Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
1977. január 16. i^ÉPÚJSÁG 5 Kolozsvári Grandpierre Emil: Egyedül a tengerrel SOK EMLÉKEM VAN. Kinek ne volna, aki megélt hét évtizedet? Vannak köztük kellemesek és kellemetlenek, szépek és csúfak, elgondolkoztatok és érdektelenek. Mostanában sokat foglalkozom velük, hiszen az életemről írok. Most tartok az ötödik kötet vége felé. Játszom az emlékekkel, rakosgatom őket, mint a gyerekek az ilyen meg olyan színű kockákat, s akárcsak ők, én is építgetek belőlük. Velük élek, de nem közöttük és nem belőlük. Mert nem mondtam le az életről, az élet egyetlen elérhető öröméről sem. Első az élet, s minden csak utána következik. Az emlékek is. Csak hát a helyzet az, hogy ha az ember emlékezni kezd, akkor egyik emlék kézen fogja a másikat, s bevezeti abba a világos térbe, amelyet a gondolkozás vetít a sötétbe. Mindegyik emlék valamilyen csoport vagy család tagja, s az agy nem nyugszik, míg a csoport nem teljes, amíg valamennyi családtag meg nem jelenik. Nemrégiben a tenger tűnt föl előttem, úgy ahogy először pillantottam meg a Konstanca felé tartó vonat ablakából. Nem valamilyen hullámzó, de mindenképpen lapos felületet láttunk, hanem valami kékes-zöldes- szürkés-ködös tömeget, amely magasan a szárazföld fölé emelkedett. Velünk utazott földrajztanárunk: — Mi az? Tanár úr? Mi lehet az? — A tenger — válaszolt ő. — A tenger?... — ámuldoztunk hitetlenkedve, hiszen amit láttunk, semmiféle vízhez nem hasonlított, sem a Szamoshoz, mely keresztülfolyt Kolozsvár testén, sem a Maroshoz, sem a Küküllőhöz. — Dér ha a tenger az, akkor miért nem folyik a szárazföldre? Tanárunk elmagyarázta, hogy optikai csalódás kísért. A tenger épp azért emelkedik látszólag a város fölibe, mert errefelé nyílt, s mi a tengernek nem a part közelében hullámzó részét látjuk, hanem a víz távoli tömegeit. Értettük, nem is, a látvány mindenesetre lenyűgözött. Mindabból, amit eddig elmondtam, az olvasó nyilván kitalálta, hogy iskolai kiránduláson voltunk. Hogy kik? A kolozsvári református gimnázium tanulói. Tanáraink vezetésével bejártuk Óromániát. Ezúttal találkoztam első ízben a tengerrel. Ez a találkozás kis híján balul végződött, mert összekülönböztünk — a tenger meg én. De mindketten élve úsztuk meg a verekedést, így hát nagyobb baj nem történt. Konstancába érve első utunk a tengerparthoz vezetett. Uszógatyát többen hoztunk magunkkal, tanárunk megengedte, hogy megfüröd- jünk, miután ellátott néhány bölcs tanáccsal, valamerre eltűnt. Ekkor már teljes gőzzel utáltam ezt a tanárt, név szerint Tulogdy tanár urat. „Tu- lok”-nak csúfoltuk a háta me- gett. ö pofozott meg először és utoljára, mégpedig ezen a romániai úton, a Vaskapuhoz közeledőben, mert Förster nevű osztálytársammal az ütközőkön kergetőztünk. Mint mondta, ő a felelős az életünkért, ezért részesültünk a fegyelmezésnek ebben a gyerekek közt nem népszerű formájában. Föladatát nem teljesítette sem módszeresen, sem lelki- ismeretesen. Véletlenül vett észre bennünket az ütközőkön, s most, mikor egy sereg féktelen gyerek maga maradt a tengerrel, nyoma veszett, nem állott a parton, nem leste aggodalmasan, ki úszik be túl messze a tengerbe. Tizenhatodik évemben jártam, fociztam, futottam, ugrottam távolt, magasat, s azok, akikkel versenyeztem, ugyancsak ott vetkőződtek a parton. Alig vetettük bele magunkat a vízbe, máris kiki azon volt, hogy a mellette úszót megelőzze. Még nem jött divatba a sprintelés, mellen úsztunk, s híján voltunk minden gyakorlatnak e sportban. Félve mentem be a tengerbe, ebbe az ismeretlen birodalomba, amelyről csak regényekben hallottam, s több rosszat, mint jót, vén tengeri medvékről olvastam, kincskeresőkről, kalózokról. Ezek az olvasmányi emlékek, csakúgy mint magának a víznek, az érintése, elfogódottá tett. Alig tettem néhány tempót, az elfogódottság eloszlott, valami édes részegség, valami mámor lett úrrá rajtam, nem azt éreztem, hogy úszom, hanem hogy repülök a habokon, mint egy sirály. Jobbra-balra magam előtt láttam néhány fekete gombot, mindegyik egy-egy osztálytársam feje, és mindegyik előttem. Mint a láz, úgy tört ki rajtam a versengés dühe, erősítettem a tempót, hol jobbra, hol balra néztem, a fekete gombocskák lassacskán elmaradtak mögöttem. Elöntött a melegség: — győztem. Ringatództam égy kicsit, hogy kifújjam magam, hogy élvezzem a sós gyönyörűséget, ízleljem a keményen kiverekedett győzelmet. Ráérősen, nyugodtan fordultam meg, hogy visszaúsz- szam a partra. Valószínűtle- nül messzi volt, a fölötte lengő finom pára valahogyan megváltoztatta diáktársaimat, akik a fövenyt tapodták, vagy a napsütést élvezték hasmánt. Néhány tempó után ijedten észleltem, hogy valami nincsen rendben. Jövet, azaz a nyílt tenger felé úsztomban, mint írtam valósággal repültem, egyik hullámot a másik után hagytam magam mögött. Most viszont hullám hullám után vonult el előttem, én pedig mintha egy helyben vesztegelnék. Sőt, mintha valami erő akarna magával ragadni, hogy még mélyebbre sodorjon. Félelmemben minden erőmet beleadtam a tempókba. így akartam leküzdeni a tenger szívását. Aztán abbahagytam az erőlködést, mert éreztem, ha továbbra is ennyire erőltetem az úszást, hamarosan kimerülök, s akkor többé semmi nem menthet meg. Egy darabig tehetetlenül hányódtam a felszínen, nem védekeztem, a halálfélelem megbénított. Kemenczí Gitta: Zene Ezüst, lengő mélabú, titkot rejtő hamvadó, csengő arany halkuló lélek húrja zokogó. Néhány cseppnyi csend után felszí krázóan vidám, szárnyaló és felkapó, örömkönnyes, csillogó, emelkedő skálaszín, majd lehulló kankalin. Szárnyal, zuhan és lebeg. Utolsót üt réveteg. Besze Imre: Vonat Néha remeg a föld — vonat közelít. S kertünk alatt, mint óriás vakond, halad; a két város között tolat. Vagonjain fa, szén, olaj, autó — tűz, meleg, halál. Mozdony-fején a pille-haj lebeg, szétterül, és megáll. Már újra csend van, deafüst, mintott felejtett színezüst — lepel, kertünkre száll. Riadtan bújik el a fény. Rigóról álmodott az árokparton egy tücsöklegény. Nem értettem, mi történik, hogy voltaképpen megint optikai csalódás játszik velem, megértettem viszont, hogy a helyzetemet tisztáznom kell, s erre megvan a módom. Egy templom sárgás-fehér tornya magaslott ki a városból. Megcéloztam, aztán hunyott szemmel úsztam a torony felé, az életritmusommal egyező erővel, nem kétségbeesetten csapkodva, mint előbb. Néhány perc múlva kinyitottam a szemem. A torony közelebb volt. Nem sokkal, de kétségkívül közelebb. Föllélegeztem, s megköny- nyebbülten úsztam tovább. Időnkint behunyt szemmel, mert a haladás újra és újra való megállapításából erőt merítettem. Egyre bizonyosabb voltam benne, hogy akár szív a tenger, akár nem, nem leszek az áldozata. Senki nem fig’-elt föl, amikor kissé zilálva fölegyenesedtem a sekély parti vízben. Tulogdy tanár úr sem vett észre, bizonyára török kávét ivott valamelyik közeli.kávéházban. S ahogy a partról visszatekintettem a tengerre, megértettem mi történt. Befelé repültem, mint a sirály, mert a szél a nyílt tenger felől hajtotta a hullámokat, s ahogy egyre-másra elhaladtak mellettem, azt az érzést keltették bennem, hogy gyorsabban úszom, mint egy világbajnok. Kifelé menet ugyanaz a szél ugyanazokat a hullámokat (mondjuk) ugyanolyan ütemben terelte a part felé, sokkalta gyorsabban, mint ahogy én úsztam. Nem tudtam lépést tartani velük, ebből fakadt az a rémítő benyomás, hogy hiába erőlködöm, nem haladok, mert a tenger magába