Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
/ToÍna\, , , 8 “KÉPÚJSÁG 1976. december 25. A hnr/o/íri'í AmftAroír konán indultak a hegyre. /i UUriCI l\U Cl il U Cl Cin. Zsebükben ott lapuit az értesítés: jön a finánc. Azaz ntem is a finánc, évek óta à városi tanács pénzügyi osztálya tartja a szemlét. Ez viszont nem változtat azon semmit, hogy a bor után adót kell fizetni. Egy család kétszázötven literig másfél forintot, azon túl minden liter után nyolc forintot ad az államnak. A szőlőhegy különben rég elcsendesedett. Az igazi gazdák — akik a ibort nemcsak azért termesztik, hogy pénzeljenek Ibélőle, hanem mert nem szívelik a bolti fojtottat — végérték a munkával. Látva-látni, hogy idén ismét hány parcellát hagytak fel: elgazosodott az ültetvény, a vesszők úgy nőtték, mint őserdőben a lián. Jövőre kitömhetjük a statisztikai lapot: borvidékünkön legalább ötven hektárral nőtt az elhagyott szőlők területe. Nemzeti kincsünk pedig a termőföld. Nem akácosra, hanem szőlőskertékre van szükség a történelmi bortermő területeken. A szőlőskertek valójában átalakulnak, amelyek megmaradnak, a család szükségletének kielégítésére valók. Itt van például B. István szekszárdi tehergépkocsi-sofőr: a szőlőben annyi zöldséget, gyümölcsöt termel, hogy sem ő, sem a bérházban szomszédai — „vigye, van, fogadják, jó szívvel adom” — nem járnak piacra. Két év óta az öreg cseresznyefa alatt magas kerítést húzott, tyúkólét csinált és azóta van friss tojás a konyhára, „kukacon nevelkedett”, igazi jó, tömött húsú csirke a saját asztalra, meg pénzért a „jobb embereimnek”. A szőlőben termelt minden szem alma, barack, paprika érték. Vigyázzunk a iborra is ! • „Értesítem, hogy a borkészletének ellenőrzése 1976. november 12-én lesz megtartva. Szíveskedjen a jelzett napon 8—13 óra között a borkószleténék tárolására bejelentett Csötönyi-völgy 832 szám alatt tartózkodni. Az ellenőrzéshez szíveskedjen magával hozni a vételi jegyzéket (szőlő és bor eladásáról). Akadályoztatása esetén családtagja vagy igazolt meghatalmazottja helyettesítheti. Pelhívom a figyelmét, hogy ha a jelzett helyen és időpontban nem jelenik meg, vagy meghatalmazottja útján nem képviselteti magát, illetve, ha elmaradását figyelembe vehető indokkal — a megjelenésre kitűzött határidőiig nem igazolja — pénzbírsággal sújtható.” — Jöhettek, fináncok! — morog a bajsza alatt Sz. Ferenc és botoz a pincéhez. Legalább hatvanszor — ötven éve saját gazdalként — bajmOlódott már fináncokkal borügyben. A szemlészéket megelőzi hírük. ,jA Gombit megint elkapták. A marhája, nem vitte el1, otthagyta, azt mondta, üres minden hordó. Hát jött a szemlész: nézi a jelentést, jó, rendben. Kérdi, hol italál'- ható fel a bor. Azt mondja, itt van: az élső kettő fehér, iftána öt hordó piros, a többi arra hátra, mind üresen. Kettőben dugott bor volt. Még sírt is a Gombi.” Elhiszem. A Német okosabb. Az udvarán ott a szép rakás fa. Gurigákra vágatta a gépes emberrel, a vejével két este összeaprította a négy űrméter tüzelőt. Olyan ravaszul rakta aztán össze, hogy a belsejében elrejtett öthektóst nem lehet észrevenni. A fán, köztudomású, a finánctőr nem hatol át. Alkalmatos hely a bérház fürdőszobája is: két-három kisebb hordót pompásan lehet berakni. Egyetlen hátulütő ebben, hogy a család bizonytalan ideig nem használhatja a fürdőszobát. Az elfalazott pince kiment a divatból. Nincs trágyadomb — nem lehet elásni benne a hordót. Kút sincs, amely elnyelje a boritallal töltött hordókat. így tehát marad az „egyéni” megoldás, amely még nem tudott sem szomszéd, sem 'barát előtt. A szemlész ugyan sejt valamit. De jövőre halasztja a témát, mert most sok a dolga, naponta legalább húsz helyen kell megnézni a termést. Ez pedig nagy munka. Húsz helyre ha csak beköszön az ember és kezet fog, máris oda a délelőtt! Hoil marad akkor a murn'ka érdemi része! Legjobb sietni: „Bejelentett Marosi úr három hektó negyven litert. Szabad megnézni, hol tartja? Igen. Ezek azok. Tehát van egy fcéthekltós fehér borral, egy hektó vörös bor, meg az ötvenesben valami.” Szorzás, osztás, a gazda 'kezében