Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
1976. december 25. fÉPÚJSÁG 11 V alósággal égetett a műtő hatalmas fémrózsája. A vakító, éles fény mégsem hatolt át a szemeket takaró vastag, fehér kötésen. Az edzett orvosoknak, asszisztenseknek is fájdalmas látvány volt a fehérbe bugyolált gyermekarc. Két hét múlva, amikor lekerült a kötés az alig 9 éves kisfiú szemeiről, akkor derült ki, hogy hiábavaló volt a küzdelem; Bozóki Istvánnak a nap ezután már nem fényt, csak meleget jelent. Budapesten, az Ajtósi Dürer fasorban szép, klasszicista épület. Lakóinak csak mesélni lehet erről, hisz valamennyien — vakok. Gyerekek. Az intézet hivatott arra, hogy a tudás segítségével bevezesse a világtalanokat a „látó emberek” birodalmába. Egy-két év és a tétova gyerekkezek biztonsággal tapintják a Braille-írás domborodó betűit, kezükkel olvasnak, hogy megkeressék a világban az őket illető részt. Bozóti Pista itt fejezte be a nyolcadik általánost. A szín jeles bizonyítvány számára nem a papíron sorakozó ötösöket jelentette — csak becéző, dicsérő szavakat. Körülötte a tanulószobában hangosan tanultak a gyerekek. így tanult velük Bozóki Pista. A ballagáson érezte a tengernyi virág illatát, együtt örült a „látókkal”, a barátaival. Valamivel később büszkén mutatta édesanyjának, édesapjának a jeles érettségi bizonyítványt. Álmodozni csak sötétben lehet. Bozóti Pista sokat álmodozott. ö, akivel az élet a legcsúnyább „justizmor- dot” (törvénysértést) követte el, „szerelmes” lett. Egy vak istennőbe — Juszticiába, a jog, az igazság istennőjébe. Miközben telefonkezelőként dolgozott és továbbra is a vakok intézetében lakott, a látó embereket megszégyenítő határozottsággal indult el, hogy megvalósítsa álmait. Sikeresen felvételizett a jogi egyetemre. Nagyon kemény évek következtek idehaza Szekszár- don, a szülői házban. Éjszakákon át tanult. Sok száz órán át forgott a magnó, amelyről a barátok hangja közvetítette a még magasabb tudást Bozóti István számára. Ég közben természetesen dolgozott — dolgozik. Naponta megteszi idős édesanyja segítségével azt a közel öt kilométeres utat, amely munkahelyéig, a bútoripari vállalatig vezet. Telefon- és telexkezelő. Az asztalon fekszik a fekete bőrkötéses könyv, rajta arany betűkkel: Disszertáció — Bozóti István. A jogtörténetről írt disz- szertációt most, december elején védte meg, sikeresen. Parányi birodalmában arról álmodozik, hogy ügyvéd lesz és segíthet a látó embereken, az igazság fényével. Amikor nála jártam „olvasott”. Az ember tragédiája egyik legkedveltebb olvasmánya. Kértem, hogy folytassa hangosan az olvasást, míg én azt figyeltem, hol tart a Braille-írás számomra rejtelmes hieroglifái között. Hosszú, vékony ujjai sebesen futottak a papíron: „14. szín. Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, su- gártalan golyó áll ködfoszlányok között... --BAKÓ JENŐ Az István Gimnáziumnak volt a tanulója. Ha osztálya kirándulni ment, őt mindig kis csoport vette körül. Meséltek neki, hogy hol járnak, meséltek a Mátra zöld csúcsairól, a sárospataki vár fenséges pompájáról, s a tövében iramló Bodrogról amely a Tiszáig vitte hátán a tavaszi napfényt. Bozóti Pista érezte a látványt. Emlékezett még a színekre, a zöldre, amely pihentet, a sárgára, amely jókedvre derít, és a vörösre, amely opálosan omlik el, mint a szekszárdi hegyek leve. Mindig talált a gyermekeknek családot Az asszony élete, aki legalább ezerötszáz gyereket mondhat magáénak, így kezdődik: Megesküdtek 1942-ben, kiléptek a községházából, utánuk ment a jegyző és sasbehívót adott át a férjnek. Ne vonulj be, zokogott az egyperces asszony, ha elbújsz, talán nem fognak el, de a frontról visszakerülni...? Táviratot küldött a fiatalember — hajós —, engedélyt kért, hogy két napig maradhasson, esküvő után. Megjött a válasz Paksra, a sárbogárdi parancsnokságtól: fejezze be a vacsorát és jelentkezzen azonnal ! 1943 januárjában írt Utoljára, a keleti frontról. Az asszony élete így kezdődött, aztán másfél évig nem is volt benne élet, nézett kifelé az ablakon, a Dunára, a semmibe. Apja kenyerén élt, munkát nem talált volna akkor, de nem is keresett. Kőműves volt az apa. ő a háború alatt sem maradt munka nélkül. Aztán egyszer nagy hírrel állított be a bánatos asszony: „lelencnagysága leszek”. így nevezték azt a nőt, aki az állami gyerekek ügyeinek, kihelyezésének és ellátásának intézője volt. Még rosszabb helyzetbe került. A pécsi gyermekmen- hely egyik embere becsapta, kevesebb ruhát hozott, mint ahányról a nyugtát aláíratta, kínlódni kellett eleitől végig. Azaz, csak néhány esztendeig. A többi küzdelem már gyönyörű, és egyedülállóan nagy pedagógiai munka olyan embertől, aki nem pedagógus. 1944. szeptember 15-én vette át az állást. Érkeztek a gyerekek a paksi telepre az ország különböző vidékeiről, nagyrészt Budapestről, illetve pestiek Pécsről. Pólyások és kamaszodók, nyomottak és csavargók, szánalmasan nyomorgó gyerekhad. Telepről szóltunk az előbb, de ez a Duna-parti kőműves háza volt, és a „lelencnagysága” nagy szerencséjére az apa imádta a gyerekeket. Magyarán: őnáluk kellett tartani az elhagyott gyerekek tucatjait napokig, hetekig, amíg egy-egy pusztai vagy más szegény asszony el nem vitte őket. Csak azok vállaltak állami gyereket. „árvácskát”, akiknek erre a kevés pénzre is szükségük volt, meg a gyerek munkájára. A Duna-parti ház etette,' mosdatta a sebes testű csecsemőket, a szerencsétleneket és a csavargókat, a fiatalasszony édesanyja cipelte a nagy halom szennyest a Dunához, hidegben is. mert ott több a Víz, a kőműves megosztotta kenyerét a befogadott gyerekekkel. A háború után ehhez még nagy utazások járultak. Utazás vonattal, amikor nem is ment vonat, csak vánszor- gott itt-ott, és a tetejére másztak batyukkal. A kőműves és a lánya nem batyukkal kínlódott, hanem gyerekekkel, akiknek helyet » kellett találni, elvinni őket az ország nevelőotthonaiba, gyűjtőhelyeire, valahová fedél alá. Rendeződtek a dolgok. A bánatos fiatalasszony, aki a háború végén hétszer mondott föl a pécsi intézetnél, mint a paksi „telep” alkalmazottja, de a gyerekek mindig érkeztek és az életnek nem lehetett fölmondani, ez az asszony megedződött és amikor kibocsátották a forintot, már rendes fizetést kapott. Fordult a helyzet: ő tudott segíteni a szüleinek. A menhely védőotthon lett és „egy tündér kis nő” igazgatta Pécsen, képesítés nélkül. Az asszony 1948-ban tanfolyamon vett részt. Ettől kezdődően céltudatos a munkája, később csodálatra méltó, szinte művészi, a munkabírása pedig hihetetlen. összesen 32 évet töltött el az állami gondozott gyerekekkel, a sorsukkal, a gondoskodással. Az utóbbi évtizedekben sosem volt kevesebb gyerek 80-nál, akik őhozzá tartoztak: a paksi járás és jó ideig még a szekszárdi járás északi része is. Mindig minden gyereknek talált helyet, családot, asz- szonyt, aki befogadta és vállalta őket. Persze nem mindegy, milyen sors vár a gyerekre, aki egyébként is szenved az édesanya hiánya miatt. Ö elérte a harmadik évtizedre, hogy már egyáltalán nem volt áthelyezés. Az áthelyezés azt jelenti, beállít a felügyelőnőhöz — a Duna-parti házba —egyasz- szony, hozza a gyereket, nem kell neki tovább, mert utálja, mert nem veszi hasznát, mert nincs rá szüksége. Ilyenkor új helyet kell keresni, rögtön. Nappal vagy éjjel, de menni kell. A kőműves apa már nem bírja, a felügyelőnő pedig nem maradhat otthon napokig, hiszen állandóan járni kell a családokat, ellenőrizni és egyengetni a gyerekek életét, mind a nyolcvanét vagy százét, ne bánjanak egyikkel se megalázóan, legyen rendes ruhájuk, járassák őket iskolába és szeressék. De legalább ne utálják. A tanítónő is mondta, hogy ki nem állhatja az állami gondozottakat. És ő, aki művészi tökéletességre emelte a gondoskodást, elérte, hogy ne utálja őket se a ház, se az iskola. Elérte barátsággal, erőltetve születő, de néha nagyon jó barátsággal, diplomatikus és szívós „kedvességi agitációval”. Egyre kevesebb lett az áthelyezés. Amíg volt ilyen, menni kellett kerékpárral, végig az egész járáson, sokszor egész nap, és menni kellett éjjel a Dunán, leevezni Pakstól Úszódig, aztán tovább busszal Szeged felé, mert a gyereknek időben helyet kellett találni, az értesítés szerint. Később motorkerékpárral járt. Tizenkét esztendeig motorozott. Elindult este is, a gyereknek családot kellett találni. Nem tudta mindig, hova indul, csak nekivágott az útnak. A címek, a jó családok címei lassanként ösz- szegyűltek, lehetett válogatni. Olyan helyre adni a gyereket, ahol nem a pénzért kérik. A 32 esztendőből az utolsó tíz a legszebb. ö ugyan majdnem megrokkant, s egy évvel hamarabb ment nyugdíjba, gerincbántalom miatt járni is nehezen tud most, de az utolsó tíz év emlékei fájdalmában sem halványítják a szavait, nagy szeretet és öröm tölti el, ahogyan a gyerekekről beszél dr. Kiss Istvánné — öt év óta ez a neve, férjhez ment, társra talált egy kitűnő jogászban, aki korábban ugyancsak ifjúság- védelemmel foglalkozott. Szeretet és öröm tölti el: nem kallódott el egyetlen gyerek sem, tíz év óta a paksi járásban nem volt áthelyezés, és nem volt soha bűnözés ezek között a gyerekek között, családra talált valamennyi, és vannak örökbefogadások is. Öltöztetések, sokkal több pénzből, mint amennyit az állam ad a nevelőszülőknek. Együtt vásároltak az áruházban és olyan szépeket, hogy a gyerek „nekiesett a Jucika néninek és csókolta”. Jucika néni nagy betegen is elment az egyik kislány lakodalmába, Bölcskére. A lányt először egy öreg mama nevelte, ő megbetegedett, átvette tőle egy család, ők adták férjhez. Született ennek a házaspárnak később gyereke, mégis a sajátja maradt a leány. Férjhez adták. Jucika néni, dr. Kiss Istvánné sírvafakadt a lakodalomban, hiába szorongatta a kezét a férje. „Úgy sírtam, mint egy anya. Hát ez az én gyerekem” — mondja. „Mind az én gyerekem. Ezerötszáz lehet az utóbbi 20 év alatt. Megismernek. A lakásomra is eljártak sokan. Most is felkerestek, hogy megtudták, kórházban vagyok. Sajnálom, hogy állami gondozottnak hívják őket. A mieink. Az enyémek.” Dr. Kiss Istvánnét, a járási hivatal nagytermében búcsúztatták nyugdíjazása alkalmából. Ide azért befértek valahogyan. Ott volt az összes nevelőszülő, ünneplőben, virágcsokorral. GEMENCI JÓZSEF