akar szívni. SZERENCSEMRE nem vesztettem el a fejem, s amint említettem, megcéloztam a tekintetemmel a sárga templomtornyot. Az igazított útba, mint a világítótorony a viharban hányódó hajót. Szeretettel köszőntjük a 70 éves Kolozsvári Grandpierre Emilt. Willi Bredel: A zseni A Montparnasse egyik söitét kis utcájában élt egy festő és benne a mélységes meggyőződés tulajdon zsenialitásáról. Boldog-boldogtalannak mesélt a lelkében szunnyadó hatalmas tehetségről, éjszakáinak grandiózus vízióiról és arról, hogy milyen páratlan alkotásra lenne képes, ha... Ugyanis egyetlen képe, még csak egy vázlata se volt. A csodálkozó kérdésekre, hogy ekkora tehetséggel miért nem fest, a nyugtalansággal telt időt okolta, mely meggátolta abban, hogy valóban jelentősét hozzon létre. Azt tanácsolták neki, hogy a nagy terveket egyelőre tegye félre és alkosson kisebb műveket, melyekkel szintúgy megmutathatja tehetségét. Az ilyen tanácsokat művészünk megvetően elutasította. csak óriásit akart festeni, vagy semmit. Kis festményekhez nem alacsonyig a le magát. Barátai úgy ítélték, hogy ez a vélemény és magatartás zseniális. Anélkül halt meg, hogy akár egy esetvonást tett volna. Halála pillanatában is meg volt győződve arról, hogy lángesze felülmúlta Leonardo de Vinci -ét. A legkülönösebb az, hogy sok kortársa ugyanígy vélekedett, sőt vélekedik még ma is. Fordította: ORDAS IVAN Hetven éve, 1907. január 23-án született Domanovszky Endre, a modern magyar festészet egyik kiválósága. Képünkön egyik gobelintervét mutatják be. Nazim Hikmet: A hazaáruló „Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást, „az amerikai imperializmus félgyarmata vagyunk” mondotta Hikmet. Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást!” Vastag, fekete betűk ordították e címet három hasáb fölött egy ankarai lapban, egy ankarai lapban, Williamson admirális fényképe mellett. Az amerikai admirális elégedett, fülig ér a szája a fénykép 66 centis négyzetén. Amerika átruházott a költségvetésünknek 120 millió lírát, bizony 120 millió lírát. „— Az amerikai imperializmus félgyarmata vagyunk — mondta Hikmet, Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást!” Igen, a hazaáruló én vagyok, ti pedig a hazafiak, a hon hű szeretői. Világos: én hazaáruló vagyok, igenis hazaáruló, ha e haza a birtokotok, ha bankjaitokban és csekktömbjeitekben él a nemzet, ha a haza azt jelenti: útszélen éhendögölni, ha azt jelenti: rongyokban dideregni, vagy rángatózni a láztól, mint egy kutya az ájult melegben, ha azt: vérünkkel itatni a gépeket gyáraitokban, ha az ágak mohó körme a haza, ha a haza a Vallási Dogmák Gyűjteménye, ha a gumibot a haza. ha jövedelmetek, a járadék, a profit a haza, ha a haza azt jelenti: amerikai támaszpont, amerikai flotta, ágyú, bomba, ha azt jelenti: beleragadni ebbe a mocsárba, akkor én hazaáruló vagyok. Ordítsák fekete betűk három hasáb fölött a lapban: Nazim Hikmet továbbra is folytatja a hazaárulást! (Pus Lajos fordítása) 75 éve, ISO!. Január 20-án született Nazim Hikmet, a kiváló tűrök költó, a huszadik század forradalmi költészetének kiemelkedő alakja. iff. Töttős Gábor: Az idő emeletei itt járok néha írsz nekem írnék neked és tegezlek öntudatlanul ha szemedbe gyűjtőd önmagad így ha semmi illat el nem ér ha senki semmi nem kíván csak állok állok állok én csak nézlek alszom a szobrok karjaiban nyakamba rezzen az ágak hava szánom talpa is fényes lesz apámat hívom vacsorára Ihász-Kovács Éva: Társaim S akkor ki ragyogott a nap, megszólaltak a virágok, a fákon látszott, hogy újra élnek, a lények bronzbaöntötték a hangod; S ha akkor, Társaim, ti is megszólaltok; valami emberibb hangon az eddiginél, (hiába telt el egy fényév?!) Most újra élnék! F.: Gottvald.
