anélkül, hogy valaha is egy szót szóltak volna egymáshoz. Szinte várják már egymást a megállóban. És észreveszik, ha a megszokott helyen nem tűnik fel az ismerős arc. Akiknek ülőhely jutott, többnyire alszanak, vagy újságot olvasnak. Ketten-hárman kis csoportokban beszélgetnek, alig hallhatóan, valószínű, munkatársak. Bár nem ritka az sem, hogy idegen emberek szóba elegyednek, mintha már évek óta ismernék egymást. Itt nem tűnik zaklatásnak egy-egy alkalmi, szomszédhoz intézett kérdés, megjegyzés. Elindul a villamos. Egy idősebb ember szalad a tömött kocsi utón. A lépcsőn utazók helyet csinálnak neki, három kar is utána nyúl, nehogy visszaessen, amint a lépcsőre ugrik. Sikerült. Fel- lélegzik a peron, mindössze egy élcelődő megjegyzés kíséri az esetet: — Papa, jó úton jár, ha biztosít — utalva a mindenki által ismert reklámszövegre. Csöndes mosoly nyugtázza, hogy az ügy ezzel lezártnak tekinthető. Nehéz megfejteni, de valami belső rokonság érződik itt az embereken. Talán attól, hogy aki minden reggel háromnegyed öt és háromnegyed hat között itt végigutazik, az tartozik valahová. Azok együvé tartoznak. És ugyanez az érzés fogott el akkor is, mikor befordultam az öltözőhöz vezető, nyitott folyosón. Jöttek kifelé az embc rek. Fáradtan, morcosán, dideregve. — Jóreggelt! — k ... ívánok — harapták el a választ. Vagy egyszerűen csak: „Halló” — emelték fel a kezüket. Éreztem: jó, hogy idejöhetek. Itt ismernek. Szeretnek. Értjük egymás mozdulatát, mosolyát, szemrebbenését. Itt soha nem éreztem magányt. Itt jólesett még az élcelődő mondat is, amikor beléptem a műhelybe, hat óra után öt perccel: — Mi az, délutános vagy? Pista bácsi ideges mozdulatai: — Na, gyere már, meddig őrizgessem még azt a pálinkát. Hogy tudtam, várnak. Azok a hajnali beszélgetések, hat órától fél hétig a ládákon ülve. Szóba hoztuk a világ minden gondját, baját. Szóval: jó volt tartozni valahová. Nem valami konkrét, megfogalmazható érzés volt ez bennem, inkább csak hangulat, vagy még inkább közérzet. Az együtt végzett nehéz munka, a napi nyolc óra „közös” élet, a dühöt, haragot, fáradtságot feloldó kocsmai ivászatok, a pohár melletti mélyről felfakadó beszélgetések, a közös sors tudata. * Fél kettő. Hoztam lakatot is. Átöltözöm, és megyek bélyegezni, ahogy elő van írva. A műhelyt a műszakváltás zűrzavara uralja. A váltótársak ilyenkor beszélik meg, mi volt, mi lesz a munka. Mit, hogyan csináljanak. Ki, miért rúgott be. Ki, miért nem jött be. Füttyösnek igaza volt. Váltótársaink még rakják a kemencét. Fél három előtt nemigen fejezik be a kiszedést. Én örülök neki, később kell kezdenünk. Füttyös viszont zsörtölődik: — Nem elég, hogy az új embert is nekem kell betanítani, még nem is kezdhetünk időben. — Nem baj. Majd rávertek — vigasztalja őt a sánta gázkezelő, aki velünk dolgozik délután. — Segítek én is. Nem értem kaján vigyorgását, de nem is törődöm vele. tényleg segít. Ketten rakják Füttyössel a kemencét, én egyedül szedem. Érzem, az emberek figyelnek. Csak sejtem, hogy ki akarnak próbálni. Vagy valami tréfa készül? Nem tudom. Az a tudat, hogy figyelnek, megkétszerezi akaratomat, ösz- szefogom, lerántom, elhúzom, összefogom, lerántom, elhúzom. Szomjas vagyok, összefogom, lerántom. Ég az arcom. Csattan a lemezen az anyag. Elhúzom. Énekelni próbálok valami ütemes dalt, hogy a ritmust tartani tudjam. Ez segít. Fütyülök, dúdolok. A ritmus a legfontosabb minden fizikai munkában. Csípi a szemem az izzadtság. Most kisebb darabok jönnek a láncról. Harminccentisek, ahogy megítéltem. Már nem is két sorban, hanem háromban rákják. Odajön a művezető. — Megy, szaki? — Csinálom. összefogom, lerántom. Már nem húzom el, mert nem érnék vissza. Majd a végén összeszedem, gondolom. Csak nehogy megbotoljak valamiben, és ráessek erre a meleg anyagra. Itt lerántom, de a másik sorból már majdnem leesik az első. Odakapok. A harmadik sorból két lap már le is 'Kuli. Csattan a lemezen. Csak arrébb lököm a fogóval, hogy odaférjek. Szedem le