Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3. /tolnaN, .méPUJSAG 11 Grigorij Csuhraj: Bk aifäiAlpm ara P l! ápától nem messze, a | magyar—osztrák határ | közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosz­tállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségéket szenved­tünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulat­ban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, éttettük a helyze­tét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. A tizenegy német hadosz­tály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kis­fiúk még, elveszettek és ré­mültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tud­ták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegé­szítsék velük a kimerült né­met hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csa­patainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak vol­tak benne, hogy megkínoz­zuk és megöljük őket. Kato­náink azonban jólelkűen, bé­késen és némi humorral bán­tak velük, sőt még — a ma­guk férfias módján — sajnál­ták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számí­tanunk. Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egy­másnak. Egyszerre csak tü­zérségi tüzet kaptunk. Körös­körül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: „Széttagozód­ni!” Láttam, ahogy a kato­nák az árkokon átugrálva le­hasalnak az út két oldalán, és úgy döntöttem, hogy ez­zel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sok­kal pontosabb volt... Hirtelen fájdalmat érez­tem a lábamban, aztán me­revedni kezdett a jobb ka­rom, rengeteg apró szilánk vagdosta össze. Lövöldözés kezdődött. A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az el­lenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalam­ba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudarul lettem, és odakiáltottam küldöncöm­nek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásá­nak hívtuk; egyébként ma is él és most valahol Ka­zahsztánban dolgozik), hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Felnyalábolt, a ka- . romát átvetette a vállán és elvonszolt az arcvonal mö­gé... v ,, Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebe­sültem, s Perelomov had­nagynak adtam át a pa­rancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett fe­küdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körü­lötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — elvérzik a parancsnok... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancs- nökot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — ma­gyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a sze­kérre, aztán egymás mellé ültek a bakra és a magyar, kissé megnyugodva elhall­gatott. Amikor legközelebb kinyi­tottam a szemem, egy nagy szobában találtán), magam a padlón, más sebesültek kö­zött. Egy földbirtokos házá­ban voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenesen hadikórházzá alakítottak át. Minden helyi­ségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküd­tek — de ezzel tulajdonkép­pen minden' különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pe­dig, az igazat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követ­te, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő ma­radt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg, siipij indnyájan arra vár- M tunk, hogy átszállítsa- Iwl nák egy rendes kör­iül házba, ahol végre szak­orvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgy­hogy a katonák csak a képe­ket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm fe­küdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Ilja Mákovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott. Vi­dámsága a többiekre is át­ragadt. Különösen sokat ne­vettünk a venerológuson. ö sem vesztette el humorérzé­két, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebe­sültekért, a ház dugig volt emberekkel, akiknek azonna­li operációra tett volna szük­ségük, ez az orvos meg leg­feljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra em­lékeztetett. Odalépett a be­teghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hi­szen sebesült vagy... Nővér, streptocidot és bort!” A kö­vetkezőnél ugyanez ismétlő­dött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a bor­ból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. iijjjM) e aztán Ilja is elcsen* i*lf desedett. Lázálmában .ff hánykolódott, a lába iiHwl begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kór­házban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megje­lentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül ne­héz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig von­szolta el magát a műtőaszta­lig, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tu­dom, de mindig megindultan emlékezem rá. És nemcsak én... Amikor sok évvel ké­sőbb, már mint filmrendező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című fil­memet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületé­ből, egyszer csak Ólja Ma- kovozt pillantottam meg, na­gyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támasz­kodva, és engem várt. Össze­ölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, é^ mindjárt a legelején a se­bésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy dön­töttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp le­het — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek minket az utcára és felraktak a kocsik­ra. Mutatós kis káraván lett a kocsisorból, vagy fél kilo­méternyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves ar­cú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen be­rekedt. ö szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított bennünket. Útköz­ben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néz­tek minket, siránkoztak, va­lami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan visszatértek — ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet kor­sóban vagy agyagköcsögben. Raszler Károly rézkarca. Juhos László szobra. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre meg­jegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszp­rémbe. A város mintha ki­halt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt lánygimnáziumban éltem át — más sebesültek­kel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoz­tunk. Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a •rádióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a fo­lyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zaj­lott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem ót abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egyszeriben le­írhatatlan zűrzavar támadt, nngj ind a három emelet rá- fyft zendített: „Hurrá!” Az- (VI tán isten tudja mit lül kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolódz- tak, valaki fülsiketítőt füty- tyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezd­tem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan be­széltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáz- tunk. Eközben a kórtermünkben két tiszt haldoklott. Már né­hány napja nem voltak esz-' méletüknél. Az orvosok hiá­ba küszködtek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy ér­tesültek volna a győzelem­ről, ott a boldogságtól eszü­ket vesztett baj társaik kö­zött. Irtózatosan drága volt a győzelem. Berkes 1 Idikó fordítása ’Részlet a világhírű szovjet film­rendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom 5. számában jelent meg. Ifj. Töttős Gábor: A költő dala az emberekhez vállaimon ezer év a szívemen -húsz nem kell semmi menedék semmi hamis út magam magam vállalom s minden embert még aki elfér vállamon álljon ide még mesét nem is ígérek mert az van elég s ennél többet ígérnek valóságigék ki ruhámon hajamon mint a gyerek csüng dobálja el ami rongy és köznapi bűn mert dolgozni repülünk nem nyavalyogni aki akar szálljon ki tessék sietni ebben pedig az a nagy az a legjobb jó a munkánkhoz kar kell csak nem protekció a vállunkon ezer év s kezünkben a ma épül újabb nemzedék nagyszerű haza Molnár Zoltán: Az elrejtett zászlók kibontása mncf rólunk, a fel- IHUoL szabadítottak- ról szeretnék szólni. A fel­szabadítókról történettudo­mány, irodalom, publiciszti­ka eléggé egyértelműen szo­kott megemlékezni. A szov­jet hadsereg a fasizmus meg­semmisítésével, a náci had­erők szétzúzásával egyetem­ben hazánkat is felszabadí­totta. Mérhetetlen véráldo­zattal, hősiességgel. Ezzel megnyitotta számunkra az utat, hogy történelmünkben először, egy világhatalom szövetségeseként, a haladó erők soraiban részt vehes­sünk egy új világ építésében. Immár a szocialista tábor egyenjogú tagjaként tekint­hetünk vissza múltunkra; az újjászületést lehetővé tevő felszabadításra is. A máig megmaradt nézet- eltérések inkább a magunk értékelése, a felszabadítottak történelmi szerepe körül vannak. A „Hitler utolsó csatlósa”, stb. kifejezés elég­gé beleivódott közvélemé­nyünkbe. „A szabadság az ölünkbe hullott”, de hogy „élni tudtunk a szabadság­gal” — bár ez is elhangzott — már kevesebb nyomot ha­gyott, sokak fülében üres szólamnak tetszett. büszke tudatával. Hiszen há­nyán voltak, akik személy szerint is harcolták tizenhét­ben, tizenkilencben. Szibériában, vagy a ma­gyar északi hadjáratban. El­dugott emlékeket, vörös zászlókat kerestek elő... S mindennél fontosabb, s a legfőbb történelmi bizonyí­ték: rögtön hozzáláttak a leg­fontosabb forradalmi fel­adathoz. Hiszen Debrecenben még meg sem alakult az ideigle­nes kormány, már egymást érték a megalakult föld­igénylő bizottságok küldött­ségei, követelni a földrefor­mot. Még azt sem mondhatjuk, hogy a nagybirtok megszün­tetésének csak egy módját ismerték: a feldarabolást. Mire az ideiglenes kormány megalakult, már működött a sarkadi feketeéri termelő- szövetkezet. Mindenesetre, nheam is fogalmaztak belőle elmé­leti tételt, tudták, hogy a feudalizmus bástyáinak le­rombolásával kezdődik a forradalom. Pedig tudtunk. Csák a saját április ne- gyedike-élményemet idézhe­tem bizonyságként. \ Mi az akkor még külön Biharban — az ország vi­szonylag korán felszabadult sarkában — április negyedi­kén már javában osztottuk a földet. Április másodikén a geszti Tisza-birtok már az újonnan földhöz jutottaké volt, kezükben a birtoklevél, és belevágták az ekét a volt grófi földbe. Alig Vettük észre negye­dikét. Ez a történelmi dá­tum csak jóval később tuda­tosult bennünk; mással vol­tunk elfoglalva. Az ölezők mérték a földeket, kalapá­csok, fejszék verték a karó­kat. Valóban egy kicsiny csa­pat hajtotta ezt végre? Vég­rehajthatta volna? Az igazság azamík°0gry én kimentem januárban Debrecenből az apró bihari falvakba, azzal az előítélet­tel, hogy a „sötét Biharba” jó hírt viszek, s nekem kell* feltámasztanom a majdnem halottat —, akkor ezekben a falvakban egészen mást ta­láltam, mint amit vártam. A népi bizottságok forra­dalmi szervek voltak. Min­dennap ki kellett állaniok választóik elé; mindennap számot kellett adni; s akivel nem voltak megelégedve, vagy akinél jobbat találtak, azt nyomban visszahívták. Ezért is forradalmi felelősség­gel és komolysággal intézték a nép dolgát, a közigazgatás­tól, a közellátástól a terme­lésig és a toborzásig. A toborzás. Mert erről se feledkezzünk meg! Mindenki természetesnek tartotta, hogy most már, amíg a hábo­rú tart, nekünk is részt kell benne vennünk. Képzeljük el a lerombolt, kifosztott országot. A felnőtt férfilakosság javát elvitték a horthysta hadseregbe. Fele fogságban, fele még nyuga­ton a fasiszta kötelékekben. Még a leventéket, a katona­kort el nem ért fiatalokat is nyugatra hurcolták. Hogyan volt lehetséges, hogy a fel­szabadított területekről még­is tízezrével jelentkeztek ön­ként a még meg sem alakult, vagy éppen alakuló népi hadseregbe? Köznyelven egyszerűen vörös hadseregnek hívták. Azzal a meggyőződéssel mentek el, hogy a forradal­mi sereg katonái lesznek. Az „öreg tizenkilencesek”, a bihari vörös ezred egykori katonái, de Bajcsy-Zsilinszky harmincas évekbeli párthí­vei is, már egymásra találva szervezték a nemzeti bizott­ságokat, a földigénylő bizott­ságokat. A falu, mint közösség, e népi bizottságok által irá­nyította önmagát. Akkorra már eltemették a halottakat, eltakarították a romokat, félrehúzták az útból a kilőtt tankökat; februárban tavasz­búza vetőmagot szereztek, élelmiszert gyűjtöttek Buda­pestnek, fővárosi gyerekeket hívták le feltáplálni, az ost­rom emlékeit kiheverni. Negyediké fontos dátum. De nem egy napot jelent, ha­nem egy történelmi pillana­tot. Legalábbis hónapokat. S ez a nép akkor vizsgázott. Szerintem kitűnőre. Sokan — nagyon sokan — voltak, akik nem idegenként fogadták a felszabadítókat, hanem az együvé tartozás De kik? Csak olyanok, akik megszöktek a nyugatra vonuló seregből, életük koc­káztatásával bujkáltak; meg­szöktek a leventefogdosás elől. De sok helyen még a lányok is jelentkeztek. El is menték, fegyvert is fogtak. Sokan még eljutottak német földre; máig is büsz­kék — joggal — akkori ma­gatartásukra. Sok minden nem úgy ala­kult, ahogyan akkor képzel­tük. De ha bízunk a55™* minden nehézséggel megküz- dünk, és meg fogunk küz­deni, ellenséggel és a ma­gunk hibájával, — az erőt még mindig onnan, vagy legalábbis onnan is merít­hetjük, hogy tudjuk: a tör­ténelem még a legsúlyosabb pillanataiban is forradalmi népet talált itt, mely meg tudott birkózni mindenkori sárkányaival, s malmaiba tudta fogni a jó szelek erejét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents