Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3. /'tolna'n, IrvrÉPUJSAG 7 AKIK SOHASEM INTEGETNEK Nem böngészik a menetrendet, nem figyelik izgatottan a hangosbeszélőt, nincsenek búcsúzkodó kézfogások és csókok, nem hajolnak ki a pályaudvarról kihúzó vonat ablakából, hogy hosszasan integessenek búcsúzóul. Hol­nap is itt lesznek érkezéskor, induláskor. Holnapután is, és az év valamennyi munkanapján. Különböző em­berek, különböző helyekről különböző helyekre igyekez­nek, mégis van egy közös nevük: ingázók. — Kérek egy returt Decsre — hajolok meg az üvegab­laknál. Míg a pénztárosnő ki­keresi a 10 kilométeres jegyet, aggódó hangon megkérdem: — Van még hely? — a hölgy kezében megáll a bélyegző. — Ügy értem, fölférek a vonat­ra? — mondom magyaráz­kodva. Kikerekedett szemek­kel néz rám. Elnézem a várakozó töme­get: lehet, hogy nem volt alaptalan a kérdésem. Bár fe­lesleges tudni, hány személyes a szerelvény, ezt a sokaságot képtelenség megszámolni. Olyat még nem hallottam hogy valaki ne fért volna föl a vonatra. Csikorogva megáll a szerel­vény. Aztán lassan megindul. A jó öreg 424-es előrébb megy a daruhoz vizet venni. A lép­csők előtt fürtökben álló em­berek követik, mintha mág­nes húzná őket. A taktiku- sabbak előbb átmentek a túl­só oldalra. Mindenki az állo­más felőli oldalon száll le, ad­dig túlról szabad a gazda. Ha a leszálló utas lassan kászá­lódik, a türelmetlen tömeg visszasodorja a kocsiba, majd ha mindenki fönn van, le­szállhat. Ülőhely persze kevés, ál­lunk, mint a heringek a do­bozban, csak az olaj hiányzik közülünk. Van, aki még min­dig futkos. A felszállás előtt egyik lépcső előtt álló tömeg­től a másikig futnak, oda- vissza, és mindig utolsóként szállnak fel. A türelem itt he­lyet jelent. — Ez egy prolivonat. Itt nemigen lát fehér inges, nyakkendős embert — mond­ja a bajuszos. Barátja tarkó­ra löki a kalapját, rágyújt és kontráz: Vannak nyakkendő- sok, fehéringesek is. Télen. Sokkal olcsóbb a vonat, mint kocsival bejárni, télen állni hagyják a szekeret, kímélik. Az ötös munkásvonat. Az ingázókról rendelkezésre álló adatok őt igazolják (a szá­mok nem frissek). A legutóbbi népszámláláskor, 1970-ben készített a KSH felmérést — igaz ez évben terveznek egy újabbak Akkor az összes be­járó 7745 volt, ebből hatezer fizikai dolgozó. Szekszárd vá­ros vonzáskörzetébe tartozó települések névjegyzékén 17 olyan szerepel ahonnét na­ponta száznál többen járnak a városba. Valamennyi köz­ségből a legnépesebb csopor­tot a 14—29 év közöttiek al­kotják. A listát Decs vezeti 750 bejáróval, ebből hatszáz fizikai dolgozó. Közülük az iparban háromszázötvenen dolgoznak, ugyanekkora a legfiatalabb korcsoport lét­száma is. F. V.-né Decsrőj tizenkét éve jár be, s ezalatt egyszer fordult elő, hogy lekéste a vonatot. A megyei kórház konyháján dolgozik, fizikai munkás. Reggel négykor kel. Háromnegyed ötkor indul a vonat és délután háromkor már otthon van. Naponta hat kilométert gyalogol a vonat­állomásokra. Reggel 5.05-kor ér a vonat Szekszárdra és ha­tig, a munkakezdésig elveszett idő. Ha busszal járna, félórá­val tovább alhatna, de az jó­val drágább. A vonatra a ha­vi bérlet 15,40 — a vállalati hozzájárulás 76 forint 10 fil­lér. Családjából fia és menye is ingázó. A községek ranglistáján Tolna után a harmadik Öcsény, közel hatszáz bejáró­val. Innét indul munkába na­ponta D. Dénes. A statisztika szerint a „szellemi foglalko­zásúak” csoportjába tartozik, a TOLNAKER dolgozója. Va­lamikor szó volt arról, hogy az őcsényi megállót megszün­tetik, mivel az állomás mesz- sze esik a településtől. A busz a házuk előtt áll meg, ő még­is a vonatot választja, ahogy mondja: félig kocogómozga­lomnak — játéknak veszi az utat az állomásig. A fél nyol­cassal jár be, ami állítólag mindig késik (vagy rossz a menetrend?)! Többnyire a fél hatossal megy haza. Mint fentebb említettem az adatok egy iskolás korú gyer­mekkel egyidősek. A szakem­berek szerint a naponta in­gázók száma jelenleg nyolc­kilencezer. A tanulókkal együtt tehát a város lélekszá- ma napközben tízezerrel több. Érdekes lenne egy felmérés — és tanulságos —, hogy va­jon a város a munka lehető­ségén kívül mit nyújt ennek a népes tábornak. Az utasellátó dohányfüstös helyiségében vagy a söröspa­vilon előtt ingázók álldogál­nak. Nyugodtan várnak a sör mellett. Pontosan tudják öt perc alatt hány kortyot lehet meginni. Ezek a kocsik — a munkás­vonaton — Pullman találmá­nyának térhódítása előtti időkből valók. Húsz-harminc kilométerre még megteszik. Persze, ha valaki véletlenül az ablak melletti kis könyök­lőre hajtva fejét elszunyókál, harminc kilométer után eny­he agyrázkódással ébred. A szerelvényen nincs az, amit a vasutasok „fürgének” be­céznek — vagyis gyorsbüfé. Van viszont lehetőség a be­szélgetésre, hírek adására- vételére, pletykára; esetleg egy ultira. Szomszédolással is fölér a félórás út. Imigyen az emberi érintkezések színtere is a munkásvonat. Azoknak a vonata, akik na­ponta megtöltik a szerelvé­nyek kocsijait, a buszokat, s akik naponta több ezer kéz munkáját adják az iparnak, a város vállalatainak. Sietős léptekkel elözönlik a fasort, vagy a Keselyűsi utat, a víz­torony melletti kis közben a sárnak miattuk nincs ideje megszáradni, mert pillanatok alatt betonkéményre tapos­sák. Ök azok, akik az állomások füstjét szívják minden reggel, s akiknek az unalomig mindennapos dolog az utazás — s talán ezért —, ők azok, akik sohasem inte­getnek. STEINER ISTVÁN lfedoke Csöndesek a decsi há­zak, Turóczyékat a kert­ből csalogatja elő mérges kis házőrzőjük csaholása, a váratlan vendégek érke­zésének hírnöke. Turóczy Gyulánéhoz, Mag­da nénihez jöttünk, aki ép­pen aznap ünnepelte szü­letésnapját. (Hogy hányadi­kat, nem áruljuk el...) Hat éve van nyugdíjban. 1938. július 26-tól dolgozik — és él — Decsen. Különben pápai születésű, annak ide­jén a kötelesség irányította éppen ide. Bekap néhány falatot — ez a kései ebéd — és mesél. — Nyolcadik gyerekként születtem. Apánkat korán elvesztettük, a nagy világ­háborúban — még az első­ben — halt meg. Édesanyánk nehezen tartott minket, de mégis tanulhattam, hadi­árvaként. Makón jártam a négy polgárit, Szombathe­lyen, aztán Pesten a felső­kereskedelmit. Utána vissza­kerültem Pápára, a városhá­zára, szellemi szükségmun­kásnak... Nehéz idők voltak. Egyik helyről a másikra rak­tak, boldog voltam, ha vala­mi munkámért kaptam egy kis pénzt, hogy megélhessek. Az egészségügyi munkába is belekóstoltam, igen tetszett. Nagyon elszomorodtam, ami­kor ajánlották, menjek, vé­gezzem el a hároméves isko­lát és védőnő lehetek. Mert hogyan gondolhattam volna én tanulásra? De hát olyan szerencsém volt, hogy megint az árvaságom miatt, ingye­nes tanuló lettem. 1938-ban végeztem. Ide helyeztek. Egy éve volt meg Decsen az egészségház, ahol lakást is kaptam. A Sárközről azt tart­ják, nehezen fogadja be az idegent. No, én ezt nem hi­szem. én igen jól éreztem magam azonnal. Igaz, már második nap újszülöttet láto­gattam... Erre a napra min­dig fogok emlékezni, azért is, mert amikor nyugdíjba men­tem, megkeresett engem — meglett emberként — az az egykori kisbaba, akit akkor legelőször meglátogattam. — Nagyon megtetszett ne­kem az a decsi szokás, hogy mindenkit, akit kedvesnek találtak, szerettek, becézve szólítottak. Szülike, Judika, Sárika, Jánoska, de még azt is mondták: ez a gyerek olyan jóka...! Aztán hallom egyszer, hogy úgy említenek: járt itt a Védőké. így is szó­lítottak aztán, és én igen büszke voltam erre mindig. Nem volt nehéz dolgom az itteni asszonyokkal, inkább csak azzal, hogy hagyjanak fel az egykével. Mennyit be­széltem róla, hogy mit je­lent a gyereknek a testvér! Mondogattam, nekem egy egész óvodám lesz itthon, ha férjhez megyek. Mégis csak három fiam van, pedig hogy vártuk a kislányt! Nem lett több. Elég későn mentem férjhez — papa ezt úgy em­legeti. későn lelte meg a zsák a foltját, mert ő is úgy ke­rült ide Pestről, mint Han­gya-tisztviselő. Akkoriban még nagyon nehéz volt egyeztetni az anyaságot és a gyermeknevelést, főleg, hogy egymás után születtek a fiúk és nekem senki roko­nom Decsen nincs. Mikor ide kerültem, minden olyasmi­ben benne voltam, ami a község érdekét szolgálta. A tanács munkájában is részt veszek, azóta, hogy a fiaim nagyobbacskák lettek. Már mindegyik nős, önálló em­Turóczy Gyulóné bér, technikus, mérnök, sze­relő. — Tizenhat éve vagyok ta­nácstag. Először itt, a kör­nyék utcáiban voltam; na­ponta beszéltem a körzetem­ben lakókkal. Ha valamit tenni kellett, csak üzentem és már jöttek, itt, a szobá­ban tartottuk a megbeszélé­seket. Most nehezebb, mert az új körzetem a község má­sik részén van, ha oda me­gyek, kerékpárra kell ülni. Igaz, megszoktam én a ke­rekezést, folyton a falut jár­tam, de azért most már nem mindig esik jól. ügy gondo­lom, nem nehéz nekem jó kapcsolatot tartani azokkal, akiknek a tanácstagjuk va­gyok: hiszen mindenkit is­merek. A többséget még pó- lyás korából. Hallgatnak rám, és én nem vagyok szív­bajos, megmondom őszintén, amit gondolok. Az őszinte szó sokat ér. No és még va­lami, amire rájöttem. Mindig először megbeszélem a tenni­valókat néhány családdal. Ha ők szívesen végzik a tár­sadalmi munkát, akkor a többiek is jönnék. így aztán nálunk soha sincs gond az­zal, hogy valamit elvállal­tunk, de nincs aki csinálja... Védőke, Magda néni elbe­szélését a kiskutya csaholá­sa festette alá „kísérőzene­ként”, és a dísztáviratot ho­zó postás akasztotta csak meg. Aztán a kiskutya fel­hagyott az ugatással, hogy farkát csóválva hívogathassa gazdáját hátra, a félbeha­gyott gereblyézéshez. „No, pihentem egy kicsit” — fejezte be a „mesét” Vé­dőké, és energikus léptekkel elindult a kutyus után. VIRÁG F. ÉVA Fotó: kz „A szovjet hadsereg őr­mestere voltam Magyaror­szágon a Honvédő Háború idején. Egy alkalommal azt a parancsot kaptam, hogy egységemmel a szekszárdi vasútállomáson maradjak és tisztítsam meg a vasútvona­lat a fasiszták rombolásaitól. Szekszárdtól Sárbogárd és Cece állomásokig végeztük ezt a nagyon bonyolult és nehéz műveletet: a síneken lövedékektől szétrombolt szerelvény állt, a hidat alá­aknázták és mellette egy fel nem robbant német bomba feküdt. A megrongált vasút­vonalat teljesen üzemképes állapotba helyeztük. Ezért engem a Honvédő Háború rendjellel tüntettek ki. A bo­nyolult munkában nagyon sokat segítettek nekem a helybeli lakosok. Egyikük, egy fiatalember, az útvonal­szolgálat főnöke volt a szek­szárdi állomáson, s attól mintegy száz méterre lakott egy földszintes fehér házban. Az ő házában szállásoltuk el az én harcosaimat is. Ugyan­csak bátran . segítettek ne­künk Sárbogárd lakói. Egy alkalommal harci feladatunk teljesítése közben a fasiszták heves tüzérségi tüzet zúdí­tottak ránk, s egy fiatal sár­bogárdi fiú elesett. Sebesül­tek is voltak. Sohasem felej­tem el ezeket a nagyszerű, bátor magyar legényeket. Kérem, tegyék közzé sorai­mat lapjukban, hadd olvassa az egész nép, talán valaki magára ismer majd azok kö­zül, akik együtt küzdöttek a szovjet harcosokkal. Azt is remélem, hogy közülük vala­ki megírja majd nekem visszaemlékezéseit a háború immár távoli, szörnyű idejé­ről, amikor a magyar nép legjobbjai vállvetve harcol­tak a szovjet hadsereggel a fasiszta megszállók ellen. Na­gyon szeretném megtudni legalább egynek a nevét a magyarok közül, akikkel az önök földjén együtt harcol­tam. Címem: Szovjetunió, Grúz SZSZK, Borzsomi terü­let, utolsó posta Cagveri, Daba község. (fCCP, o6n. Bop­WOM«, na. LfarBepM, c. Raőa.) Tediasvili Alekszej Georgijevics (Megjelent a Magyarország 1977. március 27-i számában.) A Tolna megyei Népújság Szerkesztősége és a szekszár­di városi pártbizottság kéri mindazokat, akik ráismernek Tediasvili őrmesterre, vagy a cikkben idézett vasút-helyre- állításban részt vettek Szek­szárd, Cece, Sárbogárd kö­zött, írják meg visszaemlé­kezésüket és küldjék be a Népújság vagy a szekszárdi városi pártbizottság címére. 7100 Szekszárd, Beloiannisz u. 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents