Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
1976. december 25. ^pújság e FRANCIA testvérlapunk egyik legutóbbi számában terjedelmes beszámolót közölt Georges Soria író tollából, a nemrég elhunyt nagy francia íróval, André Malraux-val történt utolsó találkozásáról. A kalandos életű író-politikus távolkeleti utazásairól és a spanyol polgár- háborúban vívott harcairól írt könyvei, regényei, jól ismertek a magyar olvasók előtt. Halála nagy vesztesége a francia és világirodalomnak. Georges Soria együtt harcolt vele a spanyol polgárháborúban és részt vett az ellenállásban is, melynek a nagy író dél-franciaországi irányítója volt. Terjedelmes írását kivonatosan közöljük. * André Malraux-val 1934. és 1976. közt számtalanszor találkoztam, amikor az új Goncourt-díjas minden erejével igyekezett a francia értelmiséget a munkásosztály oldalán, a fasizmus ellen mozgósítani. A benne égő-tűz példátlan volt, a legvalószínűtlenebb vállalkozásokba is belehajtotta, de ugyanakkor meg tudta őrizni testvéri érzését bajtársaival szemben. Madridban találkoztunk ismét, amikor Franco már a főváros elfoglalásáért hálát adó ünnepi mise időpontját is kitűzte. Malraux ekkoc, noha halvány sejtelme se volt a repülésről, vadász- és bombázó repülőalakulatot szervezett „Espana” néven. Géppuskásként és mint büszkén mondotta, „a háború és a fasizmus ellen alakult bizottság elnökeként” fél évig keményen verekedett az ösz- szes frontokon. A háború és az ellenállás ösvényeit az ország más területein jártuk, de amikor néhány éve elkezdtem „A spanyol háború és forradalom” című könyvem írását, úgy döntöttem, hogy mind az öt kötet bevezetőjének megírására más-más rangos résztvevőt kérek fel. Levelemre szinte postafordultával válaszolt és így találkoztunk ismét Verriéres-le-Buisson- ban. Déltájban érkeztem a nagy Vilmorin-ház elé, ahol lakott és melynek kapujában fogadott, nem a banális „jó napot”-tal, hanem azzal a forradalmi köszöntéssel, melyet Spanyolországban vezetett be: „Salud!” (=Üdv!) Annak ellenére, hogy alig hat hónappal korábban betegsége már a halál küszöbére sodorta, Malraux aznap csodálatos szellemi frisseségnek örvendett. Ismerve az improvizálásra való hajlamát, személyiségének valósággal magnetikus erejét, jól átgondolt kérdésekkel fordultam hozzá, melyek könyvem egyes részleteire vonatkoztak. Az évek során annyiszor átgondolta a spanyol események minden részletét, hogy a legkisebb apróságban se hibázott, emlékezőtehetsége a lepergett évek ellenére kifogástalan maradt. Hangsúlyozta, hogy a fiatal nemzedéknek nem szabad elfelednie, Spanyolországban vívtuk az első antifasiszta háborút, aminek példamutató jelentősége óriási. Hosszú órákon át beszélgettünk, miközben természetesen pergett a magnetofon. Javasoltam, hogy a magnetofon szövegét gépbe diktálta- tom és benyújtom neki ellenőrzésre, de ezt elutasította: „Régi spanyolosok között az ilyesmi felesleges, teljesen megbízom Önben !” Kéziratommal és munkámmal kapcsolatban óvott a hosszú szünetektől. „Amikor én ,A művészet metamorfózisa’ című könyvembe kezdtem, azt hittem néhány éven belül végzek vele és máig se jutottam mondandóim befejezéséig. Az idő mindig sürget.” KÉSŐBB, körülvezetett a szalonban, megmutatott egyet csodálatos khmer-szobraiból és azt a Braque-fest- ményt, melyet a „Braque-ok Braque-jának” keresztelt el melegében, mivel Braque maga is mindig ehhez hasonlította későbbi müveit. A képen homokos part fölé hajlik a kékesfekete égbolt, a parton pedig egy elhagyott bárka fekszik. Elbúcsúztunk, sok sikert kívánt készülő művemhez és a kapuig kísért. Ahogyan a spanyol fronton szokásban volt, felemelt ököllel és a régi „Salud !” köszöntéssel váltunk el egymástól. Weöres Sándor: Monológ Zsebeimet meg kéne nézni egyszer, melyikben mi lakik, vagy mi hiányzik. Zsebkendőm, ha náthás vagyok, nincs, de szárazságban négy vagy öt akad ; irattárcám megvan, vagy elveszett, vagy tán sosem volt, benne mindazok arcképe, akiket nem ismerek, mert nincsenek. Pedig de édesek! Ha fejest ugranék zsebembe, ottan elindulhatnék, mint egy alagútban s kibukkannék valami fényes, ékes nem tudom hol — feltéve ha zsebem lyukas; meg kéne nézni egyszer. Vónusi tükörről Tiziano után, a Szépművészeti Múzeumban rendezett Tiziano és követői című kiállításról. Illyés Gyula: Kapkodás, ha jő a hideg Nem tavasszal, de ősszel lesz izgatott a táj, ahogy sok karja jár, ahogy a szélbe szállt lombot szaporán összekapkodná, — mire már? hogy újra egybe-kösse? akár a piaci kufár, ha a hirtelen támadt vihar dönti a sátrat és ő :— bukása a kár! — menti a portékát, a sok tűt, szappant, szalagot, filléres kacatot, mit gonddal kirakott, hátha vevőre talál — (oly hosszú a nyár!) Ősszel nézd, ne tavasszal, ha kapkod ijedten a kopasz gally, ezeket is, a reszketeg mozdulatú vén szemeket, aszú arcokat: megriadt szökdelő mosolyaikat — hogy szedik magukba a fényt, az örömet, mit még lehet, beh zsugorian a reményt, a maradék meleget! Ha lám már szétverve itt is a vásár s magasan száll, szebben, mint eleinte, bár hófelhőkbe keringve a szalag, a csipke!... Károlyi Amy: ablakrózsa ablakszámy ablakszem szótár szépségeddel nem versenyezhetem Kék főst Maradjon utánam tiszta szoba. Égjen a lom. A füstbe kék arcomat rajzolom. Műterem-látogatás Sarkantyú Az újságíró dolga sokszor nehéz, itt is az. A művész, aki — „tetejébe” — megyénk szülötte, a Képzőművészeti Főiskola egyetemi rangú tanára, országszerte elismert alkotó; hófehér haja sisakja alól meleg szemekkel néz ránk és sokáig nem hajlandó mondani semmit. Ez a „semmi” a mi hivatásunk gyakorlása közben sokszor nagyon sokat jelent. Egy Kristóf-téri ház ötödik emeleti műteremlakás százhetven négyzetméteres környezetét, az odafigyelést egy megye dolgai iránt, melynek központja igazán nincsen se Budapesten, se a Kristóf téren. Sarkanytú Simon, aki a sors kifürkészhetetlen akarata jóvoltából — ahogy mondja: „véletlenül” — Pincehelyen született, törzsökös dombóvári. Ott nevelkedett, ott járta a mai Gőgös Ignác Gimnázium akkor se új folyosóit és később Dombóvá- rott lett kollégiumi nevelő tanár. Szereti a tájat, köti a környezet, amihez a megyehatári léptékeken belül „távoli” jelzővel illethető Szek- szárd is tartozik. — Nyaranta majdnem mindig Szekszárdon éltem — mondja. És később azt is hozzáteszi hogy egy kicsit nehéz a régi emlékek jogán megemészteni azt, hogy már rég a múlté a „döglött Sió”. — Mj köti Szekszárdhoz? Természetesen legnagyobb munkája, a városi tanács épületében már sok százak által látott házasságkötő terem falfestménye. „Secco” — használjuk a szakkifejezést is. — Azóta? — Azóta lett volna módom egy esztendőt eltölteni Indiában, államközi ösztöndíj jóvoltából. Sajnos, az egészségi állapotom közbeszólt... Sarkantyú Simon fényképei és mozgása is cáfolja a valóságot. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A főiskolán 18 tanítvány hallgat a szavára, nézi az ecsetjét. Két operáció után a távol-keleti útra már nem mert vállalkozni. Kecskemét városa hatalmas gobelinterv megvalósíLázár Ervin: Egy gyomorgörcs története A férfi krétaszín arccal görbéd a heverő szélén, kezét a gyomrán szorítja. Nyöszörög. Szeme alá sötét árkot mélyít a fájdalom. ajkát összepréseli. Fáj a gyomra. Az előszobából berregés hallatszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó — gondolja a férfi. De aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan, kattog. Az az egyén, akarom mondani, géperejű jármű. aki rángatja, nyilván alig éri fel. Végre kitárul az ajtó, s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt. — Szervusz, kipi-kopinger — nyögi a férfi —, minek ennyi gáz? — Követ szállítok — mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést, s úgy tetszik a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a férfi gyomrára bök. — Megint itt van? Gyűrött arccal bólint. — Mit csinál? — Terpeszkedik. — Rá is gyújtott? — Rá. Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszke- dik odabe. Nagy, lancmók pasas a fájdalom, fekete, szét- álló sörényű és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt. — És Tropkó úr? — kérdezi a gyerek — már beküld- ted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a Fájdalom magától el takarodna. — Még nem — mondja —, de most már itt az ideje. Egy üvegcséből kiráz egy szemet, lenyeli. — Bent van? — kérdezi suttogva a gyerek. — Bent. — Mit csinál? — Még csak nézelődik. — A Fájdalom észrevette már? — Észre. — Mérgelődik? — De még mennyire — mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja. A nyalka, rokonszerves arcú Tropkó úr bent áll hát a helyszínen, a böhöm Fájdalom gyanakodva föltápászko- dik. — Már kergeti? — kérdezi gyerek. — Nem — nyögi a férfi —. még csak beszélgetnek. — Azt kérdezi a Fájdalom, hogy mit akar már megint a Tropkó úr, igaz? — így a gyerek. — Azt. — És Tropkó úr mit válaszol? — Hogy lesz szíves, Fájdalom úr, elkotródni. — Kotródik? — Nem. Azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben. — A te érdekedben? — Igen, mert itt egy fekély — mutatja, hol —, és ez egyre csak nőni fog, ha zsírosat eszem és vedelek. — Mit ha vedelsz? — Pálinkát. — És Tropkó úr? — Nem vitatkozik, felgyűr- te az inge ujját. A gyerek szeme felcsillan. — Leken neki egyet? — Remélem — nyög a férfi. — Jobbkézzel is meg balkézzel is? — Jaj! — Mi az? — Verekszenek. — Gyerünk, Tropkó úr, húzz be neki! — lelkesedik a gyerek. A férfi arcán simulnak a ráncok. Hanyatt fekszik. — Már fogja a nyakát? — Fogja. — Tropkó úr jó erős. igaz? — Uhüm. — Még nem kergette ki egészen ? — Egészen még nem, de mindjárt kinn lesz. — Állj az ablakhoz — súgja a gyerek. — Minek? — Hogyha kijön a Fájdalom, essen le az emeletről. Majd jól összetöri magát. A férfi az ablakhoz áll. arcába kezd visszatérni a szín. — Most — mondja —, mosi kint van. — Hess, hess, ronda Fájdalom — kiabál a gyerek és kezével az ablak felé legyez, — sose gyere vissza! — Puff — a Fájdalom nagyot nyekken a járdán. tására kérte fel. Ez a legközelebbi munka. A képzőművészet nemcsak szép, hanem fárasztó is. Sarkantyú „tanár úr” szívesen gondol Szekszárdra, ahol főleg a múzeumban újjáéledt a képzőművészeti élet, a kiállítások — ez nem véletlen kifejezés — „kultúrája”. — Jó lenne a megyébe, az én megyénbe a mi megyénkbe, egyre sűrűbben hazalátogatni. Az előbbi nem szó szerinti idézet. Vélemények összegezése csupán. Szekszárdnak is van módja, lehetne lehetősége arra, hogy a képzőművészet valamelyik (egyáltalán nem biztos, hogy periférikus) területének gócpontja legyen. (Ordas) Fotó: Bakó Jenő Töredékek Csókolom a kezét. Elnézést kérek öntől, hogy ismeretlenül megszólítom. — Mit óhajt? — Udvarolni szeretnék. — De hát én férjes asz- szony vagyok. — Az nálam nem számít. Modern embernek tartom magam. — Tegyük fel, hogy szóba állok magával. De mit szól majd a felesége? Nem féltékeny az asszony? Mi lesz, ha most meglát minket együtt? — Túl vagyunk mi már a mézesheteken. Különben is otthon ül és nézi a tévét. — Nem hiszem. — Miért nem? — Béla, te nagyon részeg vagy! Nem ismered meg a saját feleségedet? ♦ Ne haragudjék, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. — Dehogy haragszom. Azért adtam kölcsönt, mert bíztam magában. — Nagyon rosszul esett volna, ha azt gondolja, hogy... — A világért sem. Biztos voltam abban, hogy egy szép napon bekopog. Egy kicsit késett, cirka egy évet. de ez megbocsátható. Figyelmeztetem kamatról szó sem lehet. Nem vagyok uzsorás. — Egy évig forgattam a pénzét, jogos lenne a kamat is... — Nem és nem. Megsért vele. — Pardon, azt nem szeretném. — Akkor hát tegye le az asztalra. — Mit? Ez valami félreértés. — Hogyhogy? — Én tavaly kértem öntől tizenötezret. Most azért jöttem, hogy kerekítsük ki az összeget. Mondjuk húszezerre. Ez sokkal szebben ' hangzik... Galambos Szilveszter
