Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-17 / 64. szám
A fizikai dolgozók gyermekeinek segítése 1977. március 17. ’Képújság A közoktatás kérdései Hányás tanuló «vagy? BÍéMlfeééMs|értékeÍéén: Kis barátnőm belenyugodni, hogy tanulmányi eredménye csak három egész négy tized, pedig ha jobtjan megnézzük nem is rossz bizonyítvány az övé. A szakközépiskola első osztályában magatartás ötös, szorgalom négyes, kémia, fizika, történelem, földrajz és a két legfontosabb szaktárgy, a gazdasági ismeretek és az ügyvitel váltakozva négyes és ötös. Az átlagot a kettesek rontják gépírásból, tornából és oroszból, no meg az egyetlen kifogásolható érdemjegy a magyar nyelv- és irodalomból kapott kettes. Hármasa egy van. Az ellenőrző könyvéből kiderül — félévi osztályzat lévén ez nem is bizonyítvány, csak értesítés az érdemjegyekről — hogy magatartásáért és földrajztudásáért osztályfőnöki, illetve szaktanári dicséretet kapott. Ezzel szemben az orosztanár felhívta a kedves szülő figyelmét, hogy gyermeke ebből a tárgyból nagyon „gyenge” teljesítményt nyújt. Miért hát a hányas tanuló vagy kérdésre a minden esetben elhangzó átlagszám? Mond-e ez egyáltalán valamit a tanulmányi eredményről, a gyerek képességeiről? Téves beidegződések rabjai vagyunk, ha az iskolásokat nem létező — évekkel ezelőtt eltörölt — átlag alapján rangsoroljuk még mindig? A most már végleges, új rendtartás sem ismeri ezt a fogalmat. . Tancz Józsefnével, a szekszárdi I. számú általános iskola igazgatójával beszélgettünk, aki elöljáróban Kemény Gáborra hivatkozott, aki már 1934-ben leírta: az osztályozás a legfőbb félelem forrása az iskolában. Éppen ezért maguk a pedagógusok sem szeretnek osztályozni. Az ellenőrzés és az értékelés viszont a pedagógiai munka egyik »legfontosabb területe. — Témánkra utalt már az 1972-es oktatáspolitikai párt. határozat, ennek állásfoglalását azóta több állami döntés szabályozta. Az értekelés első láncszeme az információszerzés, majd az ellenőrzés, végül a kettő összevetése, maga az értékelés. Ennek egy része csak az osztályozás, mert az értékelés nem csupán a tantárgyi tudást tartalmazza. A tanuló egész személyiségfejlődését tükröznie kell. Minden tanuló tevékenységét értékelnünk kell, de szerencsére nem mindent osztályozunk. Hallatlanul nagy a jelentősége az értékelésnek mind á pedagógus, mind a gyerek szempontjából. A tanár megtudja, hogy hol tart? A kidolgozandó fejlesztési programban meghatározhatja, mely területeken vannak hiányosságok. A gyerek is megtudja, hol áll az önnevelésben. A szülő is képet kap a gyerek fejlődéséről. Társadalmi szempontból is fontos a tárgyilagos értékelés — ami nem lehet sem ítélkező jellegű, sem osztályozáscentrikus —, mert a kialakult kép alap. ján lehet például tanácsot adni a pályaválasztáshoz. — Hogyan tájékoztatják a szülőket akkor, ha az adott évben vagy tantárgyból nincs osztályzás? — A mi iskolánkban az idén vezettük be az értékelőlapot, amit minden szülő megkap. Minden-tantárgyból legalább három szempont szerint értékeljük a gyerek teljesítményét, illetve fejlődését. Történelemből például nemcsak a tárgyi tudást, de a kifejezőkészséget és a térkép- ismeretet is minősítjük. A szülők ezt a módszert nem fogadták egyértelmű lelkesedéssel, mert hiába írtuk, hogy a tárgyi tudás jó, a kifejező- készség közepes, ha a térkép ismerete elégségesnek bizonyult, a szülők csak a legrosszabb minősítést vették figyelembe. Azért mondtam éppen ezt a példát, mert az én osztályomban világosan leolvasható volt az értékelőlapokról, hogy a vaktérkép ismerete mennyire lemaradt a tárgyi tudáshoz képest. Nekem ezen kell segíteni, nyilván a többi pedagógusnak is hasonló támogatást jelent az értékelőlap. A fentebb elmondott esetben sem lehet mechanikusan •az átlagot venni, nem biztos, hogy a tanuló év végén hármast kap történelemből, az értékelés szempontjából az a fontos, hogy a tudása menynyit fejlődött. A társadalomban is követelmény, hogy mindenki a képességei szerinti legtöbbet nyújtsa a munkában. Mi nagyon szívesen nem osztályoznánk, de nemcsak a szülők, a gyerekek is igénylik, mert önértékelésüket erre építik. — Máig is mindenki átlagot számol, mit szóltak ennek végleges eltörléséhez a pedagógusok? — Szívből örültünk neki, mert az átlag nem' mondott semmit. Azelőtt sajnos még a középiskolások is meghúzták a vonalat, hogy mondjuk négy egész alatt nem vesznek fel senkit, ezért minden gyerek magolta a nemszeretett tárgyakat is. Ebből aztán valóban lett egy átlag — egy középszerű ember, pedig mindenki tehetséges valamiben! Az általános felszabadultság természetes következmény volt. A tehetséget fejlesztenünk kell, de az általános iskolában az az elsődleges cél. hogy az általános műveltség és a sokoldalúan fejlett személyiség alapjait lerakjuk. Egy normál képességű gyerek azokból tárgyakból is tud elfogadhatót produkálni. amelyeket nem szeret. Az átlag eltörlése óta a gyerek és a nevelő is bátrabban adhatja önmagát. — Az osztályban, a közösségben elfoglalt helyet, szerepet mennyiben határozza meg a bizonyítvány? — Szerencsére nem a bizonyítvány számít, hanem az egész személyiség, tehát nem az osztályzat, hanem az értékelés. Iskolánkban az idén van egy verseny, a legfegyel- mezettebb osztály egy hétre kapja meg a Garay-vándor- zászlót. Még a nyolcadikosokat Is elfogta a versenyláz, pedig ők már végzősök. Mindig ezekben az osztályokban volt a legnehezebb a legyel- mezés. A múlt hónapban történt meg, hogy a gyerekek félretették az eddig védő zsi- ványbecsületet és az osztály jó hírneve érdekében kiadták a rendetlenkedőket az úttörő- tanácsnak. A közösség helyesen döntött és jó nevelési elvet is választott, már semmi panasz a rendbontókra. A szülők konzervatívabbak. Tapasztalataink szerint a családban elfoglalt hely és szerep a bizonyítványtól függ. Ügy látom, a gyerekközösség igazságosabb. A szülők konzervativizmusát és az osztálycentrikus nevelést magyarázza bizonyos mértékben, hogy úgy érzik, ezen múlik a gyerek jövője. — Az első osztályban nem lehet megbukni, átsegíti-e ez a lehetőség a gyerekeket az első kudarcon? — Igen. Jó, hogy nem lehet megbukni, aki nem felel meg az általános iskolai követelménynek, felmentjük és a következő évben újrakezdi. Nekj feltétlenül jó, mert nem marad nyoma, csak arra kell vigyáznunk, hogy a felmentettek száma meg ne közelítse a régebbi bukottak arányát, mert akkor csak a forma változott meg, a tartalom semmit. Ezekben Ä izgulnak az érettségi és a felvételi vizsgák előtt. Milyen lesz a bizonyítvány, hogyan sikerülnek a vizsgák? Legalább azokat szeretnénk megnyugtatni, akik az átlag és a nemszeretem tárgyak miatt idegeskednek, mert felvételiknél sem csak a számokat nézik, de az egész személyiséget értékelik a döntés előtt. A bizonyítványból döntően csak a szakirányultságának megfelelő tantárgyakból megszerzett tudás számít. Legalább ennyire fontos azonban a jellemzés is, amit az általános iskolásokról a pedagógus, a középiskolában pedig a tanárok és a KISZ-szervezet fogalmaz meg. IHÁROSI IBOLYA A közoktatási párthatározat alapvető feladataként jelölte meg, hogy csökkenteni kell a tanulási feltételekben meglévő különbségeket. Megyénk oktatási intézményeinek mjnden szintjén arra törekedtünk, hogy egyrészt biztosítsuk a hiányosságok -pótlását, másrészt elősegítsük a tehetséges tanulók fejlődését. Az óvodai hálózat gyors ütemben bővült. Kitűzött céljainkat a társadalom összefogásával túlteljesítettük. így már a legkisebb korban sikerült ellensúlyozni a művelődési hátrányokat. Általános iskoláinkban elsősorban a korszerű oktatási eszközök alkalmazásával, diákotthonokban a kedvező tanulási körülmények biztosításával szolgáltuk a célt. Középfokú oktatási intézményeinkben, különösen a szakmunkáskép. ző intézetekben is gyors fejlődést tapasztalhattunk. Pedagógusaink döntő többsége érti és látja a feladat lényegét és nagy felelősség- tudattal szolgálja az ügyet. Oktatásügyünk irányító szervei a körzetesítés céltudatos végrehajtásával törekedtek arra, hogy biztosítsák a kis településeken a szakszerű oktatást. Mégsem mondhatjuk, hogy már megoldottunk minden feladatot. Ma is van a megyében nem is egy olyan település, amelynek iskolájában gyengébbek a tanulás feltételei. Ma ez már nem is annyira a tárgyi feltételek, hanem inkább a pedagógus. Néhány éve még kielégítette az igényeket a kisebb te- lepülé„eken, ha csak nyáron nyitották meg az óvodát. Az idényjelleggel működő óvodák a mezőgazdasági munkák dandárjához igazodtak. Ma egyre több helyen van szükség egész évben működő óvodára, hiszen a fiatalasz- szonyok közül egyre többen vállalnak munkát, s a termehiányból ered. Ha pedig rendelkezésre állnak a szakképzett emberek, sokszor túlzásba visszük a segítést. Segít a korrepetáló nevelő, a napközi otthon vezetője, a külön megfogadott instruktor, mindenki segít, — talán még akkor is, amikor erre már nem lenne szükség. Igaza van annak is, aki úgy fogalmazott, hogy a segítés célja, hogy megszün- i tesse magát. Azt kell elér- nünk, hogy bizonyos idő múlva tanulóink önállóan legyenek képesek elvégezni feladataikat. Nem lehet kifogás az, hogy munkája során néha hibázik. Ehhez a tanulónak is joga van. Pedagógusaink a legtöbb segítséget a tanórák hatékonyságának fo- - kozásával, a tanulási kedv felébresztésével adhatják. Azt kell elérni, hogy a tanuló is akarjon tanulni. Ennek érdekében nagyobb becsületet kell biztosítani a tanulásnak, mind a szülők, mind a társadalom részéről. Szép eredményeket mondhatunk magunkénak, nagyot léptünk előre, mégis látnunk kell, hogy kisebb településeink társadalmi környezete még befolyásolhatja az előrehaladást és ma is újra termelheti a hátrányokat. Ezt i pedig mindenképpen meg kell akadályoznunk, ha úgy akarjuk végrehajtani az oktatási párthatározatot, hogy az megfeleljen a fejlett szocialista társadalom igényeinek. Kedves Henrik a Pedagógusok Szakszervezete megyei titkára lőszövetkezetben is folyamatos feladatok várják a tagokat. Az új igényeket tükrözi az az intézkedés is, amelynek során a kisszékelyi óvodát 1977-től egész évben nyitva tartó gyermekintézménnyé ' alakították. Mielőtt erre sor került volna. az óvoda épületét kijavították, és tárgyi felszereltségét is fejlesztették. Kisszékely Egész évben óvoda 57. Alattuk is volt egy barlangüreg, amolyan sziklafolyosó, nyílásánál kis párkány, a játékos fantázia erkéllyé is előléptethette éppen. A lányt, hogy kilépett oda, bénító erőtlenség fogta el. Sziklafal alatta, sziklafal fölötte. Az ég felhőiről függött az alá, és szédítő mélységekbe lógott. S ő mintha megkapaszkodott volna valahol a függélyes falon — semerre se léphetvén onnan —, közelebb a felhőhöz, távolabb a mélység feneketlen fenekéhez, melynek homályában patakocska fonala zengette a sziklákat. Túloldalról, honnan óriási bálványoknak tűntek e sziklák, tán a lány alakját is ki lehetett venni, bogárnyi alakját egy sziklaköntös redőjében, közvetlenül a váll gödrénél, ahol a köntös különösen sok ráncot alkot. S első szédülete után felfedezte a lány, hogy a ráncon tovább lehet menni; hogy I a nyak inain, nyaktörés veszélyével ugyan, de feljebb lehet hatolni, s az arc, a fej már lankákat, zugokat, pihenőket ígér. S a repedésekbe fészkelt csenevész növény itt is, ott is kapaszkodókat. S elindult felfelé a lány; ügyesen lépett, hiszen gyermekségétől barátságot kötött az erdővel, a fákkal, a bozótosokkal, mostoha, sziklás terepekkel — az „erdő lánya” volt, sose gondolt ilyesmire, míg Lonci ámuló szava nem tudatosította. Most mosolyt vont az arcára, és erőt adott, s a kő csodálatos otthonossággal és engedelmességgel hajolt a talpa alá. S ím, fenn volt már a tetőn, a messzi táj legmagasabb pontján, hol a kopároson csak néhány fűszál lengett, s hol a reggeli nap az ég sarkából úgy végigsuhintotta sugarait, mintha az egész világot súrolni tudná velük, minden árnyékot elnyelvén. A zegzugos sziklafennsíkon csak kisebb horpadások, mélyedések mutatkoztak. Ezek törték több darabra a vidéket, melyet egyképp uralt a satnya csenkesz, gyöngyperje, s díszlettek köztük a csipke ritkás bozótcsokrai. Mindjárt meg lehetett látni némileg dél- 5 keletre az egyetlen mozgó alakot. Éppen egy mélyedésből hágott fel, s a kés megmegvillant a kezében, a surló fény útjába ütközvén.-Odafönn megnőtt az ég mezejében, mint az árnykép, a kés is így megnőtt vele. És hét bükkfa állott ott kissé oldalt. Világos- szürke törzsük kísértetiesen úszott a kék levegőtengeren. Hegyükben tépett kis zöld bojtot viseltek. Mit csinálhat? Az ember lehajolt, s a kés eltűnt a kezéből. Föld nyelte el — mondta Anyicska, és nem is sejtette, mennyire igaz. Egészen közel lopakodott. Az ember egy kövön ült, maga elé nézett és egész testében remegett. Sj'r. — csodálkozott a lány; az ember elméjében bajt gyanított. Hirtelen belevakított a gondolat: egy őrült! Hogyan nem gondolt eddig erre? ügy lehet, a magányba zavarodott bele. Vagy elméje még előbb megbomlott? S talán éppen ezért bújt el az emberek elől? De legfőképp, szinte bénultan arra gondolt, hogy az őrültek kiszámíthatatlanok cselekedeteikben. Most fogta el csak a félelem reszketése. „Menekülj!” — súgta a gyöngeség