Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

Hálás vagyok a mesterségemnek, hogy jelen lehettem Bonyhád városavató tanácsülésén. Annak is örülök, hogy a sok évre visszanyúló készülődés tetőzésének heteiben, napjaiban — amikor a házakat csinosító kőművesek, festők állványai délután már nem ott álltak, ahol kora reggel —, többször is megfordulhattam a Völgység, hangulatában is újuló központjában. Egy településnek várossá lenni meglehetősen hosszú és bonyolult folyamat, e folyamatnak egyes epizódjai jutottak eszembe, mindig azt a nyüzsgést nézve, mely alig tűrte a pasz- szív nézgelődőket. Csakugyan, úgy éreztem, hogy bámészkodás helyett nekem is meg kellene fognom valamit és arrébb tennem, mert rengeteg volt a dolog 1977. április 1. nulla óra egy percig. Egyébként akárkivel beszélgettem ezekben a napokban, nemigen lehetett egyébről szót váltani, mint a városról, arról, ami már van és arról, ami még kell. A zászlódíszbe öltözött Bonyhádon aztán a várostavaszi nyarat megszakító télies szürkeségnek. S kívüle sokakra gondoltam még, akik a maguk idején hagyományteremtőén sokat tettek, így hát az erejük teljében lévők világért se vegyék tőlem rossz néven, hogy a városavató tanácsülés után — amikor az örömmel keveredő meghatottság még ott ült az ’ arcokon —, nem fiatal emberekkel beszélgettem, hanem a városi tanácsnak három olyan tagjával, akik tapasztalásból tudják, milyen volt a múlt, a jelen formálói még ma is és fiatal szívvel képesek valósággá álmodni Bonyhád jövőjét.

Beszélgetőtársaim közül azt hiszem egyet sem kell bemutatnom. Békés Ferenc állami díjas pedagógus, megyei tanácstag, Schuler Sándor és Bechtel Henrik szintén ismert közéleti emberek. Feri bácsit sokszor volt alkalmam hallani, amint a szűk haza „parlamentjében”, a megyei .tanács ülésén a szocialista építés eredményeinek méltatása mellett a

avatás napján, március 31- én szinte valahány korábbi beszélgetésben megfogalmazott igényt, elismerést, buzdítást viszontláttam. Nem tévedés, láthattam a piroskék alapú transzparenseken — jelmondatokká nemesítve. Nehéz lenne megmondani, hogy mikor érdemelte volna ki Bonyhád a városi rangra emelést, ha lakói és a környékről bejáró dolgozói nem úgy szeretik lakó- és munkahelyüket ahogy azok, akik fizikai, szellemi, anyagi áldozatvállalással gazdagították és meggyőződésem szerint gyarapítani fogják ezután is.

— Kisváros ez, de olyan gazdag múltja van, amilyen kevés Tolna megyei településnek — mondotta nemsokkal a halála előtt Knábel Vili bácsi, akinek a lakása valóságos helytörténeti múzeum volt. S ha valaki ismerte ezt a gazdag múltat, ő nagyon ismerte.

Rá is gondolnom kellett, látva a zászlódíszbe öltözött várost, mely fittyet hányt a

fejlődést nehezítő, vagy akadályozó gondokról beszélt. Mindig nagy egészben — hazában — megyében — gondolkodva, s ugyanakkor sürgetően hiva fel a megyei tanács vagy a megyei tanács végrehajtó bizottsága figyelmét a völgységi és a bonyhádi gondokra.

Schuler Sándor neve sem lehet ismeretlen. 1954-től 59-ig volt Bonyhádon a községi tanács vb-titkára, majd 63-ig elnöke. Bechtel Henrik ácsmester a majosiak tanácstagja és arról nevezetes, hogy ha közügyről van szó, jártában-keltében sem _ rest „fogadó órát” tartani.

Büszkék. Mindhárman büszkék. Egyébként nem hiszem, hogy van bonyhádi, aki ezekben a napokban nem az. Még a járás 28 községének több mint 44 ezer lakója közül is kevesen lehetnek, akik képesek a vállrándításra, ha azt kérdezi tőlük az ember, hogy mit szólnak Boiiyhád városi rangjához?

A környező településekről Bonyhádra közel háromezer

ember jár be naponta dolgozni. Az ipari munkáslétszám meghaladja a nyolcezret.

Nem tudom megmondani, hogy az elmúlt évtizedben hányszor volt alkalmam, alkalmunk hallani Váci Mihálynak azt a tettekre, aktív haza- és népszeretetre buzdító költeményét, amely Még nem elég címen vált ismertté. Nem véletlen, hogy ez a még többre sarkaló vers húzódik meg — ha prózában is — a Bonyhádról való beszélgetésekben.

— Bonyhád kedvezőbb helyzetben van sok tekintetben, mint az átlagos magyar városok —, hallom, de nem szólalhatok meg, mert jön a folytatás. — Azért nem eshetünk az önelégültség bűnébe. Még több lakás kell, s javítani az ivóvízellátást, kiterjeszteni a csatornahálózatot, felépíteni 1979-re a művelődési központot, bővíteni a kereskedelem és vendéglátóipar alapterületét, javítani a tantermi ellátottságot, a városi, járási kórházat.

— Ebben az ötéves tervben a korábbinál jóval több, 760 lakás épül. A művelődési központ 400 fő befogadására lesz képes, épül a sporcsar- nok és megvalósul egy sor kommunális létesítmény. A társadalmi munkák értéke 9 millió volt az elmúlt tervidőszakban. 1980-ig 20 millió lesz!

— Az utóbbi években vált általánossá a 3—5 szintes lakóházak építése. Ez teszi szükségessé a magas víztározó építését, hogy a felsőbb emeleteken lakók vízellátása is zavartalan legyen.

— Szennyvíztisztító is épül. Hatmilliós fedezet áll rendelkezésünkre. Ez gond, mivel a kivitelezés drágulása miatt, közel 20 millióba fog kerülni a megfelelő kapacitású szennyvíztisztító.

— Eddig is nagyon elkélt a társadalmi összefogás, ezután még nagyobb szükség lesz a lakosság, a városban működő gazdasági szervek anyagi, szelemi, fizikai vállalásaira.

Örömök, gondok. Gondok, örömök. Mindenről szó esik. Egyebek között arról is, hogy a városi tanács apparátusa reményteljesen megfiatalodott.

Schuler Sándor — aki most a járási tanácshivatal dolgozója és a bonyhádi tanácstagok korelnöke — kimondhatatlanul büszke arra, hogy jogvégzett fia lett a városi tanács végrehajtó bizottságának titkára. Van, lesz folytatás. Könnyű lesz apák után a gyerekek dolga? Nem hinném. A lakosság még dinamikusabb munkát vár Bonyhád első városi tanácsától és nincs messze az az idő, amikor a fiatal tanácselnököt is egészen közéjük valónak mondják. Miután a városavatást megelőző időszakban hol itt, hol amott tűnt fel új ember létére jó gazdaként, azt várják az irányítása alatt álló tanácsapparátustól, hogy •városihoz méltóan dolgozzék

és mindenen rajta legyen a szeme.

— Én azt remélem, hogy rövidesen sor kerülhet egy helytörténeti múzeum létrehozására is, — nyilatkozott minap egy fiatal népművelő. — Bonyhádnak igen gazdagok a hagyományai.

Valóban gazdagok. A gimnázium jogelődjének, a sár- szentlőrincinek a tanulója volt Petőfi Sándor. A pad, amiben a költő ült, sokáig volt látható a gimnázium dísztermében. A Perczelek- nél töltötte életének egyik fontos szakaszát, 1817 és 1826 között Vörösmarty Mihály. A 48-as szabadságharc jeles alakja, Percziel Mór, életének nagy részét töltötte Bonyhádon és itt is halt meg. Vagy; Illyés Gyula 1914—16. között a bonyhádi gimnázium tanulója volt. Hallatlanul értékesek az új város munkásmozgalmi hagyományai. A vidéki szociáldemokrata szervezetek között számon- tartották 1895-ben a bonyhádit is. 1919-ben a munkásból lett tőkés, Péterman Jakab a tulajdonában levő cipőgyárat önként ajánlotta fel a proletárhatalomnak és kezdeményezte a helybeli cipészkisiparosok bevonásával a cipész termelőszövetkezet létrehozását. Bonyhád ipara akkor, majd később, az ellenforradalom időszakában nem volt olyan jelentős, mint napjainkban, munkásságára mégis az osztályharcos kiállás volt a jellemző. 1922-től működött itt a bőrös szakszervezet, 23- tól pedig a Szociáldemokrata Párt helyi csoportja. Élnek még olyanok, akik átélték a 37-es, március végi zománcgyári sztrájkot, s van még, aki felidézi, mint akadályozták meg a gyárak Németországba való kitelepítését 1944-ben. Hosszan lehetne sorolni a megőrzésre méltó hagyományokat.

— A mi városunk — hallom és el kell fordítanom a

tekintetemet, mert Békés Feri bácsi szemüvege gyanúsan csillog. Nem bennszülött bonyhádi, de a munkája nagyon azzá tette.

Délelőtt o központbon

— Az jut eszembe, hogy Bonyhád milyen remek helyzeti előnnyel rendelkezik ahhoz, hogy felnőjjön az ország többi, hasonló nagyságú városához.

— Le is hagyhatja őket?

Mindhárman bólintanak. Feri bácsi pedig folytatja:

— Tudja minek köszönheti Bonyhád a -helyzeti előnyét? Az itt élő embereknek, akik sok mindent megéltek, de mindig talpra tudtak állni és egyre jobban megtalálják egymás kezét, ha csinálni kell valamit.

— Jó lenne még közelebb hozni egymáshoz az embereket — mondja Bechtel Henrik komoly arccal, de szemében derű bujkál. Akkor meg már, amikor választóiról, a majosiakról beszél, nevet. — Majos kertvárosa lesz Bonyhádnak! Ha látta volna ott is, meg nem álltak az emberek...

Nem láttam, de el tudom képzelni a nagyon szorgalmas, a rendet, szépet szerető majosiakat, akik még a városavató reggelén is futottak Henrik bácsihoz szépítő javaslataikkal. Álmukban sem hitték volna, hogy városlakók lesznek.

— Azt tapasztaltam, hogy az emberek tulajdonképpen ezekben a napokban tettek nagyobb számvetést, hogy mennyi minden épült és milyen sok még az, ami kell — szögezi le Schuler Sándor, s nemcsak a maga nevében. Egyikőjük sem csak a maga nevében beszélt, hanem azoknak a nevében, akiket képviselnek a helyi tanácsban. Az ünnep lázában egyébként ma is arról esik legtöbb szó, hogy mit ád Bonyhád a lakóinak és a vonzáskörzetében lakóknak, városként. Mikor elkezdődnek a hétköznapok, lassan majd az is szóba kerül, hogy mit vár Bonyhád városa ahhoz, hogy a jelenleginél sokkal többet tudjon adni...

LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Komáromi

Lokótelep a Perczel-kertböl

1A mi város unk

.

Régi és új