Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
a Képújság 1977. február 20. magazin magazin magazin A Szovjetunió legnagyobb kábelhídja köti össze a Dnyeper két partját Kijevnél. A város hatodik hídja egy körút része, amely az Obolonyi lakótelepet öleli körül. Az ukrán főváros e sűrűn lakott negyedét a legrövidebb úton köti össze a zöldövezettel, így nagymértékben tehermentesíti a belvárosi utakat. A híd szélessége 30 méter, egyszerre 120, teljesen megrakott teherautó haladhat át rajta. Hölgyek a világűrben A közös európai űrkutatás csúcsszerve, az 1976-os farn. boroughi repülőkiállításon bemutatta az európai űrlabo- iatórium, a SPACELAB 1:1 arányú modelljét. A laboratórium belső tere 15 méter hosszú és 4 méter széles. A SPACELAB-repülések 1980- ban kezdődnek. Az űrlaboratóriumot 10 európai állam építi fel közösen. A laboratórium belsejében skafander nélkül, megfelelő atmoszférikus nyomáson dolgozhatnak az űrhajósok és a kutatók. A kiállításon a laboratórium belsejébe egy férfi és egy női bábut állítottak, jelezve, hogy a SPACELAB vegyes összetételű legénységgel repül majd. Ez lesz az űrkutatás történetében az első olyan alkalom, hogy űrhajóskiképzés nélküli hölgyek utazhatnak Föld körüli pályán. A SPACELAB-ot az amerikai űrkomp viszi majd fel pályájára. 1976. szeptember 17-én repült először az ORBITER—1., tehát az űrkomp pilótás fokozata, amely az űrrepülések <«orán visszatér majd mindig a Földre. Az ORBITER—1. még kísérleti típus, amelyet landolási próba manőveréhez használnak ebben az évtizedben. A valódi világűrrepülést a fejlesztés alatt álló ORBITER—2. végzi majd, 1980-tól. Geofizikai állomás Csupán 9 foknyira az Északi-sarktól, ott, ahol 132 napig — április közepétől augusztus végéig — sohasem nyugszik le a Nap, terül el a Szovjetunióhoz tartozó Ferenc József-föld. Több mint 70, csaknem állandóan jéggel borított szigetből áll. Éghajlata rendkívül zord, nyáron a partokon gyér tundranövényzet zöldell. Nehéz munkát végeznek itt azok, akik az állandó tudományos kutatóállomáson teljesítenek szolgálatot. A Ferenc József-föld szigetcsoport, közepén fekszik a kis Heiss-sziget. Mintegy száz ember él és dolgozik itt a világ legészakibb fekvésű geofizikai obszervatóriumában. A szovjet kutatók időjárási adatokat gyűjtenek, megfigyelik és mérik a Föld felszínét ért kozmikus sugárzás mennyiségét, s az atmoszférát kutatják időjárási rakéták segítségével. Geológiai megfigyeléseket, mágneses méréseket végeznek, vizsgálják a jégtakaró változásait. Fontosak az idetelepített rádióállomások, amelyeknek a sark feletti repülőjáratok irányításában van szerepük. A Ferenc József-földet egyébként 1873-ban fedezte fel egy osztrák—magyar sarki expedíció, ezért nevezték el Ferenc Józsefről. Képünkön az örök hó és jég birodalma. Oltóanyag az influenza ellen Az influenzakutatók szerint új típusú kórokozóval is számolni kell az elkövetkező években. Az USA keleti partvidékén, New Jersey állam egyik katonai kiképzőközpontjában múlt év januárjában hirtelen megszaporodtak a légúti betegségek és néhány katona vírusos tüdőgyulladásban meghalt. A vizsgálatok a klasszikus sertésinfluenza kórokozójával, a Shope-vírussal rokon, antigén szerkezetű törzseket is találtak. Kiderült, hogy a katonák nem érintkeztek sertésekkel, de a