ott az üveg, csillog Ibenne az idei termés, kínálná, mint mindig, mióta a szemlész betette a tanyába a lábát. Csend kívántatik a nagy munkához. „Tehát az a helyzet, hogy felleltem 316 liter idei termést, ebből leszámítjuk a fejtést, akkor marad ugyebár 276 liter. Kétszázötvenről Marosiék egyötvenet fizetnék, a huszonhatról nyolcat. Rendben? Aláírják?” Persze, alig várják. „Csak ezt az egy pohárkával fogadja el.” A szemlész dolga végeztével elfogadja a poharat, belenyúl. „Kár, hogy nincs belőle több”. Csettint nyelvével, kezet nyújt Marosi úrnak, „Viszontlátásra jövőre”. „Isten vele!” Marosi elmossa a poharakat, a fehér pohár tör lő ruhát kiakaszitja a lugasra. Ebből a jelből a harmadik szomszéd tudni fogja, hogy ,yMarosiéknál járt a finánc”. * Egyébiránt a hír gyorsan és megbízhatóan jár. Tavaly még az értesítést sem kézbesítették, tudták, hogy T. B.-inél délre halat főznek. A halpaprikásnak főzés idején' jó illata, főzés előtt pedig jó híre van. Ebből tud a borlelkű hegyi ember tájékozódni, hol1 kezdik, hozzá mikor érnek a fináncok. Jó ezt tudni. Idén Sándor bácsi főz ebédre kokaspörköltet. Ügy jöttek össze a dolgok nála is, mint tavaly az öreg T.-nél, hogy éppen a szemle napján 'kell foglalatoskodni Ikarófaragással, trágyahordással. És az ilyen kemény-nehéz munka jó ételt kíván, ha már az isten' adott jó italt. És, ahol a gazdának, meg két segítőjének — a hivatalban úgy tudják, vidéki ellenőrzésre utaztak — jut elég a kokasból, van annyi a 'bográcsban, hogy a tikkadt szemlész meleg ételhez jut ebben a megveszekedett esős-ködös időben. * D. Gy. szemlész azt mondja, évente tizennyolc— húsz súlyos esetet tudnak felderíteni. A legnagyobb munkával sem lehetne több szabálytalan bértárolást — bejelentést — találni, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincsen több. A szekszárdi borvidéken ősz táján általában kétezer gazdánál mérik fel a termést. A gazdaságok, tehát a bortároló helyek száma vészesen csökken, legnagyobb baj, hogy a felvett italok mennyisége is. „A bor minőségét, minéműségét mi nem bíráljuk. A mennyiség, a szabályszerűség érdekel berniünket” — mondja a szemlész. Mégtavaly történt, nács kiváló pénzügyi dolgozóját, gyűjtse össze egy napi „termését”, ötliteres demizsonmali kezdte a napot. Pálinkával kínálták először, és azonnal kézibe fogták a boredényt, vitték volna a pincébe teletölteni. „Csak a pálinkát töltöm bele” — ijesztette meg a gazdát T. Gy. Délre megtelt a demizson, mindenütt egy-egy pohár bort, fehéret ímeg vöröset, néha egy stampedli pálinkát töltöttek bele. Este megkóstoltuk az italt. ízlelgettük, inni nem tudtunk 'belőle. Ilyent és ennyit kellett volna szegény szemlész gyomrának egy munkanap alatt bevenni. A borok szemléje általában másfél-két hónapig tart. PÄLKOVÄCS JENŐ Reg lement már a Nap, mire beértünk Kahamnába. Ahogy közeledtünk a falu felé, meglepődve láttam, hogy valami erősen ki van' világítva. A meglepődésnek az volt az oka, hogy januárban már jártam itt, ezért nemcsak azt tudtam, hogy nincs villany Ka- hamában, de azt is — és erre jó élőre „felikészítettem” társaimat —, hogy itt a szálloda néhány 2x3 méteres; földes padlójú szoba, vaságy, szúnyogháló, petróleumlámpa, néhány ízeltlábú a szobában, vízcsap 'az udvaron ... Erre az autók odakanyarodnak egy szépen kivilágított vadonatúj, kellemes 'külsejű épület elé, ahol a bejárat fölött festett betűk hirdetik: Kadeco Motel! Azóta épült... A villanyvilágítást aggregátor szolgáltatja, ami este 11 órakor leáll, ezért minden egyszerű — de tiszta, zuha- nyozófiülkés — szobában továbbra ás ott áll egy jókora viharlámpa egy asztalkán. Valamivel később, a vacsora vége felé azt mondja Theophil Nsiku — a minisztérium sajtóosztályának vezetője, filmünk társszerzője, állandó kísérőnk, barátunk —, hogy: „Ha visszamentek a szobáitokba, nézzétek majd meg, hogy betett-e a fiú mindenhová egy doboz gyufát, mert annak semmi értelme, ha van az embernek egy Hurrikán- lámpája, de — nem tudja meggyújtani...” — Mert ez a Theophil még arra is figyelt, hogy csapatunkban aligha lehet akár egy szál gyufa