a többit. Nem érzem az idő múlását. Nincs időm rá. Gondolkodni sincs időm. Már semmit sem érzek. Nem látok mást, csak a kemence száját, és a láncon kigördülő, enyhe ívű acéllapokat. Cibálom le. Durran a lemez. Reflexszeren kapkodok egyik sortól a másikhoz. Nem, ezt nem bírom. Mindjárt elönt a kitóduló anyag, mint a mesebeli ura- ságot a csodafazékból soha ki nem fogyó kása. Már hullik mind a három sorból a lemezre, a lábamra. Pánikba esek. Nem tudom, hova kapjak. — öreg, jöjjön hátra, segítsen kiszedni, mert itt hagyom az egészet — üvöltöm. Füttyös odaszalad, felkap egy fogót, és szedi össze a lehullott lapokat. Kicsit megnyugszom. Felnézek. Látom, hogy a kemence mögött a sánta gázkezelő röhög. Azért sem hagyom abba. Füttyössel végre megtisztítjuk a lemezt a rugólapoktól. Én szedem le, ő elhúzza;. — Miért nem szólt előbb? Ez a sánta rakatta velem ilyen gyorsan. Azzal visszamegy rakni. Még hallom, hogy elzavarja onnan a gázszerelőt: — Menj innen a dolgodra, mert a másik lábad is megsántítom. Dolgozok tovább. Most már nyugodtabb tempóban. Nem vettem észre, hogy nem is vacsoráztunk. Negyed kilenc van. Elszaladok vizet inni. Egy üveg szódát benyakalok, de úgy érzem, még mindig szomjas maradtam. Megtöltöm az üveget. Visszamegyek. Nekilódulok. Mindjárt vége a műszaknak. Egy korsó sör volna jó. j osszú ideig tartott, amíg a kezdeti mustrálgatásból, U l idegenkedésből az első barátságok megszülettek. Min- 11 den napra jutott egy-egy bátortalan kérdés, melyre íSSia hiába volt a nyílt, őszinte válasz. Itt előbb bizonyítani kell. Bizonyítani a munkában, vizsgázni emberségből. Mikor az ember kezdi érteni a szűkszavú megjegyzések mögötti jelentéseket, mikor érzi és érti a csöndbe merevedett arcok indulatait, mikor először hívják műszak után egy korsó sört meginni, akkor érezheti csak, hogy befogadtatott. Befogadni és elfelejteni a munkásembernél egyaránt nehezen megy. Az odatartozásnak ára van, meg kell fizetni. — Ne erőlködjön úgy, hajlítsa beljebb egy kicsit a fogó szárát, könnyebb lesz összefogni — szólal meg végül, és mint aki elvégezte dolgát, elindul a műhelyből kifelé. Visegrádi nyár Váci Mihály: Építs tetőt Az alapot mélyre lerakták. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire építsz: — tiéd az ősi telek, s mit raktál rá — a fal. Tető fölé! — ha gerendának magad feszülsz is — magasan. Csak építsz? — Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan. Építsd magad: — egymásbaillő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolatból boltozatot. Építsd magad: — akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztán: — jövője rég örökletes. Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér. Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: — a szervezet köréd rendeződik —, s te csendben örök jövőd így szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. — A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér. HOVATOVÁBB vége felé haladunk a nyárnak. Már I nem arról beszélünk, hogy hová szeretnénk elmenni, hanem azt mérlegeljük — hová volt érdemes és lesz esetleg ismét, jövőre, vagy évek múlva. Visegrád és környéke, a Pilis, áteilen ben a Börzsöny és végig a Dunakanyar, fel egészen Esztergomig, ilyen úticél. Uticélja évről évre százezreknek. A főváros és a Balaton után ez Magyar- ország leginkább látogatott vidéke. Fenn a Nagyvillámon és a restaurálok által körülállványozott fellegvárnál két röpke óra alatt a magyar mellett lengyel, szerb, bolgár, német, francia, angol, olasz, holland és finn szót hallottunk. A látogatottság öröm az idegenforgalomból élőknek, de az idegennek magának, aki a műemlékek között és a parkerdőben „forog”, nem feltétlenül az. EGYMÁS lábát letaposni a metró lépcsőjénél tolongva is lehet, egy két napos kirándulásokra nem a hétvégeket javasoljuk. Hosszabb tartózkodásra azonban az év minden szaka alkalmas. Az eredmény ugyanaz: — olyan kiegyensúlyozott ég nyugodt pihenés, melyhez még hozzászokni is egy-két napba