Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-17 / 40. szám
A közoktatás kérdései A 'nÉPÜJSAG ____________________ D R. KENDE FERENC, a nagymányoki Általános Iskola és Diákotthon főhivatású nevelője és Pásztor István a közös intézmény diákotthoni igazgatóhelyettese tanulmányukkal országos pedagógiai pályázatot nyertek. A tanulmányban az akkor még külön intézményként működő diákotthon és általános iskola kapcsolatát és annak fejlesztési lehetőségeit írták le, tapasztalataik alapján. Dr. Kende Ferenc régi résztvevője a megyei pályázatoknak. A megye háromezer pedagógusából nagyon kevesen vállalkoznak arra, hogy tapasztalataikat, vagy véleményüket írásban rögzítsék. Magától adódik tehát a kérdés: ők miért tették ezt meg? Dr. Kende Ferenc: — Enélkül nem volna teljes az életem. Belső kényszer, hogy tapasztalataimat végiggondoljam, leírjam. RéDr. Kende Ferenc gebbi dolgozataim apróbb lélegzetű munkák voltak, a napi feladatok mellett. Ez a témakör már középiskolai tanár koromban is érdekelt. Akkor állami gondozott gyerekekkel foglalkoztam. Talán nem szerénytelenség azt hinnem, hogy néhány elesett gyereken segíteni tudtam. Természetesen a diákotthon nem ugyanaz, de tanyasi gyerekek kerülnek a diákotthonba, akik hihetetlenül ingerszegény környezetből érkeznek. Az ő értelmüket, érzéseiket nap mint nap nyiladoztatni szép és nemes feladat. — A tanár úr tanítóképzőt, tanárképző főiskolát végzett, egyetemen jog- és pszichológiai-pedagógiai szakon szerzett diplomát, a közgazdaság- tudományi egyetemen felsőfokú oklevelet. Nem sértő, ha megkérdezem, miért maradt Bonyhádon, és kielégíti-e jelenlegi munkája? — Bennszülött bonyhádi vagyok, próféta akartam lenni saját hazámban. Ez nem sikerült. Voltak az életemnek nehéz időszakai, de életkedvem és pedagógusi ars poétikám megegyezik azzal, amit még korai ifjúságomban Arany János költeményében találtam meg: „Ember lenni mindig minden körülményben”. Ezt sikerült megvalósítanom. A pedagógusnak olyannak kell lennie, mint a keljfeljancsinak. Naponta érhetik kudarcok, sikerek, örömök, Nyílt életet élünk. Még inkább így van ez olyan kis közösségben, mint a diákotthon. Minden szavunk új távlatot nyithat meg a gyerekben. Szeretem a diákotthont, mert nevelésre itt van igazán lehetőség. — A tanulmányt hogyan hasznosíthatják a megyében élő pályatársak? — Nem tudom mi lehet az oka, hogy megyénkből még senki sem érdeklődött. Talán szakmai féltékenység, esetleg érdektelenség az oka? Nem hiszem! Pedagógusaink között bőven vannak olyanok, akiket nemcsak a háztáji érdekel. Többségük szellemi ember. A két évvel ezelőtt írt megyei első helyezést elért dolgozatom megjelenéséről is szó volt. Ha valóban megjelent, az tudto- mon kívül történt. — Mi a tanár úr véleménye a pedagógusok megbecsüléséről ? — A kezdők nehéz helyzetben vannak, mint minden szakmában, de minden azon múlik, hol, hogyan élnek a lehetőségekkel. Megfogalmazhatom világosabban is. Jó lenne, ha mindenki valóban annyit kapna fizetésből, megbecsülésből, ameny- nyit munkájáért érdeméi. Ne az kapjon többet, aki közelebb van a húsosfazékhoz. Dr. Kende Ferenc harmincegy évet töltött el a pályán, ez alatt csak megerősödött a hite az ember for- málhatóságában. Ezt ekként fogalmazta meg: „A mai pedagógus feladata, elkötelezett embereket növelni, akik nemcsak tudnak, de akarnak is szocialista módon élni”. Ennek legfontosabb eszköze a „közösség formáló ereje”, ami a diákotthonban adott, csak hasznosítani kell. PÁSZTOR ISTVÄN mondanivalójának is a közösségi nevelés a lényege. Gépészmérnök szeretett volna lenni, de pedagógiai középiskolába irányították. Egyszer ott is hagyta és elment öntőnek. Az édesanyja vitte vissza. — A harmadik évben, amikor elkezdtünk hospitál- ni, már el se lehetett volna zavarni a pályáról. — Úgy tudom, első esetben írt tanulmányt. — Igen. Hogy nekifogtunk, annak több oka van. Húszéves a diákotthoni mozgalom, de ehhez képest igen szegényes az irodalma. Legalább magunk számára végig kellett gondolni, mit végeztünk kilenc év alatt. Ennyi ideje működik a diákotthon Nagy- mányokon. Célunk a segítés. Dr. Kende Ferenc már gyakorlott pályázó, azt hiszem ketten jobban meg tudtuk írni a dolgozatot, ahogy kü- lön-külön sikerülhetett volna. — Milyennek találták az iskola és a diákotthon kapcsolatát ? — Változónak. Az alsó tagozatban jobb volt a kapcsolat, mint a felsőben. A mi diákotthonunkat vonták ösz- sze utolsónak a megyében. A dolgozatban írtunk arról is, milyen belső tartalékokat lehet még feltárni, most aztán megvan ennek a lehetősége is. — Tárgyi vagy személyi tartalékra gondol? Pásztor István — Elsősorban emberire. A nevelőotthonban egész nap együtt vagyunk a tanítványainkkal. Eredményeinket folyamatosan mérhetjük. Nap mint nap látni, hogyan alakul a közösség. Középiskolás korom óta kollégista vagyok. Tudom, mint jelent egy ember számára a kollektíva. Valami olyat szeretnénk itt is kialakítani, amilyen a mi közösségünk volt. Értünk már el eredményeket. Sok gyerekünk visszajár, körülnéz, hogyan alakult távozása után második otthona. Nekünk nemcsak tanítani és nevelni kell,, de pótolni az otthont is. Úgy érzem, mintha mostanában elfeledkeztünk volna Makarenkóról. A körülmények sokat változtak, de tanulni azért lehetne tőle. Ezért örültem a tévé műsorának, amelyik vele foglalkozott a pedagógusok fórumában. — Mi az, amiért érdemes nevelőnek lenni? — Nehéz kérdés. Éppen tegnap beszélgettem valakivel, az ember céljáról, az élet értelméről. A pedagógus kicsit olyan, mint Kőműves Kelemen. Amit hosszú ideig épített, egy pillanat alatt leomolhat, kezdeni kell elölről. Az első félév után készítettünk egy felmérést arról, mi tetszik a gyerekeknek és mi nem? A legjobban az ötszöri étkezés, a legkevésbé, hogy a főzeléket, húst is késsel, villával kell enni. Le kell győznünk a környezeti, a családi hátrányokat. Ha csak a gyerekek húsz százalékánál érünk el eredményt, tudunk adni nekik valamit, amit kollégium nélkül nem kapnának meg, már értelme volt, de természetesen valameny- nyit minden gyerekünk változik. Az élet értelme és a pálya szépsége, ha valaki úgy dolgozik, hogy nem tekinti munkának, amit csinál, szenvedélynek érzi. Ezért a jutalom, a gyerekek mosolya. Két pálya, két hitvallás. Különböző megfogalmazásban, de azonos tartalommal Kérdés csak egy maradt megválaszolatlanul: miért nem hasznosítható az, amit mindketten a köznek, a pedagógustársadalomnak szerettek volna adni?! IHÁROSI IBOLYA Fotó: Komáromi Z. 1977. február 17. A Szovjetunióban a gyermekek — „privilegizált osztály”. A gyerekeket nemcsak szüleik figyelmessége kíséri születésüktől önálló életük megkezdéséig. A bölcsődékben és óvodákban orvosok és óvónők, az iskolákban pedagógusok ügyelnek egészségükre, fizikai és szellemi fejlődésükre. A pedagógusok egyik legfontosabb feladata, hogy már a kora gyermekkorban feltárják, mi iránt érez kedvet a gyerek, mihez van