Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-29 / 177. szám

a Képújság 1977. július 29. A közművelődés kérdései „Háztáji” kultúra Pihenés a tengeren és a hegyekben A művelődéshez való jo­got az alkotmány biztosítja. Ezen túlmenően — műve­lődéspolitikánk célja, hogy mindenki számára elérhető legyen a kultúra, ha lehet, karnyújtásnyira. Azaz legyen minden lakóhelyen a telepü­lés méreteinek megfelelő mű­velődési intézmény. (Furcsla azonban, ha az em­ber úgy érzi, egy művelődési ház, egy mozi, egyedül az „övé”, a többi mellett érdek­telenül megy el. Mindez ak­kor jutott esizem/be, amikor néhányadmagammal utazás­ról beszélgettünk. Beszélgető társaim valamennyien szíve­sen utaznak, és szinte vala­mennyien ragaszkodnak hoz­zá, hogy szabadságukat ide­genben töltsék. Idegenben — de nemcsak külföldön, más tájon, más városokban. A szokásos programban sosem szerepel a művelődési ház, a mozi is ritkán, sőt, meglepő módon még a múzeum is ki­marad, ha belföldi utazásról van szó. Hogy ináért? A következő válaszokat kaptam: 1. Eszembe sem ju­tott, hogy ilyesmit is beve­gyek a programba. 2. Idege­neket nem fogadnak szívesen a művelődési házakban. 3. A magyar múzeumok nem érde­kesek. 4. Moziba otthon is járhatok... Sajátos összkép összkép kialakításától esik el, aki csak a városképet, a táj arculatát figyeli, és nem érdekli az, hogy hol* hogyan kulturálódnak az ottaniak A helyi kiálílftások anyaga, a műsorkínálat — ami minden­kinek szól — sók mindemről árulkodik. De még az is, hogy milyen — például — a helyi mozi kényelme. Egy-két éve „fellázadtunk” a sok látványos, turístacsalo- gató rendezvény ellen. Las­san már minden község ren­dezett ilyen-olyan napokat, amelyek nagyabb fele érdek­telenségbe fulladt. A lázadás eredményeként ma már csak a legéletképe­sebb rendezvényekre kerül sor, és azokra is ritkábban, mint korábban. De változat­lan az a szemlélet, hogy csak ezek a nagy attrakciók érde­mesek közfigyelemre, ha ezek nincsenek, semmi sem* repre­zentálja a táj, a település kultúráját. Hogy nem így van, azt minden hely lokálpatriótád > szívesen kifejthetik Igaz, az is tény, hogy leg­többször a szervezők figyel­me sem fordul az alkalmi veknek — teszem fel van-e kiállítás, mikor látható, mi­lyen anyagból. Tájékoztatás A plakátok, megállító táb­lák mintha egyre kevesebb számban készülnének. Pedig a jól elhelyezett megállító­tábla megoldja a tájékozta­tást, és nemcsak azokat in­formálja, akik állandóan ér­deklődnek. Olyanoknak is felhílvja a figyelmét egy-egy programra, akik nem tudják — nem is tudhatják — hol keressék az adott városiban, községben a művelődési jel­legű szórakozást. Persze, megállító táblát, kézzel festett plakátot csak akkor készíthetnek, ha van mit ráírni... De az is igaz, hogy sokkal több rendezvény­re lehetne felhívni így a fi­gyelmet, mint amennyire te­szik. Jó az, ha az emberek ma­gukénak éreznek egy-egy kulturális intézményt, attól várják művelődési igényeik teljesítéséit. De nyitott szem­mel járva a világban — az országban — észre lehet ven­ni mindazt, amit az „idegen” intézmények nyújthatnak. A Szovjetunióban megtelt az ország legszebb helyein lé­vő 11 000 szanatórium, üdülő, penzió, turisztikai bázis. Ezekben a létesítményekben évente 60 millióan pihennek. Az elmúlt ötéves tervben, 1971 és 1975 között a szak- szervezet több mint 1 mil­liárd rubelt fordított a szana­tóriumi- és üdülőhálózat fej­lesztésére. A jelenlegi ötéves tervben, 1976—1980 között erre a célra, 1,4 milliárd ru­belt szántak. A gyári, üzemi, intézményi szakszervezeti bizottságok kedvezményes beutalókat biz­tosítanak dolgozóiknak, akik­nek a beutalók értékének csupán egyharmadát kell meg­fizetniük, a többit a szakszer­vezeti hozzájárulásból fede­zik. A szanatóriumi beutalók 20, az üdülőbeutalók 10 szá­zaléka ingyenes. A Fekete-tenger partján, a Kaukázusban, Moszkva kör­nyékén, Ukrajnában, a balti­köztársaságokban és Grúziá­ban lévő hagyományos üdülő­helyeken kívül fejlesztik a Szibériában, Kazahsztánban, Közép-Ázsiában, az Uraiban és a Távol-Keleten lévő üdü- ' löket. Ily módon közelebb ke­rül egymáshoz a lakóhely és az üdülés helye. APN—KS 1360 méter magasan a ten­ger szintje felett, a Kauká­zuson túli szvaneti hegyge­rinc lejtőjén épült fel a ké­pen látható üdülő. Itt pi­hennek a Dombajból Szu- humiba tartó turisták. Az: üdülő a nyári-őszi idény­ben több mint 10 ezer ter­mészetkedvelőt vár. A Fekete-tenger partján, Szocsiban épült fel a Kirov Ter­melői Egyesülés szanatóriumi üdülője. Egyidőben 600 dol­gozó pihenhet itt. Az üdülőknek biztosítják az orvosi el­látást. a sportolási és pihenési lehetőséget Mi marad hát a program­ban? A művelődés sokszor kiszorul belőle. Pedig sajátos vendégeik felé. Az idegenfor­galmi hivatalok sem tudnak róla, hogy hol, milyen prog­ramja van a kulturális szer­igaz, nem árt, ha észre is vetetik velünk. —vfé— Viktor Hugo-kézirat Szekszárdi megállító táblák Fotó: Bakó Évente több mint 900 ezer könyv, térkép, krftta, folyó­irat, kézirat érkezik a Moszkvai Szaltikov-Scsed- rin Állami Könyvtárba. A könyvtár több száz munka­társa gondos munkát végez, hogy szükség esetén a több millió tételből perceken be­lül ki lehessen keresni a szükséges kiadványt. A könyvtár dolgozói Vik­tor Hugo születése 175. évfordulójának tiszteletére összeírták a könyvtár kész­letében található gazdag kéziratanyagot. A könyvtár 1947-ben ju­tott hozzá ahhoz a 37 kéz­iratos kiadványhoz, amely 1859-ben jelent meg Pá­rizsban, és amelyet Viktor Hugo a Századok legendája című könyv lapjaira írt. A könyvtárban található a nagy francia író és költő 35 levele, amelyet a gyűjtemé­nyes kiadás összeállításában részt vevő francia. politikai személyiségekhez és irodal­márokhoz írt. APN—KS Viktor Hugo egy levele ZU Truman Capote: A csodálatos Miss Bobbit 3. Kettesben tértek vissza Mrs. Sawyer tornácába; és a kis elefántbébi, akinek Ro- salba Cat volt a neve. Elein­te Mrs. Sawyer háborgott a- zon, hogy Rosalba oly sokat tartózkodik az ő háziában. Azt mondta El néninek, nem rendjén való az, hogy egy nig­ger ott tanyázzon, mindenki szeme láttára az ember ve­randájának kellős közepén. De hát Miks Bobbitnalk va­rázsereje volt, bármit csinált is, azt olyan megfellebbezhe­tetlenül csinálta, olyan hatá­rozottan, olyan ünnepélyesen, hogy nem volt más hátra, osialk elfogadni. A város mes­teremberei például acsarog- tak, amikor Miisis Bobbitnak kellett szólítaniuk, de végül is elfogadták, hogy ő Miss Bob­bit, és kissé merev meghalj - láslsal köszöntötték, amikor arra járt, pörgetve a naper­nyőjét. Miss Bobbit minden­kinek azlt mondta, hogy Ro- salliba a nővére, mélyből sok vicc született, de mint ötletei­nek jó része, lassanként ez is természetesnek tűnt, és ami­kor hallottuk, hogy egymást Rosalba nővérnek és Bobbit nővérnek szólítják, még csak el sem mosolyod tunk. * Nem sakkal azután Milss Boblbit meglátogatott ben­nünket. Vasárnap jött, s én egyedül voltam otthon, mert a család templomba ment. Mr. Capote — kezdte hatá­rozottan Miss Bobbit — talán tudja, hogy ebben a megyé­ben én vagyok egy egész sor folyóirat terjesztésének kizá­rólagos ügynöke. Nyugodjon meg, Mr. Capote, most nem azért jöttem, hogy eladjak magának valamit. Viszont van egy ötletem. Arra gon­doltam', hogy az a két fiú, akik mindig itt ődöngenek, hogy ők tulajdoniképpen már férfiak. Nem gondolná, hogy jó kisegítőim lennének? Billy Bob és Preacher ke­ményen dolgoztak MiSs Bob­bitnak, és még Rosallba nő­vérnek isi Rosalba nővér egy Dewdrop nevű kozmetikai cég termékeit árulta,' és a fi­úk feladlata volt, hogy a meg­vásárolt árukat elszállítsák a vevőkhöz. Estére Billy Bob olyan fáradt volt, hogy alig tudta megrágni a vacsoráját. El néni azt mondta, hogy ez szégyen, gyalázat, s egy szép napon, amikor Billy Bobot ágynak döntötte a napszúrás, kijelentette, hogy mont aztán vége, Billy Bobnak ott