Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-01 / 153. szám
^PÚJSÁG 5 1977. július 1. Dunaföldvár Az Oregtorony - toronyőr nélkül A duraaföMvári öregtorony építői nem féltek a földcsuszamlástól. Igaz, hogy amilyen alapokat raktak, egy közepes erősségű földrengéstől se volt miért tartaniok. A nagyközség egyik legszebb, a Duna túlsó partjáról nézve különösen megragadó műemléke a XVI. század első negyedében emelt lakótorony, mely Kozák Éva régész hosz- szú és alapos feltárása, majd a helyreállítás után tavaly a korábbinál sokkal békésebb rendeltetést nyert. Ha van egy településnek hangsúlyos része, úgy ez minden bizonynyal az. Ami Dunaiföldvárott különösen nem lebecsülendő, mert itt vonzóan megmaradt és sajátos hangulatot áraszt a község történelmi magja. A tavaly július 3-i megnyitástól az év végéig több, mint 30 ezren voltak, nem sajnálták a fáradtságot és felgyalogoltak ide. 1977. első öt hónapijában keréken 22 ezer volt a látogatók száma. A földszinten börtönmúzeum és ritkaságnak számító be- tyárfreskök fogadják a látogatót. A toldalék épületben a Beszédes-emlékkiállítás látható, a kitűnően megoldott csigalépcsőn megközelítihető emeleti termekben gazdag történelmi szemléltető anyag. Végül a lenyűgöző körkilátáát nyújtó legfelső szinten hangulatos presszó. Az öregtorony tehát köz- művelődési intézmény. Irányítója, Götzinger Károly is csak másodállásban „várkapitány”, fő hivatása szerint a nagyközségi művelődési központ igazgatója. Hivatalos adatok szerint 1628,'29-ben 106 katonából álló török helyőrség állomásozott itt, a mainál lényegesen kiterjedtebb, bástyákkal is védett várban. A török szálláshelyek nem maradtak fenn, az újak — melyeket ezúttal rövidebb ideig itt tartózkodó turistáknak szánnak — még nem épültek fel. 65 személyes motelt szánnak az öregtorony és a templom közti részre. A már említett falukép szempontjából nem .biztos, hogy a legszerencsésebb ötlet. Félő, hogy a tájból kirívó lesz. A mai „várőrség” 3 személyes, de hivatásos őr (éjjeliőr) nincs közöttük egy sem. Nem jut számára zsold. Egy vár fenntartása a törököknek se volt olcsó, de ők legalább tudták, hogy miből fedezik. A jobbágyok adóján ból és robotból. Ilyenek a mai várkapitánynak nem állnak rendelkezésére, de az az érdekes, hogy hivatalosan más forrása sincs a szép, idegenforgalmi és közművelődési szempontból egyaránt fontos műemlék költségeinek fedezésére. Tavaly a nagyközségi tanács „kapart ösz- sze” valamit. Az idei évre benyújtottak egy 200 ezer forintos dologi, 115 ezer forintos személyi kiadásokra vonatkozó tervet a megyéhez. Előbbi célra ígértek 150 ezer forintot, de végeredményben se ilyen, se olyan címszó alatt idáig .(június 21.) nem érkezett egy fillér sem. A vár természetesen „üzemel”. Nincs információnk arról, hogy a padisah birodalmában milyen volt a számviteli fegyelem. Alighanem volt, noha a hibák megtorlása a maitól elütő eszközökkel történhetett. Azt viszont behatóbb pénzügyi ismeretek nélkül is tudjuk, hogy ma vannak alaposan körülhatárolt lehetőségek, szabályok és keretek. Ideje lenne ezeket Dunaföld- váron is megteremteni, hisz furcsa kettősség rejlik abban, hogy egyik kezünk pénzt és fáradtságot nem kímélve felépít valamit, amire joggal lehet büszke a megye; ugyanakkor a másik elfelejt áldozni a fenntartására. ORDAS IVÁN fotó: Komáromi Zoltán A folyókanyar Dunaföldvárnál, a toronyból nézve „Tömérdek kezdetleges panorama _” B oldogan újságolta Bogár István, a megyei művelődési központ népművészeti csoportokkal foglalkozó főmunkatársa, akit a környéken mindenki ismer néprajzi gyűjtőszenvedélyéről is — meglelte a Szigetvár viadalát. Sárközben a régiek tudják, a Szigetvár viadala nem más, mint Paprika János faragóember életének főműve. A nevezetes faragó viszont Bogár Istvánnak néhai dédapja, aki így rokoni padláson keresgélve, most meglelte az elveszettnek hitt faragváriy töredékét. Gondosan megtisztogatta, híres tanyájára szállította, most megnézheti ott bárki, aki a tanyát meglátogatja. De vajon milyen történetet hall hozzá? Bogár István ajánlja, nézzem meg Malonyay Dezső A magyar nép művészete című, 1907-ben megjelent könyvében a Sárközzel foglalkozó részt, Malonyay ír a dédapáról is. ír bizony: „Az oroszlánokat, gyönyörűségem — magyarázza Ga- gyiné, — azokat Paprika János faragó faragta, az kedves kegyöském, aki egyszer agyonütötte Vida Rozit, a szeretőjét.” Malonyay, aki nemhiába volt hírlapíró, néprajzi munkáját is riportosan írta, mindjárt jobban érdeklődött a kapudíszoroszlánok faragója után. Paprika János bácsi aztán nem nyerte meg rokonszen- vét, hiába volt nefelejcskék a szeme. Az első szobában Paprikáéknál lehúzott redőnyök mögött szalonna, kolbász lóg, mindenütt a jólét zsíros szagát érzi a néprajz után nyomozó Malonyay... Kesereg is egyet: „Ha nem a garas után sóvárogva dolgozik a magyar, de kedveset akar cselekedni valakinek, akit szeret, és kedveset ezzel magának is” — akkor nem hurcolja műveit mutogatni, nem nyomat reklámcédulát — apropó, vajon, hogy hívták akkor...? — és nem szed beléptidíjat érte. ahogy a mi derék Paprika bácsink tette. „Üj! Üj! Megjött!” így kezdődik a hírverés, és a néprajzos alighanem furcsábbnak tartja, mint hogy Paprika János valamikor agyonütötte szeretőjét, Vida Rozit. Hát igen, a Szigetvár viadalát mutogatta készítője. Nagy munka volt, mire elkészült: tíz évig dolgozott rajta, „...nap-nap után, évekig bajlódva kifaragta a tömérdek panorámát: Szigetvár viadalát, fából. Három- tezázötven alak: magyar vitézek, török katonák, lovasok, vezérek, pasák, ágyúsok, bástyaostromlók — egy egész szoba, teli a ládába csomagolt, útrakészen tartogatott ármádiával.” A várfal megmaradt részlete, a néhány kedvesen naív harcos figurájából ítélve, ha Paprika János faragó gondolt is a garasokra, amíg tíz éven át munkálkodott mű-, vén, mit sem változtat a tényen: ihletett mester volt. A fából faragott eleven — és teremnyi — jelenet egy furr csa embert idéz. Redőnyök mögött szalonnát őriz, agyonüti a szeretőjét, ártatlan nefelejcskék szeme van, reklámcédulákat készíttet és minden szabad percében farag... VIRÁG F. É. * Minap adtunk hírt arról, hogy nyugdíjba vonul Gímesi Imre, a szekszárdi Városi Tanács pénzügyi osztályának vezetője. Az osztályvezetői szobát csak két helyiség választja el attól, amelyben 1935-ben egy tizennyolc éves, frissen érettségizett fiatalember az első lépéseket tette a közigazgatási pólyán. — Egy összeírásnál kaptam munkát — emlékezik. Később néhány napot mindig ingyen kellett dolgozni azért, hogy esetenként 80—90 fillérért kiszállhassak a becsüs mellett. Már nagy fejlődés volt, amikor „szellemi szükség- és ínségmunkás” kategóriába soroltak, amit havi 30 pengővel fizettek meg. „Szellemi szükség- és ínségmunkás’’, ezt a fogalmat lexikonban se találja a mai érdeklődő. A „szerződéses ja- vadalmi ellenőr” beosztása, havi 110 pengővel már szerény létalapot jelentett a házassághoz is. Ezután a háború évei és a frontszolgálat következett. A felszabadulás után Gímesi Imre visszatért a városházára, melyből nem sokkal később tanácsháza lett. A kezdeti időkben a Nemzeti Bizottság jegyzője volt. 1948-ban vették fel a pártba, 16 évig volt a városi pártbizottság tagja, 27 éve tanácstag és 27 éve osztály- vezető. — Így telt az életem — mondja. A kitűnő pénzügyi szakembert közszeretet övezi a városi tanácsnál. Itt, az MHSZ- nél és a polgári védelemben kifejtett munkáját az elismerések sora kísérte. 1956-ban Munka Érdemérem, 1968-ban Kiváló pénzügyi dolgozó cím és Honvédelmi Érem ezüstfokozata, 1970-ben a Munka Éremrend bronz fokozata, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem és a Honvédelmi Érem arany fokozata, bronz, ezüst és arany törzsgárdajel- vény. Szerdán történt búcsúztatásakor — mint arról röviden hírt adtunk — vette át a megyei tanács elnökének kezéből a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, míg sok évtizedes kiváló munkáját a tanács a város címerével ékesített aranygyűrűvel, és másodszori aranyjelvényes törzs- gárdatagsággal ismerte el, a pártszervezet, szakszervezet és a kollégák pedig ajándékokkal kedveskedtek Gímesi Imrének. Az aranygyűrűbe Vésett felirat tömören összegezi a megbecsülés lényegét: „Hűségedért”. s. n. fotó: K. Z. Tej vagy pálinka „Kisded hazánk 43 ezer talponállójában és kocsmájában — ez az, amit az asz- szonyok népszavazás nélkül is egyhangúan sokadnak — naponta kétmillió-hétszázezer liter sör, kilencszázezer liter bor, s közel négyszáz- ezer liter tömény szesz folyik le a torkokon”. Ezt a riasztó adatot a közelmúltban hallottam a rádiónak abban a riportműsorában, amely Delirium panoptikum címmel érdemelne akár többszöri ismétlést is. A majd egy órás. igen tanul, ságos adás anyagát egy kocsmában, három nap alatt gyűjtötte össze a riporter, s ez — ami a jómodor dolgában nem éppen járatos riportalanyokat illeti — szép szakmai teljesítmény. Volt ezek között az önmaguk karikatúrájává silányult emberek között lezüllött élsportoló, snóbliművész, csalódott szerelmes, főhivatású és alkalmi garázda, táppénzcsaló, középkorú, férfi, nő, fiatal és gyermek. Végighallgattam a műsort, de alkalomadtán meghallgatnám újra. Nem kell ugyanakkor újra olvasnom azt a jelentést az italfrontról, melyet az Alkohológia című szaklap legutóbbi száma adott közre. Ennek itt csak egy, a közelmúltban megtartott megyei tanácskozásra rímelő adatát idézem. Azt nevezetesen, hogy az elmúlt évre, 1976-ra 70 százalékkal növekedett a kiskereskedelemben a tömény szeszek forgalma 1974-hez viszonyítva. Az említett tanácskozáson a megye kereskedelmi ellátását és az ipari szolgáltatások helyzetét tárgyalták az érdekeltek. Nos, ott volt módom hallani azt a nem is csak asszonyok által megfogalmazott kifogást, ami különösen a kis települések ellátására jellemző. — Kérem nálunk sokszor nem lehet a reggeli és délelőtti órákban tejet és kenyeret kapni. Azt még nem értük meg, hogy az italboltban ne lett volna elég bor és pálinka. Tem lenne időszerű változtatni ezen a helyzeten ? Amikor így merül fel a kérdés, nincs híjával természetesen annak az ingerültségnek sem, ami joggal fogja el mindazokat a felnőtteket, szülőket, akik nincsenek még távoli rokonságban sem a fentebb említett Delirium panoptikum apájával, aki a hatéves Juliska lányára imigyen ri- vallt rá: — Juliska, idd meg a sörödet! (A riporternek úgymond, azért, hogy „edződjék. erősödjék az a gyerek” !) A kis településeken lakó szülők úgy látszik nem elég fel- vagy inkább „levilágo- sultak”. Úgy vélik, reggelire legjobb a tej, a tejtermék. a friss kenyér vagy péksütemény. Node ha nincs? Egyébiránt, ahányszor nagy nemzeti gondulnk, az alkoholizmus terjedése szóba került, az elmúlt években mindig akadt arra hivatkozó, hogy a szeszforgalmazásból hány mijliárd forint bevétele van a népgazdaságnak. Ez a fajta reagálási mód mind ritkább. Közös szerencsénkre egyre több közgazdasághoz értő szakember számolta és számolja ki, hogy mit jelent az alkoholizálok által okozott termeléskiesés forintokban (uram bocsá, ez is milliár- dokra rúg!) a népgazdaságnak, s szintén forintkihatású megterhelésben mit nyomnak a latban az alkoholista szülők miatti szociális, egészségügyi és gyermekvédelmi tennivalók. Szóval, ha lassan is, de eldől, hogy a tej maradjon-e hiánycikk a mindennapi kenyérrel, vagy legalább esetenként legyen az a pálinka is. Kis ország vagyunk, kis nép, nincs arra szükségünk, hogy az ivászat világversenyében olyan makacsul őrizzük dobogós helyezésünket. Valljuk csak be nyugodtan. hogy sok az a 43 ezer kocsma és talponálló, hogy észbontó szám a napi majdnem 3 millió liter sör, megtetézve a bevezetőben leírt bor- és töményszesz- mennyiséggel. Igen, ez az a pont, ahol meg kell húznunk a féket, a jövőnk miatt. A nyilvántartott, az egészségüggyel már kapcsolatba került alkoholisták növekvő tömegében egyre többen vannak ugyanis a harminc év alattiak. .. — László Ibolya — Látogatók a Beszédes-emlékkiállításon Kilátás az Oregtoronyból Negyvenkét év közszolgalat
