Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-24 / 46. szám
/''tŐÍnaV U ivEPUJSAG 1977. február 24. A közművelődés kérdései Pávakörök - múlt időben? Hat éve, h.ogy a televí- ------------------- zió első pávája felröppent, hogy megénekeltesse az országot. A Röpülj páva vetélkedőműsor 1971-ben indította el azt a mozgalmat, ami a népi 'kórusok, a kis települések éneklő csoportjai számára óriási lendületet adott. Tolna megyében különösen sikeres volt a pávakörmozgalom, hiszen például a decsi énekesek országos hírnevet is szereztek. (Más kérdés, hogy a verseny megnyerése után felbomlott a kórus...) A hagyományőrzés, a saját népdalkincs elevenen tartása adott olyan tartalmat ennek a mozgalomnak, ami méltóvá tette a továbblépésre. Az utóbbi időben — a pávakörök 1975-ös minősítése után — mégis olyan keveset lehetett ezekről az együttesekről hallani, hogy elterjedt a hír: vége, eltűnt közművelődésünk e színfoltja. Bogár Istvánt, a megyei művelődési központ tudományos főmunkatársát kerestük meg, aki a pávakörmozgalom ismerője és irányítója Tolna megyében. Valóban csak múlt időben lehet a pávakörökről beszélni? — Az 1971-es Röpülj páva után 1974-ben sor került az Arany pávára, 1975-ben pedig minősítést szerezhettek a pávakörök. A versenyek és a minősülés is olyan cél volt, ami ösztönzött a rendszeres munkára, izgalmassá tette á próbákat, és arra ösztökélte az énekeseket, hogy még szebbet, még újabbat produkáljanak. A tizenegy pávakor, ami a megyében alakult, részt vett a minősítésen, az ozorai kiválóan, a többi is jól szerepelt. A következő minősítés időpontját 1978-ra tűzték ki az országos szervek. Úgy tűnik, hogy három év túlságosan hosszú idő, és kevés a fellépési alkalom ebben az időszakban. Az amatőr együttesek legerősebb fenntartó ereje, ha szerepelhetnek. Igaz, a páva- köröknek feladatul adták a „szomszédolást”; járjanak a környező településekre, mutatkozzanak be. De ezzel kapcsolatosan sok a gond: egyrészt a pávakörök önmaguk nem tudnak egy egész műsort kitölteni, másrészt a kis települések művelődési házai nem tudják megoldani az együttesek szállítását. — Gondot jelentett az együttesek művészeti vezetése is. — A Baranya megyei Népművelődési Tanácsadóval közös tervünk, hogy június végén Abaligeten egyhetes továbbképzést tartunk a pávakor- és népiegyüttes-vezetők számára. Tizenöt főről van szó a megyéből, akikkel már beszéltem, és akik vállalkoztak rá, hogy eljönnek. Az egy hét nem sok, de némi alapot ad a további munkához. Többek között azt tervezzük, hogy ott, a helyszínen állíttatunk össze velük műsorokat — természetesen segítséggel. Szeretnénk, ha a pávakörök vezetői — többségük nyugdíjas pedagógus — önállóbbak lennének — mondta Bogár István. A pávakörmozgalomról ennyit. De a „páva”-tóma még tartogat újdonságokat: hamarosan sor kerül a Röpülj páva ’77 népművészeti vetélkedő selejtezőjére. A megújhodott műsorban bemutatkozik a magyar és a hazai nemzetiségi népművészet, a paraszti, a munkás- és kézműveshagyományok sora. Az új vetélkedő tájegységek, etnikai csoportok között folyik. Minden csoport negyvenperces műsorral készül, amiben éneken, táncon kívül az előadó és a tárgyalkotó népművészet minél több ága szerepelhet, sőt népművészeti tárgyak is bemutatkoznak. Képernyőre tizenhat tájegység műsora kerül. Tolna megyéből négy csoport indul: Sárköz, a székelyek, a németség és a Kapos-Koppány mente képviselői. A csoportok vezetői: Bogár István, Szabadi Mihály, Geier József és Balázs István már elkészültek a forgatókönyvvel, amelyek tudományos tanácsadói Andrásfalvy Bertalan és Gémesné Vámos Mária. A zsűrizés április másodikén és harmadikén lesz Nagymá- nyokon, Majoson, Decsen és Tamásiban. A szakértők az összes jelentkező végigszem- lélése. után döntik el, hogy a Tolna megyeiek közül melyik — és hány — csoport kerül a televízió nyilvánossága elé. A műsorok sugárzását augusztus húszadikán kezdi el a televízió. A verseny győztesei egy nagydijban, két első díjban és közönségdíjban részesülnek. Büszkék lennénk ha------------------- valamelyik c sapatunk díjat hozna, ám az új Röpülj páva legnagyobb érdeme bizonyosan az lesz, ha új erőt ad a pávakör- mozgalomnak, és felkelti az ének, tánc mellett a többi népművészeti ág iránt is az érdeklődést — aminek alkotó formáira nagy szükség van. VIRÁG F. É. Bővülnek a nemzetközi kulturális kapcsolataink 1977-re szóló kulturális terveink gerincét elsősorban a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok alkotják — tájékoztatták az MTI munkatársát a Kulturális Minisztériumban. Kulturális cserénkben el. 6Ő számú partnerünk a Szovjetunió. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának jegyében, 1977-ben kiállításokkal, színházi előadásokkal, filmbemutatókkal, irodalmi estekkel, vendégjátékok rendezésével tisztelgünk a történelmi dátum előtt. Otthont adunk az idén a szocialista országok kulturális életének képviselői közötti eszmecseréknek, közvetlen találkozóknak is. Budapesten üléseznek például a szocialista országok írószövetségi vezetői. Együtt énekelnek idősek és fiatalok „Tarka maskaráknak húzza Jancsi a tust, Láncos botjával Farsangfi veri a taktust. Csap »nélkül bugyog a hordóból a jó bor, Sült malacok iönnek ríva az akolból.” Ha nem is egészen így volt a decsi nyugdíjasklub farsangi bátyus bálján, azért jó mulatság volt. Együtt szórakoztak az idősebbekkel a fiatalok, együtt voltak a farsangolók vidám seregével a falu vezetői is. Először az úttörők szórakoztatták tréfás versekkel, történetekkel, a nagyikat, dédiket, aztán meg a klubtagok mulattatták egymást mókásabbnál mókásabb tréfákkal. régi szép dalokkal, nótákkal. Ugyanis „Ki mit tud?”-ot rögtönöztek és a versenyzők a táncközi szünetekben mutatták be a tudományukat. Mondani se kell, mindenki tovább jutott. Major bácsi, a legaktívabb ..Ki mit tud?”-os Szöveg és fotó: Czakó Sándor Ez jó nóta volt Táncoltak is 39. — Mennyi idő alatt értünk fel? — kérdezte Hornyák Marci. Buda tanító az órájára nézett. — Olyan húsz perc lehetett. — Órának is tűnt. Teleitták magukat a forrásból, s indultak vissza. Biztosak voltak benne, hogy a két elveszett a bányában várakozik már rájuk; és még majd nekik áll följebb, mintha bizony mi sem történt volna. De Dombaj Gyurka és Kis Pista nem képzeltek ilyesmit. És nem is akartak semmire se gondolni, mert féltek a gondolatuktól. Most is ők Voltak elöl, s lefele már csaknem futottak, vitte a lendületük. Tíz perc alatt leértek. A bánya üres volt és kihalt. * Az árnyék már a rakodót is bekebelezte, s a bányabejáró két agyagfala közé kúszott. Most mi legyen? Hová, merre? Nem tudták, mitévők legyenek. Buda tanító idegességében a félig szítt cigarettát eldobta, s másikra gyújtott. — Ha ezt tudom... — rágódott. — Dehogyis engedem! Csak ezt mondogatta.. S a fiúk a bakancsuk orrát nézték, agyuk dermedt volt. Králik Jozso így szólt: — Én azt mondom, hazamentek. — Lehet. Minden lehet. — Hogy nem voltunk itt, azt hitték, hogy mi is hazamentünk. — Könnyen — bólintott Hornyák Marci. — Ez a valószínű. Kosznovszki Feró szerette volna szembeköpni magát. De csak annyit mondott, sötéten, befelé morogva: — Miattunk van az egész... Szégyen és gyalázat. Dombaj Gyurka és Kis Pista hallgattak. Rettenetesen féltek rossz sejtelmük bizonyosságától. Buda tanító az újabb cigarettát is eldobta. Döntött: — Nézzük meg még egyszer. A fiúknak nem nagy kedvük volt hozzá, de beleegyeztek; nem vehetik a lelkűkre. Most láncot alkottak, hogy az út két oldalán némi mélységben is áttekinthessék az erdőt. A forrásnál találkoztak, ahol a természetadta határok összeszoritották a láncot: a völgyárok szakadékká szűkült, sőt e szakadék kőfalban végződött. Eredmény: semmi. Várták, mi legyen. Buda tanító feltekintett a sziklatömbökből rakott falra, melybe beleverték a szálfák a gyökerüket, felfelé kapaszkodván. — Menjünk tovább — mondta. Feleletet nem kapott rá. Mintha a szava üres kútba hallott volna. A szemek se mondtak semmit, a szájak se. Egyikük se járt még a forráson túl. És nem is ismertek olyat, aki járt. Itt az út vége — ez volt a köztudat. Otthon a faluban. Buda tanító elöl ment, s ők utána. Felhú- zódzkodtak a sziklatömbön. Gyökerekbe, silány bokrokba kapaszkodtak, meg alkalmas, kiugró sziklafokokba. S kezüket nyújtották az utánuk jövőnek. Dombaj Gyurka a csákányát vagdosta bele egy-egy sziklarésbe, s a) pyelénél fogva feljebb és feljebb húzta magát. Végül már mindannyian fenn voltak, ahol már meg lehetett állni és kapaszkodás nélkül is előrehaladhattak. Azon csodálkoznak, hogy éppen olyan kul- túrerdő tárult feléjük, mint amit ismertek. Szálfák levegőd oszlopai, s fölöttük a zöld kupola. Az erdőben derengő templomhomály. S‘ebben sarjnövényzet alig tudott megélni»* Ellenben száraz gallyak mindenütt a vastAg harasztszőnyegen. Mint valami szétcibált drótakadály. És ahogy ropogott a talpuk alatt, zengett az egész erdő. A níp itt nem gyűjtött. És nemcsak a távolság miatt. S az erdészetnek se voltak húsz év távolában tervei vele. Hacsak az nem, hogy meg kell hagyni a maga ősállapotában, a turisztika gyönyörűségére. A fákon itt-ott valóban láttak kopott turistajelzéseket. S minthogy az utat még sejteni se igen lehetett, némiképp ezek iránt tájékozódtak. Beszélni nemigen beszéltek, de lépteik ropogása kétszer is felriasztott gyanútlan őzcsapatot, s muflont is láttak. Esetlenül futott előlük, rókavörös hátát mutatva, s fehér ülepe alá kapkodva lábát. El is tűnt egy pillanat alatt a sűrűben. Mert ott, ahol a muflont látták, sziklás és vad lett az erdő, és néhol áthatolhatatlanul sűrű. — Meddig megyünk? — kérdezte Králik Jozso. — Menjünk csak — mondta Buda tanító. Nem volt kétséges, Buda tanító hová akar eljutni. Noha ő is csak térképen látta a helyet, s a napról tájékozódott, mely erőteljesen kezdte mutatni a nyugati irányt. A nap most már sűrűn kibukkant a rendetlenül nőtt erdőből, melyet a sziklák is szétdobáltak a szeszélyes terepen. Nemegyszer megcsúsztak és nadrágféken jutottak előre. A turistajelzéseket végképp elvesztették. Eljutottak egy gyepes tisztásra. Kis lapos hely volt, egy csepp udvarnál nem nagyobb, de valóságos enyhely a nyaktörős út után. Itt várták be egymást, mert meglehetősen szétszakadoztak. Míg kifújták magukat, körülnéztek; eddig erre nem jutott, elég volt a lépteikre ügyelni. (Schubert Péter rajza.) S ekkor látták, hogy a tisztásuk egy sziklaterasz. Lábuk alatt feneketlen mélység tátongott, s a túloldalon sziklaszörnyetegek nyúltak fel az égre, és vakítottak a napba, noha már csak oldalról kapta el őket a fény, s hatalmas árnyékuk, mintha suhogó fekete uszályt viselnének, beleomlott a mélységbe. Dermedten álltak, a látványba feledkezve. Ámbátor tekintetük vissza-visszahúzódott, hogy megkapaszkodjék egy közeli saj- meggybokorban vagy csak egy kásafűcso- móban, mely ismerősen rájuk mosolygott. Kosznovszki Feró szédült, s mintha percekre elvesztette volna magát. A vakító fénytől van — talált rá okot. Meg kellett reszelnie a torkát, mert nem akart a hang kijönni. Aztán mégis kijött, némileg fultan, elrekedten: — Mikor érünk oda vajon? — Hova? — nézett rá Buda tanító, mint aki furcsállja a kérdést. — Ahova megyünk.,. A szurdokhoz. — Ott vagyunk. Hallgattak. Aztán Hornyák Marci átkiabált a sziklaszörnyetegnek — nyilván, hogy bátorságot mutasson: — Hahó! Azok kísérteties kórusban visszafeleltek: — Hahóóó! S tovább álldogáltak ott, Buda tanító és a fiú; mintha tán nem is akarnának már tovább menni; egyik se sürgette. Sőt Králik Jozso, mintha úticéljukról is elfeledkezett volna, szívdobogása múltával, melyet a vakmerő felfedezők emelkedett érzése keltett benne (hiszen ahová jutottak, nem tapodta ismerős emberláb), most egyszerre beszédes lett, mintha elodázni akarna valami egyebet — esetleg éppen a cselekvést. Mintha nem is lappangana ott mindannyiokban a továbbhaladás kínos kényszere. Mintha elegendő volna nem venni róla tudomást. (Folytatjuk)