kell hagynia Miss Bobbitot... Mire Billy Bob átkokat zúdított az anyjára, amíg csak az apja be nem zárta a szobájába, er­re aztán kijelentette, hogy ő megöl magát. Volt egy szaká­csaink, aki elmagyarázta neki, hogy ha megeszik egy nagy tál kelkáposztalevel’et me- lasSzal leöntve, az olyan biz­tosan végez vele, mint a pus­kagolyó; így hát pontosan ezt, tette. Meghalok, kiáltotta, mi­közben oda-vissza hemper- gett az ágyán —, meghalok, és nem is törődik velem sen­ki. Miss Bobbit átjött, és rá­szólt, hogy hallgasson. — Nincs neked semmi ba­jod, fiam, — mondta. — Leg­feljebb a hasad csikar. — Az­tán valami olyasmit tett, ami El nénit nagyon megdöbben­tette: lerántotta Billy Bobról a takarót, és tetőtől talpig le- dörzsöllte alkohollal. Amikor El néni azt mondta, nem hin­né, hogy egy kislánynak ille­ne ilyesmit csinálnia, mire Miss Bobbit így válaszolt: — „Azt nem tudom, hogy ez ille- delunés-e vagy sem, de az biz­tos, hogy nagyon frissítő.” Ezek után El .néni minden tőle telhetőt megtett, hogy Billy Bab többé ne dolgozzon Miss Bobbitnak, de a férje rászólt, hogy hagyja békén a gyere1 két, meg kell engedniük, hogy élje a saját életét. iPénzdolgokban Miss Bob- bit nagyon becsületes volt. Billy Bobnak és Preacbemek pontosan kifizette a jutalékot, és nem engedte, hogy ajándé­kot, .vegyenek neki a vegyes­boltban, vagy hogy elvigyék moziba. — Csak gyűjtisétek össze a pénzeteket — mondta nekik —, legalábbisi, ha egyetemre akartok menni. Mert ahhoz egyikőtök sem elég okos, hogy ösztöndíjat kapjon, még fut- baill-ösztöndíjat sem. Ám mégis a pénz volt az, amin Billy Bob és Preacher végül összeveszett. Persze, nem ez volt az igazi ok: az igazi ok az volt, hogy lassan már keresztbe állt a szemük az egymás iránti féltékeny­ségtől. Egy szép napon P.rea­chernék volt képe Billy Bob füle hallatára azt mondani Miss Bobbitnak, hogy jobb, ha alaposan átnézi a könyve­lését, mert neki erős a gyanú­ja, hogy a barátja nem szol­gáltatja be az egész összeget, amit beszedett. „Márpedig ez szemenszedett hazugság” — horkant fel Billy Bob, és egy tiszta bal horoggal lerepítet­te Preladhért a Sawyer-ház verandájáról, és utána ugrott a virágágyásba. De amikor Preacher feltápálszkodott és megragadta, Billy Babnak nem volt több esélye. Prea­cher még aiz agyagos földet is beledörzsödte a szemébe. Mindeközben Mrs. Sawyer az emeleti ablakiból kihajol­va úgy visított, minit egy héja, és a vidám, kövér Rosalba nő­vér sokat sejtetően kiáltozta: „öld meg! öld meg! öld meg!” A nagy fejvesztéttség- ben csák Miss Bobbit tudta, hogy miit csinál. Becsavarta a locsalócsövet, és alapos zu­hanyt zúdított a verekedők nyakálba. Preacher tátogva állt talpra. „Ó, drága — szólt, mtíkiöZben megrázta magát, mint egy ázott kutya —, drá­gám, végre döntened kell.” — Döntenem, miről? — mondta Ml'ss Babbit, szinte sértetten-. — De drágám — siránko­zott Preacher —, azt nem akarhatod, hogy mi ketten megöljük egymást! Végre el kell döntened, hogy melyi­künk a te igaizii kedvesed. — Kedves az apád füle — felelte Miss Babbit. — Nékem is több eszem lehetett volna, minthogy egy gyékényen áru­lok efféle vidéki gyerekekkel. Milyen üzltetemfoer lesz belő­letek? Most pedig, ide figyelj rám, Preacher Star: nekem nem kell, urivtarló, és h:a kelle­ne, akkor se te len-nél az. Hi­szen te még fel sem állsz, ha egy hölgy belép a szobába. * Preacher kiköpött a föld­re, és ringló járással Billy Babhoz ment. „Gyere — mondltá néki, mintha mi sem történt volna —, nehéz nő ez, az bizony, arra utazik csak, hogy bajt szítson két jóbarát között.” Már egy pillanatig úgy tűnt, mintha Billy Bob is hajlana a megbékélésre; de aztán észbe kapva hátrább húzódott és félreérthetetlen mozdulatot tett. A fiúk egy hosszú percen át egymásra meredtek, az egymás iránti szerefebük hirtelen a visszá­jára változott: így csak azt gyűlöli az ember, akit szere­tett. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents