Tolna Megyei Népújság, 1977. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-20 / 117. szám
A múlt és a jelen Fotó: Komáromi 1977. május 20. Követésre méltóan új kezdődött két évvel ezelőtt a Bábolnai Állami Gazdaság klubjában. Friss szellemet árasztó képek, finom megmunkálása iparművészeti tárgyak, kisplasztikák fogadták a belépőket. A Képcsarnok Vállalat azóta is követi a maga kezdeményezte újat. Üzemek, kul- túrházak, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, különböző klubok és politikai szervezetek kérésének tesznek eleget és rendeznek képzőművészeti kiállításokat, bemutatókat. — Feladatunk képek, grafikák, kisplasztikák forgalmazása. Célunk a közízlés formálása. Wein Miklós a vállalat képcsarnokok osztályának vezetője tömör megfogalmazás mellett példák sorával is érzékelteti törekvéseik köz- művelődést serkentő vonásait. Évente 42 millió forint értékű képet (14 ezer festmény), 6 millió forint értékű rézkarcot. 10—11 millió forint értékű kisplasztikát adnak el. — Egyik oldalról a meny- nyiségi igények minőségi kielégítése jelent gondot, másrészt állandóan szélesíteni kívánjuk a képzőművészeti alkotások iránt igényes vásárlók körét. — A tévé, az újságok és egész társadalmunkat átfogó közművelődési törekvéseink- eredményeként egyre növekszik a művészetek iránt érdeklődők tábora. Ha ezekhez az érdeklődőkhöz közeledünk a hozzájuk vitt, kihelyezett kiállításokkal, akkor eseményről-eseményre olyan széles tömegeket vonhatunk be a képzőművészeteket immár értők és igénylők táborába, akik eddig kí- vülállóak voltak — folytatja Wein Miklós. Több helyen a társművészetekkel kötődve vált a képzőművészeti kiállítás a tervezettnél is jelentősebbé. Szekszárdon, Somogyi Imre kiállítását, decsi folkloristák tették színesebbé az érdeklődők számára. D. Varga Sándor, a Képző- művészeti Vállalat propagandaosztályának vezetője, a kihelyezett kiállítások új vonásairól beszél. — A szocialista brigádmozgalom szerepe a közművelődésben mind nagyobb jelentőségű. Kiállításainkra meghívjuk a brigádokat, meghívásaiknak eleget teszünk. Van, ahol erre a kapcsolatra már építenék is. Úgy szervezik a kiállítást, hogy az odalátogató szocialista brigádokat reprezentatív kivitelű grafikai emléklappal ajándékozzák meg. A művészek maguk is igénylik a közvetlenebb kapcsolatteremtést a közönséggel, a tulajdonképpeni vevőkkel. Kezd szokássá formálódni, hogy saját tervezésű emléklapot nyújtanak át a szocialista brigádtagoknak, a kiállításukra látogató vendégeknek, mint a művész személyes ajándékát. A Képcsarnok Vállalat új kezdeményezése - — a kihelyezett kiállítások és bemutatók szervezése — meggyorsított egy már érlelődőben lévő folyamatot: Újonnan termékennyé vált kultúrréte- gekbe ereszthet erős és mély gyökeret a képzőművészet. KASZÁS SÁNDOR házba, s egy embert csaknem agyonvertek, de rendőr sehol látható nem volt.” A rendőrfőkapitány egyébként sikkasztott, amint sikkasztott a 'későbbi polgár- mester, dr. Szentkirályi Mihály is. Ez a jellemvonása nagyon sokáig megmaradt a város vezetőinek, akik gusztustalan ügyeiről az iratok tömegét őrki a levéltár. Ugyanakkor három évvel várossá alakulása után a kis Szekszárd már 442 ezer 595 korona és 54 fillér összegű, példátlan arányé adóssággal büszkélkedhetett. Választásokkor viszont gajdolták: „Tele van a pintes üveg — Boda Vilmos lesz a követ!” Majd amikor megbukott: „Eltörött a pintes üveg — Boda Vilmos nem lesz követ! Mindemellett a történelmi tények elferdítése lenne, ha arról igyekeznék meggyőzni az olvasót, hogy a kiegyezés és az I. világháború közt egyáltalán nem élt Szekszárdon olyan egyéniség, akiről tisztelettel lehetne szólni. Az elsők elseje volt Hollós László, a nagy gombatudós és Wosinsky Mór apát, a múzeum első igazgatója. Mindketten európai rangú tudósok, utóbbi pedig nemcsak funkciója szerint nagy hatalom, hanem kiváltságosán erős egyéniség is. Azt, hogy még ez a kemény természetű és sikerekben gazdag pap is megcsömörlött Szekszárdtól és igyekezett megszabadulni innen, Gaál Attila kutatásaiból tudjuk. Egy nem sokkal halála előtti levélfogalmazványának részlete: „...a mostani állásomban, egyházmegyénk legterhesebb plébániáján teljes lehetetlenség e téren tovább működni s itt mindenkorra le kell tennem a tollat... vágyva vágyom elhagyni azt a vidéket a hol kartársaim közt nyílt és titkos ellenséget lépten nyomon, de őszinte barátot egyet se találok.” Hollós lakóházán ma emléktábla van, Wosinsky szobrának a múzeum fala mellett bőségesen lenne helye. (Folytatjuk) Egyletesdi és egyebek o Azt, hogy a múlt hosszú századokkal ezelőttről is visszahat a jelenre, lehet hinni — én például hiszem. A részben máig élő jelenbe Szekszárd esetében a múlt század derekán, vagy akörül kezdünk 'belépni. A szabad- sághartíban, egyik legszebb történelmi küzdelmünk lefolyásában, a megyének és Szekszárdnak nem volt érdemleges szerepe. Kivétel az 1849. október 7.-i ozorai csata. Erről természetesen nem a város tehet, hanem az objektív körülmények sora. A Badh-korszakban elkezdődnek azok az évek, amikor a városról, az építkezéseken kívül, édeskeveset tudunk, de a városi intelligenciáról, a nadrágos emberekből annál többet. A tisztviselő-hivatalnoki réteg egyre vastagabbra duzzad. A város azért van, hogy ők megélhessenek, nem azért, hogy ők éljenek a városért, vagy a megyei urak esetében a megyéért. Az egyletek sora alakul, éspedig: ■Duna Védtöltési Egylet, Szegzárdi Dalárda, Szegzárdi Gazdasszony Egylet, Honvédegylet, Polgári Olvasókör, Szegzárdi Népbank önsegélyző Egylete, önkéntes Tornász és Tűzoltó Egylet, Korcsolyázó Egylet, Tolnamegyei Takarék- és Hitelbank, Szegzárdi Ipar- testület, Szegzárdi Színpár- tóló Egylet, Szegzárdi Beteg- segélyző és Temetkezési Egylet, Római-katholikus Olvasókör, Római-katholikus Legényegylet, Szegzárdi Kerékpáros Egylet, Szegzárd- űjvárosi római-katholikus Ifjúsági Egyesület. A megyei és városi urak mihamarább igyekeztek ki- sebb-nagyobb szőlőbirtokra szert tenni. Volt szölleje a Batoitsoknak is, a költő dédapja már a XIX. század elején a megye nagy megbecsülésnek örvendő tiszti főorvosa. Ugyanígy az alispánoknak, főjegyzőknek, bíráknak, ügyészeknek, gazdagodó kereskedőknek és természetesen a polgármesternek is. A város társadalmi helyzetére Babits az, aki gonoszul találó megjegyzést tesz a Halálfiai- ban: „...gazdag iparosok, akik sörözni ültek be, s mély alázatossággal köszöntek át az urakhoz, noha azok koldúsak voltak őmellettük.” Fenn az ernyő,- nincsen kas. Egy s más természetesen épült. A Hrabovszkyak 58 ezer forintos alapítványából az újvárosi templom. 1873- ban kimondják a járdák kötelező kiépítését, 1876-ban megnyílik a polgári fiúiskola, négy évvel később az Országos Selyem tenyésztési Felügyelőség és Petevizsgáló Állomás. 1883-ban a város egy gyöngécske szárnyvonal, a rétszilasi vasúti végállomása lesz. Egy évvel később befejezi működését az utolsó postamester, Zarubay Ferenc és vége annak a pat- riardhális rendszernek, amikor az érkezett levélért a címzett fizetett a postalegénynek 2 krajcárt. Közben kétszer is pusztít a kolera és 1880—85 közt tönkreteszi a szőlőket a filoxera. Mi újságírók 1973-ban elfelejtettünk Szekszárdon emlékünnepet ülni. Akkor volt száz éve, hogy a „48-as” Boda Vilmos megindította az első helyi lapot, a Tolnamegyei Közlönyt. 1881-ben a Babits sokat emlegetett regényében Hintáss Gyula találó néven szereplő, Geiger Gyula ügyvéd szihtén vállalta az újságírás keresztjét. Az ő lapja a Szekszárd és Vidéke nevet kapta. 1890-ben a jó felkészültségű és nem kispénzű dr. Leopold Kornél következett a hosszú életűnek bizonyult Tolna-vármegyével. Ezek a lapok ma pompás olvasmányok. Mindent megtudhat belőlük a múlt iránt érdeklődő, kivéve azt, hogy tulajdonképpen miként is éltek a közönséges szekszárdi polgárok. Az egyik hirdetés például így ripakodik az olvasóra: „ön fajankó! — ha nem veszi igénybe a keleti kényelemmel berendezett Hungária gőzfürdőt.” Aztán valamivel később kiderül, hogy a város megbírságolta a tulajdonost, mert a keleti kényelem mocskot rejtett. Az Egger-mellpasz- tilla köhögést szüntető hatása közismert, de vannak fenyegetőbb veszedelmek is. Például a kolera. Ez ellen „legjobb óvszer az Eszter- házy-cognac”. Vedelték is, nem kis mennyiségben. Az újságírók időnként megcsóválják a fejüket. Például a nőegylet bálján ellejtett első tangó ügyében: „...melyről püspökök vitatkoznak, mely még a pápától vár erkölcsi bizonyítványt.” A katolikus egyház fejének tangó-szakértelmével kapcsolatban ugyan marad hely némi gyanú számára, de az újságírói fej'csóválás folytatódik: „Bizony egész nyugodtan megvárhatta volna a nőegylet, míg a pápa nyilatkozik a tangó Istennek tetsző vol- iáról.” ' Az állam időnként támogatja a várost. 1910-ben például 10 ezer korona segély- lyel. Ezt — Csányi László tanulmányából idézek: „...a tisztviselők fizetéskiegészítésként fogták fel... s bár a látszat kedvéért a képviselőtestülettel is megszaKözműveíődésUnk kérdései iparról, melynek 15.-ban olyan meglepő fordulat is olvasható, hogy „Hullát bérkocsiban szállítani tilos.” Szabályrendelet született a cselédszerző üzletekről, a kávémérésekről és bordélyházakról. Elrendelték az utcatáblák kötelező kihelyezését, majd nem csekély vita árán csendőrséget kapott a város. Egy jegyzőkönyvből: „A Szekszárdon uralkodó közbiztonsági viszonyok a csendőrség alkalmazását szükségessé teszik.” A közbiztonsági viszonyok nem lehettek rózsásak. A város ugyan tizenöt rendőrt tartott, mégis sok volt a lopás és dr. Al'bersz Rezső virilista ezt panaszolta: „...nemrég a városháza közelében nagy verekedés volt, a verekedők betörtek egy Évekkel ezelőtt történt, ...... egyik község ünk művelődési házának új igazgatója azt kérte, lovat adjanak alá. Lóháton jobban tudná járni a környéket, lóhátról nézve jobban tud kapcsolatot tartani az emberekkel. Balga hit volt, a ló elmaradt, az igazgató másfél éves tengődés után elköltözött a faluból. Máig rágom magamban az ötletet. A falu túlsó végén csak kinéztek volna az emberek az utcára, és ha ott látják Szürkét, zabostarisznyával, a művelődési ház kilincséhez kötve, örömmel vitték volna a hírt utcahosszat: mehetünk immár művelődni, fergeteggel versenyt vágtató igazgatónk megtért már. Hosszú gyökeret eresztett szegényben a romantika, munkálkodásáról egyéb lényegest nem őriz a krónika. Neki kétszer örült a falu: amikor jött és amikor elment. Egyik, igen szépen gyarapodó falunk főállású népművelője hónapokkal ezelőtt fölmondott. Sok évig kormányozta a művelődés házát, nála különb embert ezen a poszton a mi környezetünkön keveset találunk. Úgy tudom, megsértődött. Hosszú-hosszú évek után összesen száz forinttal akarták fölemelni a fizetését. Ha csak ennyit érdemiek, ez sem kell, mondta és visszament tanítani. Ott is szükség van rá, emitt sem tudták pótolni, némi tisztelet- díjas kiegészítésért két teljes embernek való munkát végez. Ámbár, nem látszik, hogy másként zajlana az élet a művelődési házban, előre tudni lehet, ezt a feszített munkát sokáig nem bírja. Harmadik embert is említhetnék, negyediket is, sokadikat is. Nagy pénzen épített, bővített és fönntartott művelődési házaink igen sokszor üresen állnak. Az egyik álláspont szerint azért, mert nincs elegendő pénz az egészséges működésre. Nem kimondottan népművelői munkával kell megkeresniük a pénzt fűtésre, világításra, klubvezető tiszteletdíjára, igazgató fizetésére, de egyre nehezebb ez is. Aki ezt tartja az okok között az elsőnek, a maga szempontjából igaza van. Hiszen a példaként említett második ember is a pénz miatt sértődött meg. Mondhatnánk az anyagiak elméletét keresztező más példákat is. Olyan megszállottról is tudunk, aki a föld alól is teremt pénzt, ha nélküle nem boldogulhat, de erős hitét, hogy neki az emberek szellemi gyarapodását kell segítenie, föl nem adja. És olyanról is, akinek zsákszámra adhatná a pénzt az állam, csak hiábavalóságra költené, hiszen amit terjeszteni akar, az neki sincs. Hallottam, több művelődési ház igazgatója adta be fölmondását, vagy kérte áthelyezését. önmagában ez a hír se nem rossz, se nem jó. Egyszemélyes ítélettel mondom, akikről szó van, nem mindegyikükért kár. Volt köztük olyan is, aki lovat ugyan nem kért, de ezt is így kellene inkább mondanunk: még lovat se kért. Olyan, aki viszonylag hosz- szú pályafutásával csak azt erősítette, nem lett volna szabad erre a pályára lépnie. Végül meggyőzte magát és elment. Szóljon az ének azonban azokért, akik hittel dolgoztak és eredménnyel. Van, aki azt mondja, könnyebb volt régen katonát fogni, kötéllel, mint most becsalni valakit a művelődési házba. Változnak szokásaink, otthonülők lettünk, ha van egyáltalán időnk otthon ülni. Változnak az igények is. Ami tegnap újdonság volt és a világ végére is elmentünk volna érte, ma csak legyintünk rá egyet. Ide kell az igazi népművelő, aki kitalálja, mire van még szükségünk, és csalogatót is talál hozzá. Bárki mondhatná, fölösleges ez a beszéd, hiszen jó szék betöltetlenül úgyse marad. Elment a népművelő, jön a népművelő. Vegyük azt az esetet, amikor valóban jó jön helyette. Két gondolat ugrik elő azonnal. Legalább három év kell, amíg mindenfelől tájékozódni tud. Ha valóban szereti a szakmáját, igen nehéz ez a három év. A másik gondolat: arra a megbecsülésre neki is szüksége van, amit elődje nem kapott meg. Jó ismerős népművelő hajtogatja évek óta a maga igazát. Gépkocsi kormányához csak az ülhet, aki ért hozzá, amikor igazgatót fogadunk a művelődési házba, ritkán gondolunk ilyenre Majd belejön, majd megtanulja... Nincs kritérium, van helyette vélemény: úgy gondolom, ez talán megfelel. Előbb-utóbb kiderül. Jön az igazgató, beiskolázzák, vaztatták, az utolsó fillérig egymás között osztották el.” Szekszárd a 'belügyminiszter 1905. július 4-én kelt 45217 sz. rendeletével kapta meg a „rendezett tanácsú város” címet és jogot. A várossá alakulással és a szekszárdiaknak azzal a furcsa törekvésével, 'hogy az irgalmatlan adminisztrációs terhek miatt szerettek volna faluvá visszafejlődni, korábban már részletesen foglalkoztunk lapunkban. A városi élet folyt, folydogált. A képviselőtestület szabályrendeletet alkotott a bérkocsiJövök es menők levelezőként képesítést kell szereznie. Itt is többféle az eshetőség. Az egyik időközben rájön, nem erre a pályára termett, a másik elvégzi és marad, a harmadik elvégzi és elmegy, mert úgy érzi, ő már többre is képes. Az „előbb-utóbb” szemlélet azt jelenti, hogy egy darabig megint nincs jó klub, nincs jó szakkör, egy korosztály megint kiesik abból az áldásból, aminek az osztására nagy pénzekért intézményt szerveztünk. Intézmény van, áldás nincs. Ha jön végre egy valódi buzgalommal megáldott jó ember erre a pályára, az is elkeseredik. Akármit próbál, legyintenek rá. Az előző is akart ilyesmit csinálni, abból se lett semmi. Kezdő embernek közönyből indulni — lecke egy életre. Mit tehetünk tehát? I----------------------------- Ismerjük meg népművelőink valódi munkáját. Ne azt nézzük végre, fölveszi-e a telefont, ha én csöngetem reggel 8-kor, azt inkább, hogy előző este éjfélig dolgozott. Ne azt számoljuk, hogy ő csak tíz jelentést készített, én meg húszat, ne is azt, hogy százan jöttek az előadásra vagy kétszázan, azt inkább, aki ott volt, különb lett-e általa. Ne a művelődési háztól várjuk, hogy több krumplink teremjen — bár szakmai tanfolyamok sokat tehetnek napi gondjaink megoldásáért is —, azt se. hogy a faluban mindenki el tudja járni az üveges táncot. Tekintsük a művelődési házat szellemi frissítőnek. Olyan intézménynek, amelyik a befelé csukódó kapukat újra meg újra nyitni tudja a fejekben, önemésztő tűzzel is meg- áldott-megvert népművelő kell erre a munkára. Annyi megbecsüléssel, amennyit munkája után mindenki megérdemel. Horváth Dezső Szekszárdié jgj