kerül. Hétköznapjaink lassan már minden szakmában és pályán hajszoltak. A szemnek, idegeknek, még a lélegzetvételnek is át kell állnia arra, hogy a fák, a víz, a hegyek a megszokott-tói elütő életritmust követelnek. amelyben ott gyökerezik valahol az üdítő, regeneráló pihenés. A TÁJ, az ember és az ember alkotta épületek itt évszázadok óta szinkronban vannak. Valóságos rettenet lenne a Salamon-tornya „ellensúlyául” egy hengerszállót elképzelni valahová a hegyoldalba. Szerencsére ilyesminek nyoma sincs. A Hotel Silvanus is ízléssel és tájba simulóan különül el a fellegvártól, melyet a mongol- dúlás után IV. Béla felesége, Laskaris Mária királyné ékszereinek árából építettek. Maradandóan, mert kerek 450 évvel később sem volt az osztrákoknak elégséges lőpora teljes elpusztításához. A 35 évesnél idősebb kiránduló jól teszi, ha hegymenetben a nagyvillámi s^rAngyalfej a visegrádi rene; szánsz kútról pentinen, kanyarról kanyarra egyre szebb kilátást kínáló autóbuszra száll. Lejövet is jócskán próbára teheti a lábizmait. A lejövet a Salamon- toronyhoz vezet, a mi si- montornyainkra emlékeztető, de annál jóval régibb és nagyobb lakótoronyhoz. Benne emeletről emeletre különbözői jól rendezett kiállítások. Ezek közül különösen az ember és természet kapcsolatát bemutató érdemel figyelmet, átfogó és jól meggondolt rendezésével, mélyből a trófeák, régi fegyverek, műtárgyak mellett Berda József és a Visegrádon eltemetett Áprily Lajos verseiből vett idézetek se hiányzanak. LEGKÖNNYEBBEN a Nagy Lajos építtette, Zsigmond áljai bővített és Mátyás király alatt európai színtű tökélyre emelt palota ásatásai hozzáférhetők. A - feltárás több, mint negyven éve folyik, teljessé tételéhez legalább ugyanennyi időre van szükség. de ma is a hazai reneszánsz építészet egyedülálló látványossága. A szekszárdi várostörténeti klub tagjaival már jártunk itt. remélhetőleg az egyre inkább utazgató Tolna megyei csoportok (és magánosok) közül még soknak úticélja lesz. A NYARALÁS akkor méltó nevéhez, ha nem hajsza, hanem pihenés. Pihenés alatt természetesen nemcsak azt értve, hogy hasunkat barnítjuk a napon (ami egyébként cseppet sem rossz dolog). hanem az aktív pihenést is. A Visegrádon tartózkodó nem hagyhatja ki a 40 percnyi autóbuszozásra lévő Esztergomot. A főszékesegyházi kincstár és múzeum kitűnően rendezett. Ugyanez Jacques Prévert: Gépkorszak Egy férfi ír írógépen egy szerelmes levelet és a gép a címzett nő nevében és az ő mondataival válaszol neki Mennyire tökéletes is már a gép a csekkek és szerelmes levelek mosógépe És a férfi kényelmesen berendezett lakó gépében olvasó gépén elolvassa az írógép válaszát És álmodó gépében számoló gépével vásárol egy szerelem gépet És álmokat megvalósító gépében szeretkezik az írógéppel, a szerelemgéppel És a gép megcsalja őt egy másik géppel egy halálra kacagó géppel (Tamkó Sirató Károly fordítása) sajnos már nem mondható el az elégséges irányító-, magyarázótábla nélkül árválkodó Árpád-kori várról. Az egyik hetilapban megjelent kedvező kritika ellenére sem tudunk egyetérteni azzal, hogy Székely Péter francia- országi magyar „térformaművész” itteni tárlata kiállításrendezési telitalálat lett volna. Mindenért kárpótol viszont a Keresztény Múzeum. Megtekintéséhez egy nap voltaképpen kevés. Itt csak a közelmúltban megnyílt szőnyegkiállításra és az 1170 (!) körül készült csodálatos faszoborra hívjuk fel a figyelmet. A NYARALÁS, így a visegrádi nyár is, természetesen pénzbe kerül. A teljességhez és a kedvgerjesztéshez hozzá tartozik, hogy viszonylag nem sok pénzbe. Azok közé tartozunk, akik úgy vélik, hogy a látványok, az élmények és a pihenés értéke bajosan mérhető a szokásos számviteli módszerekkel. Egy jól átgondolt nyaralásra nem lehet ráfizetni, azon csak nyerni szabad. ORDAS IVÁN Díszudvar Mátyás király palotájában I ^ ^ '|j^ ' ■ ' ■ • . /. " : •' :V:Á ‘ ' ' ^ ' '' ^' ' ^ "" ^ ■'.' ■ .. • . "... ■ ^ mum áffk —i äSjjk HUj mmr mb mm gffL mmr I» BJP BB Mi MH n BE mim BJr Im