bevonultak között néhányan megelőzőleg sertésekkel foglalkoztak. Megállapították azt is, hogy az USA valamennyi államában észleltek az elmúlt tíz évben a sertésekkel foglalkozókon ilyen influenzát, de a betegség nem terjedt el a lakosság körében. A katonai táborba behurcolt vírusoknak a szerkezete némileg megváltozott, a vírus emberre kórokozóvá vált. Ezen A/New Jersey/8/76 elnevezésű vírus terjedésével számolnak a szakemberek. Ezért több országban, például az USA-ban, Kanadában, a Szovjetunióban és hazánkban is megkezdték a hatástalanított sertésinfluenza-vírusból készült oltóanyagok előállítását. 36. Buda tanító azt is mondta, hogy a klubkönyvtár kövei „mindétig” megőrzik az ő emléküket, „magukba fagyasztva”. Mert a kő a legmaradandóbb anyag. S meglátják majd, ha öregek lesznek és akárhányszor elmennek a klubkönyvtár előtt, eszükbe jutnak a régi vidám napok; mintha csak ma lett volna. S azt fogják mondani: „Lám csak, az én kezem munkája is benne van.” A fiúk nevettek: hiszen ma van. — Lesz az még tegnap is — mondta Buda tanító. — Az is benne lesz, hogy leszedte a körmöm? — vigyorgott keservesen Kosznovsz- ki Feró. — Bőven — mondta Buda tanító. Anyicska is mosolygott, ö volt ott az egyetlen lány. Szabadságot vett ki a gyárból, hogy ide jöhessen. A kisebb köveket ölelgette, gyenge hasához szorítva, s Holub Ciprián- nak adogatta, ki fenn állt a szekérderékban, s vén kecske módján virgonckodott ott. A lányra csikkangatott sűrű ráncainak bokrából. Anyicskának muszáj volt nevetnie, ahogyan mulatságos szeme golyója kibe ugrált. — Húsz év csinálna vissza és volnák fiatal! — Kevés lenne az, tata! — röhögték a fiúk. Anyicska pedig édes mosolyt küldött fel a szekérderékba. Harmatos kék mosolyt, a tekintete tükréről. — Ne hagyja magát, Ciprián bácsi! — „Cipri bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan” — énekelték a fiúk. — Ez ronda — mondta Anyicska csucsori szájjal, tréfás-duzzogón. Hornyák Marci kereste a kannát, hogy meghúzza. — Hol a kanna, gyerekek? — Elmentek vele vízért — mondta valaki. — De mikor elment már! — Kosznovszki Feró megállt, kezében állt az ékvas, amivel ott nagyolta a követ. — Legalább egy órája vagy még több. — Majd jön akkor — mondták, s elhalasztották a szomjúságukat. De Laco nem jött. Csak délre jött — kanna nélkül. Nem is jött, támolygott lefele a meredek meddőhányón, belekapaszkodott minden bozótba, amely keze ügyébe esett. Odale a rakodón két kő között, kormos bográcsban Totyogott a lebbencsleves. Sok krumpli, tészta és még több szalonnadarabka ugrált a piros lében. S körülötte kuporogtak már mindnyájan. Dédelgették a tüzet, kóstolgatták a levest. Zsabka már nem fért oda. Távolabb ült egy kövön, mint akit kirekesztettek. De Zsabkát senki se rekesztette ki. Ö változott meg nagyon. Magának való lett és szótlan. Ez a nagy lógós dolgozott egész délelőtt, mint egy barom. Buda tanító sokszor elnézte. Oda kellene menni hozzá — gondolta, aztán mégse ment. Kissé rándított a vállán — a bizonytalanság rándítása volt, mert nem értette a dolgot —, mások munkája után nézett. Most is oda-odapillantott a fiúra a fűztől, de nem érkezett egyébre, meg fene tudja, halogatta is. Mint fő-fő tűzőrparancsnok, dirigálta a lebbencsleves dolgát. — Még egy kis sót... Paprikát is lehet... A hagyma még nem eléggé puha... Egyszerre néztek fel, mert a zúzalék megmozdult, s néhány kődarab legurult a meddőhányó meredek lejtjén. Meglátták Lacót. — Most jössz?! — kiáltottak fel neki. — És mért nem az úton? — Buda tanító csóválta a fejét. — A kannát hol hagytad? — tudakolta Dombaj Gyurka. Ekkor már Laco közel volt, s a két keze üres volt, mert bozót se volt ott, amit megfoghatott volna. S Laco előbb az egyik kezére nézett, aztán a másikra, de egyikben se találta a kannát. Ezek meg nézték, hogy Laco észreveszi: nincs nála a kanna. És az arca olyan volt, mint aki ébred. Közel volt már Laco, néhány lépésre. Jól látták a tejszínű arcát, mely zavaros volt. mint az áíomkórosoké. Fiatalabb volt Laco náluk egy-két évvel, alig egy hónapja, hogy megszabadult az iskolától. Eszes gyerek volt, s Buda tanító szerette volna, ha továbbtanul, de Laco a szemébe röhögött: elmegy segédmunkára, s egyből a dupláját kapja, mint most a tanító úr. Pedig a tanító úr már régen tanít. Odaért Laco a tűzhöz, és látták, olyan mint a fal. A térde rogyadozni kezdett. S ketten felugrottak, mert látták, hogy mindjárt eldől. Megfogták a karját, s érezték, hogy reszket. Mindjárt leültették. — Vizet! — mondták. De víz meg nem volt. Csak annyi volt, amennyi a leveshez kell a bográcsban. Laco, hogy leült, s kipihegte magát, jobban lett kissé. — Mi történt? — kérdezték tőle, de nem kaptak választ. — Csak nem találkoztál te is vele? — kérdezte Kis Pista, gunyorkás szeme a társak tekintetét kereste. (Schubert Péter rajza.) Laco válasz helyett bólintott. Krétafehér arca még mindig nem nyerte vissza a színét. — A kannát elvette? Laco hitetlenül nézte körül magát újra. Az előbbi zavarodottsággal. Sejtelme sincs, hova lett — állapították meg magukban a többiek. — Látott egy árnyékot, s ijedtiben eldobta — gúnyolódott Kis Pista. De nem társult hozzá senki. Éppen csak vigyorogtak, mintha timsó húzná össze a szájukat. Holub Ciprián éppen indulni akart a kővel. De most csak állt, maga is kővé vál- tan a megrakott kocsi tetején. Csóválta a fejét. — Igaz-e, mondtam, felső forrás ne menjetek? Göndör Lidi katonája ottan kóborolja... — Maga is hiszi ezt, tata? — Dombaj Gyurka fordította Ciprián bátyó felé a hirtelenszőke fejét. — Hisz, nem hisz — mormogott Ciprián bátyó —, láthatod, e! — Lacóra bökött. Kis Pista megnevettette a népet. így szövegelt : — Hol van az a katona már?! Rég disszidált vagy megrágták a kukacok. Holub Ciprián nem nevetett velük, noha még Laco is megszínesedett kissé, s kezdte hinni, hogy álmodott. Holub Ciprián moró- zus maradt, s a megbántottságot alig titkolta. — Csak azt én mondhatok — szólott —, emerrefele is van kút. S a falu iránt mutatott a világos, berekfoltos lankákra. — Nem jó a vize — mondták a fiúk. Buda tanító pedig szétosztotta a levest. Ki-ki odanyújtotta tányérját vagy lábosát, amivel odahaza felszerelkezett. — Hát te? — Észrevette Zsabkát. Ült csak egy félreeső kövön, nem jött a levesért. Anyicska azt gondolta, miatta nem jön. — Nincs edényem — mondta Zsabka. Buda tanító odavitte neki a bográcsot, a sűrűjével. — Megérdemled — mondta —, jól dolgoztál. Zsabka vállatvont és falni kezdett. „Milyen szerény lett — vélekedett magában Buda tanító. — A magafitogtatásokat is elhagyta. Rápirított volna valaki?” (Folytatjuk)
