Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-27 / 22. szám
a Í^PÚJSÁG 1977. január 27. Tamási Annyi mindent gyűjtenek a nagy könyvtárak: a könyvek mellett napilapokat, folyóiratokat, különlenyomato- kat, kéziratokat, helyi kiadványokat, sőt plakátot, meghívót is. A hanglemezek — a mégoly értékesek is — ennek ellenére sokáig nem nyertek polgárjogot a könyvtári gyűjteményekben. Igaz, közrebocsátásuk nem olyan egyszerű, mint nyomtatott társaiké; bonyolult technikai felszerelés, lejátszó készülékek és fülhallgatók szükségesek. Hogy a hanglemezek mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, nélkülözhetetlenek a zeneműtárak. Ma már több kisebb kpzségi könyvtárban — például Regölyben — is van lemezgyűjtemény, és mód arra, hogy a komoly zenei alapműveket bárki meghallgathassa. A járási könyvtárak többségében lemezsarok van, a megyei könyvtár pedig igazi, fonoté kának minősülő részleggel rendelkezik. 1973 óta, amikor a szekszárdi zeneműtár megnyílt, valóra váltak a kezdeti tervek, és sikerült azt is elérni, amit akkor csak kívánni lehetett — a város közművelődésének fontos részese, erőteljes színfoltja a Liszt-házban működő fonotéka. Mindezt az adatok is bizonyítják: kétezer lemez és közel félezer zenei kiadvány, nyolc- százhatvanhét zeneműtári tag volt. az elmúlt évben. Márciusban ismét bővülnek a technikai lehetőségek, aminek következtében egy szerre hét önálló programot hallgathatnak, harmincán. Ez azt jelenti, hogy ha szükség lenne rá, a zeneműtár valamennyi gyűjtőköre ugyanabban az időpontban is hozzáférhető lenne. Mindez különösen akkor figyelemre méltó, ha az ember ismeri a szekszárdi fonotéka jelenlegi helyét: a Liszt-emlékkiállítás termének egyik felében húzódik meg, szó szerint kihasználva minden talpalatnyi helyet. Itt a bővítésre már semmi lehetőség, de ha lenne is... Mindenképpen kényszermegoldás, egy emlékkiállítást „összezárni” a forgalmas zeneműtárral. Jövendő helyéről több elképzelés van: az egyik, hogy az átalakított zsinagógába kerül, a másik — melyet Lovas Henrik, a megyei könyvtár igazgatója mondott el — hogy a megyei könyvtár épületének bővítésével, a jelenlegi udvar beépítésekor az anyaintézményhez költözhetne. Marosi Gáborné, a zeneműtár vezetője az alapítás óta. Tevékeny ember, soha sem elégedett azzal, ami már megvalósult, újabb és újabb ötletei születnek és meg is valósítja őket. Ehhez segítőtársai is vannak, zeneértő emberek: Béres Jánosné és Török Béla. A zenehallgatás mellett kották, partitúrák várják a zeneműtár látogatóit, lemezeket lehet átmásoltatni, havonta nyugdíjastalálkozót tartanak és gyakran rendeznek ének-, vagy magyar órákat, általános és középiskolásoknak. A komoly zene mellett népzenét, irodalmi lemezeket, nyelvi lemezeket vásárolnak, évente harmincezer forintért: minden alapmű a zeneműtár birtokába kerülhet. A szekszárdi zeneműtár hamar kialakult törzsKözön- sége és eddigi tevékenysége igazolja, hogy ez a fiatal intézmény képes betölteni feladatát: a zenei műveltség terjesztését és a zenei nevelésben való közreműködést. Ezért is halljuk örömmel, hogy a megye újonnan épülő könyvtáraiban már előre megtervezik a zeneműtár létét, helyét. Tamásiban, Dombóváron is jó szolgálatot tesz majd a művelődni vágyóknak. V. F. É. Lakáskultsra és lakberendezés A lakáskultúra alakulásának legközvetlenebb befolyá- solója a bútor- és textilkiegészítők kínálata. Ennek tudatában tiszteletre méltónak tűnik a tamási lakberendezési áruház erőfeszítése: kirakata folyamatosan ízléses, kényelmes, korszerű bútorokat kínál. Amikor néhány tamási lakásban jártunk, mégis azt tapasztaltuk, hogy a konzervatív igény szerint rendezte be — ha új darabokkal is — a fiatal gazda otthonát. Az áruház vezetőjének is ez a tapasztalata. A legkeresettebbek a szobaberendezések, vitrines szekrényekkel, sok székkel, asztallal, s aki nem kapja meg helyben, az utána megy az ország másik végébe is. Mások meg Tamásiba zarándokolnak. Az üzleti könyv tanulsága szerint volt vevőjük Sárvárról, Debrecenből, Szegedről, Kecskemétről is. Kaposvárról pedig szinte napról napra jönnek Tamásiba bútorért... Az ÁFÉSZ sokféleképpen igyekszik a környékbeli vevőknek kedvében járni. Igen kedvezményes szállítási ajánlatuk főszereplője a 2,5 tonnás Robur, új kezdeményezésük szerint a hónap végéig a környékbeli községekbe az ezer forinton felüli tárgyakat ingyen szállítják haza. Az üzleti fogáson kívül ezeknek az intézkedéseknek az a célja, hogy vonzóbbá tegyék a korszerű árukínálatot — helyben. Az üzletvezető tapasztalata szerint többen vannak, akik egy ideig „barátkoznak” a nagy rakodóterű, célszerűen megszerkesztett szekrénysorokkal, vidám színű kárpitokkal, aztán meg is vásárolják. Az ilyenfajta „ízlésformálás” márcsak azért is szükséges, mert a gyártók is tendenciózusan csökkentik a korszerűtlen bútorfélék gyártását.-g 15. A történet hirtelen, egy pillanatra távol került tőlük, különben egész közel volt. Annyira közel, hogy szinte itt volt a konyhában. Lonci agyán átfutott: nem Anyics- ka, de az anyja sem élt még akkor. Csak átfutott, pillanatra billentvén ki őt csupán, mert Göndör Lidi esete máris újra közel volt és eleven, s Lonci minden idegével élte. — Az a katona... — kérdezte reménykedve — biztos, hogy az a katona volt? — Az biztos — mondták —, mert árulkodó jelet is hagyott. A bajonettet ottan hagyta a nagy sietségbe. Lonci feje az utcáról beszüremlő gyé- recske fény pereme alá süllyedt, hogy nemsokára újra felmerüljön. — És később se lett meg soha? — Az nem — hallatszott a sötétben Her- minka hangja. — De tudnak, hol van. A csend olyan volt, mint a hirtelen mélyülő víz. Érezni lehetett a félelem fojto- gatását. S benne a susogó nesz, amit az Anyicska ujjai közt morzsolódó hajfonat adotC felerősödött. — És tényleg most is ott bujkál... az erdőben?... Annyi idő után? — Mert Anyicska így mondta ott az árokban. A konyhában bizonytalan árnyékok mozdultak. A bizonytalan bólintásoké. S e hangtalan feleletek „igen”-nek hatottak. A babicska szükségét látta a szónak is: — Sok embereket megtámadta erdőn mostan is... összeszurkált őket, és otthagyta... — A bajonett nélkül? — No, hát elvett kést tőlük, aztat elvett — magyarázta a babicska. Lonci töprengett. — És egyvalaki van ilyen, akit tudnak mondani?... — Ó, nem egy!... — kiáltottak az asszonyok elhamarkodottan. De mikor névről kellett volna említeni, ezt kérdezték egymástól: — Kit is no mondjunk? — Sokan vannak — tértek vissza az általánossághoz. — Súgnak-búgnak ezt is meg azt is. Majd Herminka emelt a szón: — Nem mondanak ám, nem szeretnek mondani, akivel ez történ. Mert fél. Min- denik fél... Teréza kicsit nevetgélve mondta, mert kezdte szégyellni magát Lonci előtt: — Fél, hogyha elárulja, baja lesz. Megbosszulja katona... Fél, meg szégyellj is. Lonci az ablak világa mellett Anyicská- ra nézett. Anyicska nemigen látszott mozdulni, azonkívül, hogy haját morzsolgatta, de azért küldött egy egyetértő pillantást Loncinak. Ostobaság az egész — mondta ez a pillantás. Lonci is mosolygott már magában; felülkerekedett az igézeten. így is kérdezett: — Azt is tudják csakugyan, hol bujkál? — No persze. — Ha tudják, mért nem fogták már meg? j Az asszonyok furcsán mocorogtak; előreengedték a tudós Herminka énekes hangját. — Jaj, kedves... — szólott Herminka — öreg szurdok, emberek ott nem mennek. Mondanak azt pokol tornáca. Ottan lakik maga ördögkirál, Cserni Pán, s lakik ottan ővele katona, neki szolgálja, bújt oda őhoz- zája, mert Göndör Lidi őtet keres. Lelke bolyong erdőben, nincs neki nyugodalom, szegénynek, sírjába... Az asszonyok már sok bort elnyalogattak, mely itt termett a fákra kúszó direkt- termő tőkén. Túlon-túl beszédesek voltak már, s olyasmiket fecsegtek könnyelműségükben, egymás borzongatására, felhevül- ten az izgalomtól, amiket máskor még szavakban is jobbnak láttak messzire kerülni. Bormámorosan száguldoztak képzeletük szárnyán, akár seprűjükön a boszorkányok, ottfelejtvén a két lányt. A szurdokot járták, hol sose voltak. Babonából nem mentek arra, és nem is tudtak senkit, aki járt ott. A nép nem megy oda, elkerüli a tájékát is, de töviről hegyire ismeri, ki- tudja miféle hallomásból. Marisának is pontos tudomása volt a | szurdok száz barlangjáról, s a folyosók út- ! vésztőiről, melyek a barlangokat összekötik. — Ki oda bemegy, sohase onnan talál ki — mondta. A babicska többet élt, így többet tudott Marisánál. így szólt: — Száz nyílás, pokol száz kapuja. Mikor jön éjszaka, ott kicsap kénköves láng. Teréza is leírta a szurdokot, érzékletes szavakkal, nagy képzelettel, mely imádsá- goskönyvekbe való szentképekből táplálkozott, és amely szentképek a mélység lakóit ábrázolták a kárhozat birodalmában, szakadékok sötét mélyén, fejük fölött függő ferde sziklákkal, melyek mint Damoklész- kard, leszakadással fenyegetnek. — Szikla tetejéről fenekét nem látod — mondta Teréza —, lent szuroksötét, ott van már pokol. — S míg beszélt, röstelkedve nevetgélt, és sietett magyarázkodni Lonci előtt: — Mondanak népek ilyen csacskasá- gokat. — Nem lehetett tudni, maga menynyire hisz a csacskaságokban. Herminka haragudott Terézára. — Nem csacskaságok — mondta, vékonyka hangja reszketett —, egy ember oda- merészkedte tetőre, lenézte pokolba, de futotta ő mindjárt onnan, ördög akarta lerántani, látta maga szemivei... Marisa lelkesedett: ők is maguk szemükkel láttak ördög vasajtóját, mikor a Vaskapu-sziklán cserkészutat sepertek a nagyvadászathoz. — Sokan láttak azt. Ördög kincseskamrája van ott, bent őrzi ördög. Ahol van hét bükkfa. Teréza is megerősítette, hogy látták a vasajtót, hét lakat volt rajta, de senki se nyúlt hozzá. — Ó, Bozse — vetette a keresztet Herminka —, Isten irgalmazz nekünk, azt valaki művelne! ördög szabadulna falura, illető muszáj ülni helyére, őrizzen kincset holtáig. A babicska is keresztet vetett. És Marisa is és Teréza is, mert kötelezőnek érezték. Anyicska most se mozdult az utcai lámpa reszketeg fényhálójában. Az asszonyok mind ránéztek: Magukban talán így szóltak, beletörődve: „Mai fiatalság.” A babicska emlékezett, hogy fiatalabb korában ő is járt a hét bükkfánál. Mohát szedni mentek az erdőre, mert jó pénzt adtak érte, és akkor egészen odáig jutottak. De tovább nem mentek, mert ott van már a szurdok két kőhajításra, a bükkfáktól jobb kéz fele. Teréza és Marisa bólintottak, s azt mondták, ők se mentek tovább, és nem is tudnak senkit, aki arrafelé merészkedett volna. Herminka arca sötétebb volt a konyha sötétjénél, az aggodalom sötétlett rajta, mert — mint mondta — nagy bátorság a Vaskapuig is menni. A közművelődés kérdései (Schubert Péter rajza.) (Folytatjuk)