tehetsége, melyik területen tud alkotni. Az odesszai 4. sz. zeneiskola pedagógusai e feladat egyik lehetséges megoldási módját úgy képzelik el, hogy ismert tanárokkal, zenepedagógusokkal és orvosokkal közösen olyan módszertani eljárást dolgoztak ki, melynek segítségével már 4 éves korban meg lehet kezdeni a gyermekek zene; nevelését. Három éven keresztül a gyerekek széles körű zenei és esztétikai nevelésben részesülnek, miközben fokozatosan hozzászoktatják őket a hangszerhez: hegedűhöz, vagy zongorához. A hároméves programban számos zeneesztétikai tárgy kapott helyet. A gyermekek elsajátítják a zenei műveltség alapjait és énekléssel is foglalkoznak. 33. A deszka az építkezéstől maradt, a dorongfát az erdő adta. Csak ki kell nyújtania a karját érte. Hiszen az erdő itt van az udvarban. S az udvar maga is tenyérnyi füves tisztás, frissen, elevenen zöldellő. Szélein drótháló helyett a konkordia indái birkóznak az erdővel, mint egy csapat házőrző eb. Matej hát szabdalta a deszkát a zöld fűben, és nem unatkozott. Néha kiült a padra, hogy embereket lásson. Az emberek nem ültek melléje. Nem is nagyon jártak arrafelé, ha nem volt muszáj. Matej pedig a lábát előrenyújtotta, mint a botot és ült. Megtörtént, hogy jött valaki. De látszott, hogy sietős az útja: köszönt, s továbbment; Matej is köszönt. Tudomásul vette, rendjén tartotta az emberek viselkedését. Talán már el tudott volna botorkálni a kocsmáig. Nem próbálta ki. Tereza nehezebben viselte, ő kiment az asszonyok közé, de az asszonyok elzárkóztak. ,Ugy beszélgettek boltnál, egyebütt, mintha ott se volna. Elnéztek a füle mellett, ha szólt, és másról kezdtek beszélni. Otthon csak a babicska ült a konyhasarokban, mint fekete csomó, ö se volt társaság. Csak ült és egy másik világban merengett. Szája hangtalan mozgott és sárga ujjaira rákövesedett a fekete olvasó. Tereza behozta reggel a tejet a tehéntől. Panaszosan mondta: — Pedig oly szép. Sűrű és tiszta... Sohase volt ilyen. A fekete csomó a sarokban nem szólt rá semmit. És Teréza sóhajtott. — Az emberek mégis... Elmaradt tőlük mindenki. Mintha járvány lenne a házban. A legjobb szomszédok, Bo- zsenka, Szerafina, Herminka, kik naphosz- szat itt ültek. Most már ez mindig így lesz? Minden hiába? Anyicska öntött magának a tejből, felhörpintette és elviharzott. Három napja szabadságon van. De reggel elviharzik, s estig nem látják, ö se társaság. — Ez csecsemőnek is megjár — szólott Teréza a tej fölött. Színét sóhaja fodrozta, mélázó tekintetének a szépség fölött kigyúló örömét pedig a bánkódás fodrozta, mintha csak veszendőbe kellene hogy menjen e szépség mind. Ahogy oda is megy, a bizonyságtevő szerepét tekintve. — Mi lenne, ha vinnék belőle Hankának? Nincs teje. A fekete csomó a sarokban összerándult. A sárga ujjak is rándultak; s mintha bekerítették volna védelmezőn, a távoztatón előretolt tenyérből rácsosán szétágaztak úgy, hogy a töpörtyűnyi arc kivillogott a rács mögül, mint egy vészlámpa. Tágra meresztett szempár volt ez az arc, a rémület villogása benne. — Azt te ne próbáljad! Világért se próbáljad! Teréza fogta a tejet, kizúdította a malacnak. S felemelt karját végighúzta a szemén. Hankának nincs teje. A faluban alig van már tehén. Ki gazdálkodik már máma? Mikor még a vad is dúlja a földet. E napok egyetlen eseménye volt — a köz dolgát most félretesszük —, hogy Hanka fiúgyermeknek adott életet. Úgy lett, ahogy várta. S ahogy a sógorság- komaság várta, hogy legyen. Mert Hanka, ahogy szokás, a hasa fölé függesztette karikagyűrűjét. S a gyűrű nem körözött, hanem ide-oda kilengett; világos beszéddel megmondta, hogy fiú lesz a kis jövevény. A védőnő erősködött, hogy Hanka menjen a szülőotthonba, kijön érte a mentő. De Hanka száját összeszorította konokul, s fejét rázta. A védőnőnek nem volt új a dolog. S Hanka ágyát az asszonyok a szoba sarkába tolták; ott szülte meg gyermekét elég könnyen. Aztán fehér lepedőt függesztettek az ágy köré. Egészen körülkerítették. Az ártalomhozók ellen. S ők ketten ott lesznek addig, a lepedő mögött, míg el nem jő a keresztelés napja. Akkor anya és gyermeke első ízben kilépnek a házból, egyenesen a templomba mennek, ahol is a kisded felajánlása a Szent Szűznek megtörténik, s nincs többé félnivalójuk, oltalom alatt állnak. De ha ennek előtte az utcára kimerészkednének — a szülőotthonból jövet megvan rá az esély —, mindkettőjüket szemmel verhetik. Legfőképp pedig kicserélhetik a gyermeket. Mert a boszorkányoknak ehhez erejük van. Hanka ágyához a zárt ablakon át, s a lepedővel kétszeresen akadályoztatván, "nem jutott el a rontás, sem a kinti nyáridő napmelege. Egyszer mégis ki kellett vinni a csecsemőt a lepedő mögül. Mert ahogy a pólyából kibontották, nyújtózkodni kezdett. Kéjesen és boldogan. Csak a küszöbig vitték, ott letették, s nőstény kutyát hoztak a szomszédból, mert Hankáéknak kan volt. Ezt átdobták a kicsi fölött, oda meg vissza. Többé nem nyújtózkodott. Ha idegen jött a faluba ezekben a napokban, úgy találta, hogy álmos a csend. Piheg csupán az élet csendesen a nagy melegben. (Schubert Péter rajza.) Itt a hegyek között azonban sohase volt nagy meleg és most sem. Az erdészettől jöttek, asszonymunkát szerezni bozótirtáshoz. Hatvan forintot ígértek. Előbb ugyan ötvenet, aztán hatvanat. S már a hetven is szájukon volt, csak szabad kezük nem volt hozzá, s felelőtlenül nem mertek ígérni — noha a kocsma, a verbuválás színtere, hol erőlködéstől és sörtől egyképp gyöngyözött a homlok, a könnyelműséghez kedvező körítést nyújtott. Végül eredmény nélkül távoztak, abban a hitben, hogy a pénzen múlott. A gazdaság vezetője nem értette. — Mindig kaptunk onnan asszonymunkát. — Nem és nem — mondták a szervezők. — Megitták a sört és rázták a fejüket. — Ördögbe! — bosszankodott a főnök. Nem tudta, hogy indulatszava csaknem a dolog nyitjára tapintott. — Megin nagyon jár az erdőn a katona — beszélték a kocsmában az emberek. Eszükbe jutott a vizhordó gyerek, hogy Hornyák Miso szekerét látták kővel rakot- tan eldöcögni a kocsma előtt, társadalmi fuvarban. Idehordják a követ a tér végébe. Azazhogy csak Miso hordja, mert a többi szekeresnek nem akaródzik kimenni a kőbányához. — Nem találkoztál vele? — kérdezték, mikor Miso visszafelé betért a megérdemelt sörét felhajtani. — Nem én — mondta Miso, a Marci gyerek apja. Pisla szemekkel nézett a többiek arcába, míg kézfejével eldörgölte a sör maradék cseppjeit csupasz felső ajkáról. (Itt nem volt szokásban a bajusz viselete.) A többiek elvigyorodtak, hogy ne nagyon mutatkozzanak gyávábbnak Misónál. — Várj csak, várj! — Várok — mondta Miso. Erre Martin, a borbély kacsintott neki. — No, egy férfi legalább! Erre már Ondrej, a csősz kivette foga közül a pipát. — Iszen egyszer ha aztat én elkapnák... — Kit te? — Kit, no! Aztat katonát. Nevetés támadt. De egyik-másikat mintha böködték volna hátulról a kacarászásra. — Elkapott az már téged. (Folytatjuk) Kezdjük^ ^