hangja. „Itt maradsz!” — parancsolt rá a másik hang, az a kis erős, ami annyira az övé volt, hogy mindig felül tudott kerekedni. Ezt csodálta meg benne Lonci és mások is. A ketrecajtót magukra záró állatszelí- dítők lélekereje lakott e lányban, s a kíváncsiság akadályt nem ismerő szomjúsága hozzá. S az ember hangtalan rázkódásából felneszeit. A bozót zizzenésére, mely mögül a lány előlépett. Szemközt álltak egymással. A lány fejét csóválta kissé feddőn, kissé megbocsátón. Azért így, mert feledte minden rossz gondolatát. Feledte, ahogy meglátta az ember felemelt arcát. Elpirult az az arc, mint a csínytevő gyermeké. A szem lesütve bujkált a lány elől. Máskülönben ugyanaz a szelíd, megejtő kedvesség, az aranybarna szakállban szétosonó szomorú mosoly keveredett a gyermeki bűntudattal, amit már ismert. Az ember nagyon kifejezően mutogatott, arca nagyon kifejezően beszélt. Anyicska megértett mindent. A kés nincs, hál’ istennek — mondta a kéz és az arc egymást segítve. — Elnyelte a föld, itt, ezen a lyukon. És most már nagyon jó, most már nyugodtak lehetünk... Az arc bozontjában fickándozó vidám fényecskék nyelvén beszélt, harsogott a megkönnyebbülése. Milyen gyorsan változnak a hangulatai — gondolta a lány. S néha nem sok élet- tapasztalata volt, mégis arra következtetett, belső sugalomra: ez az ember nagy megpróbáltatásokon mehetett át. Elindultak visszafelé. Az ember ujjai erősen a lány csuklójára kulcsolódtak, mintha félne, hogy elszökik, s fogva akarná tartani. (Schubert Péter rajza.) 6 lány pedig nem tudta még pontosan, ikar az emberrel. Csak tudta: noha a tt más, hatalma van fölötte. Tudta a ztöne, hogy nem engedheti ki a kezé- i képletes kezéből, hiszen a valóságos emberiséggel fogva volt. Tudta, hogy misz- sziója van az emberrel, s mindenekelőtt a titkába kell behatolnia. Ez a furcsa késdolog nyiladéknak tűnt a titok burkán. Talán a kulcsa éppen. Leereszkedtek a sziklafalon. A bálvány fejének horpaszain, a nyak dudoros erezetén, a köntös laza ráncában. Az ember egyik kezével biztosan fogta a lányt, másik kezével úgy tapadt a sziklafalhoz, mint a pók. S alattuk zengett a mélység. A kicsiny sziklateraszon, a barlangnyílás előtt fellélegeztek. Megálltak ott kissé és széttekintettek a mélység fölött. Olyan volt valóban, mint a bibliában megnyílott föld, hol a repedésben a poklok mélye tátong. A nép nemhiába félte, reszkette a vidéket. És ekkor ott a peremen az ember megdermedt álltában. Megdermedt és a lányt durván a háta mögé tolta, önkéntelen mozdulattal. Odalenn a szurdok homályos fenekén a víz sziklazengető harsogásába emberi hangok vegyültek. S az emberi kiáltást a sziklák egymásnak verték: — Anyicskááá... ááá... aááá!... A bálványok, mintha szájról szájra adták volna. A férfi hátranézett, a lányra. Könnyes szemében esdeklő riadalom: ne, ne, ne felelj! Nem — intett a lány —, nem felelek. Megfogta a riadt vad kezét, az erdei rémalak kezét — nem is a keze, az erős kis szive fogta —, s bevonta őt a sziklafolyosó rejtekébe, melynek bejárata előtt kemény szálú, hosszúra nőtt fűloboncok függönye csüngött. De a fény azon bejött, mert a nap még a szemközti oldalon tanyázott és meg- ragyogtatta a félvad emberi arc bozótját, a hála harmatcseppjeit rajta; a gyermek- csodálkozású szempár alatt. (Folytatjuk)
