Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-20 / 16. szám
A IrfiÉPÚJSÁG 1977. január 20. • • Otven év a magyar zene szolgálatában Muzsikáló ifjúság Csehszlovákiában Szép, költői megfogalmazásban elképzelt kérdésekkel kerestem fel Ferencsik Jánost, budai otthonában. Az emberről, a küzdésről, a karmester áhítatáról... Racionális, lényegretörő kérdéseket várt, szigorúan csak egy gondolatról. Szavakkal megközelíthetetlen maradt — látszólag. Csak beszélgetésünk végén éreztem — mint egy-egy hangverseny után —, a karmester nemcsak a zenéről, hanem önmagáról is elmondott minden fontosat. — Ha jól értettem, ez az interjú a megyei lapokban jelenik meg. — Igen. — Ennek külön örülök. És mindjárt azzal kezdeném: sokkal többet szeretnék vidéken szerepelni, mint amennyire képes vagyok. Ahhoz, hogy vidéki zenekarokat is dirigáljak, végképpen nincs időm. Be kell érnem azzal, hogy az Állami Hangverseny Zenekarral látogatok meg vidéki városokat. Ilyenkor az éppen műsoron lévő zeneműveket adjuk elő. 1977-es programunkban három vidéki város szerepel: Székesfehérvár, Sopron és Győr. És tárgyalunk arról, hogy a nyáron Veszprémben is szerepelünk. — Érez-e különbséget a vidéki közönség reagálásában? — A tapsra gondol? — Nem. A zenével való együttélés csendjére, melyet ön háttal állva érzékel. — Semmi különbség nincs. Nagyon jól mondta, hogy a karmester a hátával érez, mert valóban érzékelhető, van-e kapcsolat a közönséggel vagy sem. Nincs fővárosi vagy vidéki publikum. Ma vidéken is ismeri minden zenekedvelő a világ első művészeit. Ha máshonnan nem, a rádióból, televízióból. Tehát van összehasonlítási alap. Mi egy hajszállal sem vesszük köny- nyebben vidéki szerepléseinket, mint a budapestieket. — önnek látszólag minden megadatott az életben. — így igaz. Igaz azért, mert úgy érzem, azt csinálom, amire születtem. Az is igaz, hogy külföldön tisztességes eredményeket értem el, ma is állandóan hívnak, az 1977-es naptáram tele van előjegyzésekkel. Az is igaz, hogy koromhoz képest jó egészségnek örvendhetek, a 70-ből hivatalosan 50-et töltöttem a magyar zene szolgálatában. (1927-ben kerültem a Magyar Állami Operaházhoz, és fél év választ el attól, hogy 25 éve álljak az Állami Hangverseny Zenekar élén.) Van szép otthonom. Ennél többet igazán nem várhatok az élettől. — Bizonyára voltak nehéz korszakai. Mi segítette át ezeken? — Nehéz korszakaim valóban voltak; és ha az eredménnyel tökéletesen meg is vagyok elégedve, ez nem jelenti azt, hogy könnyen jutottam idáig. Az élet nem korcsolyapálya, amelyen vidáman végig lehet siklani. A nehézségek külsők és belsők. A külső nehézség közös minden embertársammal — ez a pálya küzdelme. Ahogy minden hivatásnak, a muzsikusénak is megvannak a buktatói. Ezeket józanul, nyugodtan, majd’ azt mondhatnám, diplomatikusan lehet csak megoldani. És pszichológiai érzékkel. Különösen, ha operáról van szó, mert az opera is színház. — És a belső nehézségeket hogyan győzte le? — Minden művész életében van olyan periódus, amelyben elbizonytalanodik. Nem bízik önmagában, egy kicsit vakrepülésnek érzi, amit csinál. Hogy ki, hogyan kerül ki ebből az állapotból, azt én nem tudhatom, erről senki nem nyilatkozik. Én csak azt mondhatom, hogy aki — nem állítom, hogy minden segítség nélkül —, de mégis, elsősorban önmaga erejéből nem tud az ilyen kátyúból kikecmeregni, az egész életében benne marad. Jó tanácsok segíthetnek, de csak belső összeszedettség révén tisztul ki a helyzet — ha már a vakrepülés hasonlatát említettem. — Kik voltak a legnagyobb hatással önre? — Sokan. Főleg azok, akikkel valamilyen szellemizenei rokonságban vagyok. Akadt olyan művész is, aki nagyon imponált, sőt, nagy hatással is volt rám, de tudtam, hogy hajlamaim, tehetségem, temperamentumom szerint nem szabad őt követnem. — Emberileg kiket érzett közel magához? — Emberileg? Ez végképp nehéz kérdés. A legnagyobb karmestereket mind ismertem. De csak mind hallgató. Találkoztam személyesen is nagy emberekkel: Bartókkal és Kodállyal. Bartók Béla sajnos korán elhagyott bennünket, de hálával és büszkén mondhatom, hogy Kodály Zoltán bizalmába fogadott. Külföldi nagy karmesterek közt kettő volt, akikről ugyanezt elmondhatom. Ez a két név a ma élő fiataloknak már csak lemezről ismerős: Erich Klei bért és Fritz Busch. — Ha zenét hallgat, el tudja feledni, hogy karmester? — Az igazi, nagy produkció mindig kikapcsol. Mikor — zenehallgatás közben — már elkezd bennem ágaskodni a karmester, akkor legfeljebb tapasztalatokkal megyek haza, de nem élménnyel. Pedig az a legfontosabb, az visz tovább, előre. A tapasztalat csak rutin, szakmai ügyesség. Az élmény az a művészet, az élet. * Ferencsik János január 19-én töltötte be 70. életévért. Ezen a napon . is vezényelt. Beethovent. László Hona Csehszlovákiában 1971-ben érdekes szervezetet — mozgalomnak is mondhatnánk — keltettek életre: a „Muzsikáló ifjúság”-ot. A 15—30 éves fiatalokat tömörítő szervezet célja, hogy az ifjúság körében népszerűsítse a komoly zenét és zeneértő közösséget neveljen. A Muzsikáló ifjúság fennállásának öt éve alatt hat és fél ezerre növelte a tagok létszámot; Cseh- és Morvaország negyven városában működik tagcsoportja. A szervezet munkáját irányító, segítő bizottságban neves zeneszerzők, esztéták, előadóművészek mellett a zeneértő fiatalok küldöttei is ott vannak. Nemrégiben számos szovjet iskolában az esztétikai foglalkozás keretében zenei improvizációs órákat vezettek be. A gyerekek az a feladatot kapják, hogy írjanak dallamot egy ismert vershez, majd adják elő a maguk komponálta dalocskát. — A tanulók nagyon szeretnek improvizálni, s még nem fordult elő, hogy a diák ne élt volna ezzel a lehetőséggel — mondja Galina Ri- gina, a művészeti oktatással foglalkozó kutatóintézet munkatársa. Az intézetben dolgozták ki az általános iskolai tanulók zeneoktatásának ezt az új kísérleti programját. Ogyessza egyik legnagyobb oktatási intézménye a tengerhajózási mérnököket képző főiskola, ahol már több mint két évtizede tanulnak külföldről érkezett diákok is. Ez idő alatt 25 ország fiataljai szereztek itt diplomát, köztük száznál több kubai is. A főiskolán jelenleg 115 kubai diák tanul. Megtalálhatók minden karon, de legtöbben — 30—30 fő — az üzemeltetési és hidrotechnikai fakultás hallgatói, s csaknem ugyanennyien ta\ A Muzsikáló ifjúság módszerei közé nemcsak a koncertek, előadások látogatása tartozik, a szervezet tagjai élénk klubéletet is élnek. Zeneművészeti iskolákkal, kultúrházakkal együttműködve vitákat rendeznek, vers- és filmműsorokkal segítik közelebb hozni a fiatalokhoz a zene mondanivalóját. A zenei nevelést « nyári táborban is folytatják. A Prága környéki Senohra- by-i. táborban az elmúlt nyáron a cseh zene két nagy alakja: Dvorzsák és Smetana életútjának, életművének a kutatása és megismerése volt a program. (BUDAPRESS— PRAGOPRESS). A programot három évvel ezelőtt kezdték el Moszkva, Leningrád és több más város egyes iskoláiban. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden tanuló képes rövi- debb dallamok megírására. Az improvizálás közben a gyerekek felszabadulnak, mivel nem kell a többiek ének- « léséhez igazodniok és a saját szerzemény előadása közben nem félnek attól, hogy hamis éneklés miatt kinevetik őket. A dalszerzés és annak saját előadása segíti a tanulók zenei alapismereteinek elmélyítését és alkotó fantáziájuk fejlesztését. (BUDAPRESS—APN). nulnak a gazdasági mérnöki karon is. Ez az elosztás is mutatja a kubai tengeri flotta fejlesztésének irányait: az új kikötők építéséhez és a régiek rekonstrukciójához várják otthon a képzett fiatal szakembereket. A kubai fiatalok aktívan részt vesznek a társadalmi életben, jó eredményeket érnek el a sportversenyeken, s ott vannak mindig a diákok építőcsapataiban is, a vállalatoknál és a kolhozokban végzett társadalmi munkában. (BUDAPRESS—APN). Zeneoktatás - dalkomponálással Kubai diákok Ogyesszában 9. Megfújták színes papírdudáikat a lányoknak, ámbár csak fél tüdőből, a templom közelsége miatt, melynek vastag falait erős hullámokban meg-megrázta az ájtatos ének, s az öblös orgonaszó. E hullámok kiszaladtak a sátrak közé, s elterültek, mint parti fövenyen a tengervíz. Úgy tetszett: a templom falán hajszálrepedések keletkeznek, s azon át nyomakodik, csordul ki a zengő fohász. A két lány még inkább összebújt. — Sikered van, Annám — mondta Lonci. — Nem nekem fújják. — Hát? — Neked. — Meg neked. Anyicska vállat vont. — Felőlem fújhatják. Lonci kinevetett a fekete hajából. — Huh, de utálkozva mondtad. — Beképzelt majmok — suttogta Anyicska. — Minden férfi. Lonci csókot nyomott Anyicska arcára. — Kis csalódott csacsikám — mondta, és könnyedén átölelte barátnőjét Karjának szép íve elbújt, majd kibukkant a szőke fonatok alatt. A templomba nem mentek be. Úgy gondolták, majd a körmenettel, feltűnés nélkül. A sátrak közt szédelegtek. A mézeskalácsos- nál színes füzért vettek és a nyakukba akasztották. Lonci azt mondta, hogy ennyi kegytárgyat csak gyerekkorában látott. A bazáráruk csillogása felvillanyozta őket. Loncit elfogta a költekezőkedv. — Búcsúfiát kellene vennünk a lányoknak, meg a segédmesternek — mondta. Vett néhány csavartra öntött színes gyertyát, hogyha megint kialszik a villany, a segédmesternek ne legyen problémája, s más értelemben is jó vicc lesz. Vett még egy huszárcsákót meg egy dudát. A csákót Annus fejébe nyomta, a dudával meg a mögöttük sündörgő fiúkra trombitált, nyelvöltés helyett. Anyicska- fülig pirult, s elhúzta onnan Loncit. A temető képe tárult eléjük. Fekete berakásos fehér műkő keresztek zsúfoltsága. Vakított az erős fényben. Loncit a kegytárgyas sátorra emlékeztette. A temetőben egy rövidre nőtt ember vizs- gálgatta a kereszteket. — Ki az a fura alak? — kérdezte Lonci. Anyicska is különösnek tartotta a látványt. Ezért csak kis idő múlva felelt: — Sandi bácsi. A trafikosunk... Mit kereshet? (Schubert Péter rajza.) Ekkor a harangok rázendítettek, a templomajtó két szárnya kétfelé csapódott, s kitódult előbb az ének, aztán a nép. Keresztekkel és zászlókkal. Az ének túlharsogta a harangokat. Szent Péter apostol nagy dicséretét énekeljük vígan, ülvén ünnepét... A nép elindult, hogy körüljárja a templomot. Anyicska és Lonci a lányokhoz csatla- j kozott. Sandi bácsi is erre fordult, s előrejött néhány lépést, ahogyan Anyicska látta. * Ebéd után kiültek az udvarra. A baltacsapások szabdalta, görbe tuskóra ültek, az árnyékba, ahol a csenevész erdei fák összefonódnak a szőlőindákkal. Loncinak olyan jó helye volt a tuskó mélyedésében, hogy azt mondta, ki se mozdul onnan holnap estig. Nehéz volt a gyomra a zsíros tyúkhústól és émelygett a tortától, mert sok volt a krémjében a vaj. Máskülönben szólni is lusták voltak, félig hunyt pilláik alól dúdolgatva nézték a falut, minthogy elég magasan voltak, hogy beláthassák. Korántsem volt oly kihalt, mint délelőtt. Különösen öregasszonyokat lehetett látni, amint a templom felé iparkodnak. A babics- ka is kilépett a házból, csuklójára tekert fekete olvasóval és csupán az orra sárgállott ki suhogó fekete ruhájának rengetegéből. Lonci a babicskán felejtette szemét. Eszébe jutottak a mendemondák a boszorkányokról. Az utcán mások is jártak. De nem a templomba, a futballpályára tartottak; egyik-másik vette csak útját a tér felé, megrögzött kocsmalakók. — Lepényevést láttál? — kérdezte Anyicska. — Nem, soha. — Lonciban felébredt az érdeklődés. — Hol lehet olyat látni? — A futballpályán. — Megyünk — határozott Lonci. Feldobta magát a tuskóról. Egy-kettőre ott voltak. Mert a falu maga is nyúlfarknyi volt. A kövesutca után mindjárt egy dűlőútra tértek. Kökénysövény szegélyezte az utat, s a krumpli és zab közt görbe szilvafák csenevész árnyékot vetettek. Egy völgyecske elnyelte, majd egy dombocska felvetette őket. A dombocska mögött tágas legelő terült el, akácfából rótt futball- kapukkal. A legelőn embertömeg zajongott. Állt a mulatság. Lonci megállt egy pillanatra a kitáruló táj előtt. Mint aki váratlanul nekiütközött valaminek. A legelő szélén sötét falként magasodott az erdő. Máris árnyékot vetett a gyepre. Mögötte hegyek, azok mögött megint hegyek és újra csak hegyek. Haragos színük távolabb mindinkább fakult, míg bele nem lebegett az égbolt halványkékjébe. Az erdő pedig szakadatlanul vonult odáig. — Haláli — mondta Lonci elismerőn. — HoJ ennek a vége? Les? álltak a dombról és egymásba karolva kö/besétálták a legelőt. Nézegették a búcsúsok tarka népét. Még a hetedik határból is sereglettek ide, mert messze híres búcsúk voltak itt, nagy népmulatsággal. Nem is annyira Péter és Pál apostolokat ünnepelték e napon, hanem az erdőt. Az erdő nyílását. A legelő sarkában banda húzta, s többeket a tűző nap se tartott vissza: karikába álltak, s verítékezve ropták a táncot. Mások sörösüvegek közt heverésztek, és zsíros papírokból falatoztak. Gallyak alatt csapolták a sört, sütötték a lacipecsenyét. E helyen sohase nő ki a fű, mert minden évben letapossák. A bazáros is jobbnak látta a templom tövéből ide vontatni kerekes sátrát. Dudái mindenfelé rekedten ordítottak. A fagyialtos kocsi — mert az is került — nem győzte túlcsilingelni. Lonci és Anyicska fagylaltot vettek, és itt is, ott is hosszan elálldogáltak. A tánco- lókat szerették nagyon nézni, de azért nem álltak be a körbe. Az iskolások zsákfutóversenyén jót mulattak. Valamennyien a bazáros papírcsákóit viselték és nagyokat buktak a zsákokban. Buda tanító, a kultúrcsoport vezetője megrázott egy kolompot, melyet évközben mint néprajzi emléket az iskola szekrényében őriztek. (Folytatjuk)