is, lévén valamennyien nemdohányzók, még ha hárman csak az akkor még előttünk álló Kilimandzsáró-má- szás okából hagytuk is a’bba időlegesen a füstölést. Az efféle apróságokért és az efféle emberekért (és mennyi volt belőlük!) szerét- tűk igazán Tanzániáit. Nem a Kilimandzsáró megmászása, a hegy kráterében, 5700 méter magasan, sátorban töltött éjszaka, nem is a nemzeti parkok még ma is gazdag állatvilága, a légben lebegő virágokként futó zsiráfok látványa jelentette végül is a legnagyobb élményt a hathetes utazás során, hanem Theo ilyen, és ehhez hasonló ezernyi apró figyélmessége. A kissé „besorozott” barátságos samdawek öröme, amikor rájöttek, hogy rajta vannak a térképen, a négyezer méteres magasságig felfogadott kibo- shói teherhordók elhatározása, hogy — csak úgy, barátságból — félkísérnek még az ötezer méter magasan levő utolsó kunyhóig (hátizsákjainkat akkor már magunk vittük), a mu'hezai TANÚ-titkár utánozhatatlan gesztusa, amivel leintette szavakba formálódni készülő hálálkodásunkat azért, hogy ránk áldozta egész szombat, vasárnapját, hogy kihúzzon bennünket az egyetlen csávából, amibe egész utunk során kerültünk, és sorolhatnánk a barátság, az őszinteség, a segítőkészség példáit. Pedig másféle emberekre „készítenek fel” bennünket a hosszaibb-rövidebb időt kint töltött honfitársaink — tisztelet a kivételnek. „Ja, maga az, aki Tanzániába utazik... — a hölgy hangja kissé ínyafogósan szólt a telefonból — ... nagyon sajnálom. De ha szállodákban laknak, valahogy ki fogják bírni .. ,”'(A hölgy hosszabb időt töltött Tanzániában. Közös ismerősünk biztatására hívtam fel, elutazásunk előtt. Ügymond: hátha tud valami tanáccsal szolgálni). „Vigyázzatok ám, ezek még vademberek! El ne induljatok pénz nélkül, nem szabad hinni annak, hogy ők majd teljes ellátásban részesítik a forgatócsoportot. És ha otthagynak valahol az út szélén, mit csináltok... ? Ott fordulhattok fél éhen, rajtatok ott aztán nem segít senki...” (A Televízió és a tanzániai kormány közötti szerződés értelmében a kooprodukciós film minden itthoni költségét — és ez a több ! — mi vállaljuk, a kinti költségeket, beleértve a stáb tel jes ellátását is — ők. Ettől akart óvni minket a fent említett, aki több ízben jáht hosszabb-rövidebb ideig a kelet-afrikai országban, bár nem tudok róla, hogy egyetlen egyszer is éhenhalt volna ...) „Te, hova is mész most meg... ? Tanzániába? — Azért ugye, vannak ott fehér emberek is ... ?” — kérdezték, nem kevés gúnnyal kollégáim, ismerőseim közül jó néhányan, nem titkoltan az ott nyilván uralkodó „legsötétebb afrikai”, „ázsiai”, „'balkáni” állapotokra célozva. (Ugye, milyen sok szép jelzőnk van arra, hogy saját „európaiságunkat” megfelelően kidomborítsuk? Pedig ha a kérdezők jó néhányának munkáját, társadalmi erkölcseit, emberségét nézzük, nem mindegyikükre illik József Attilának Thomas Mamiról mondott precíziós pontosságú jellemzése: „fehérek közt, egy európai...”) „Ne felejtsétek el, hogy ti csak néhány hétig voltatok itt. (Ha itt kellene (ki kényszerítette őket?) élnetek évekig, majd más lenne a véleményetek ...” — mondták (ott) egynémely, évek óita kint dolgozó és (itthon) kint dolgozott magyarok, amikor ilyen, és a továbbiakban is mesélendő történetekkel lelkendeztünk ott szerzett jó közérzetünkről. „Ezek itt — szó szerinti idézet egy nálunk végzett fekete orvoshoz, ki tudja, milyen álmok jegyében férjhez ment ápolónő honfitársunknak a vélünk való találkozáskor elmondott második mondatából —hazudnak, lopnak, csalnak, nékünk például minden bőröndünket ellopták. Furcsa dolgok történnek itt!” Nem vonom kétségbe. Lehet, ha tovább maradunk, tőlünk Is elloptak volna ezt- azt, vagy akár rövid ottlétünk alatt is eltűnhetett volna akármi a szinte ellenőrizhetetlenül nagy számú „cucc- ból”. Bizonyára találkoztunk volna nem egy kellemetlen emberrel is — így is összejöttünk talán ha kettővel! De — és esküszöm rá, hogy hallottam valahol, hogy Európában is megesik néha egy- egy betörés, bankrablás, utcai incidens, talán még gyilkosság is. Egy — a napokban hazatért, egyébként nagyon kedves — ismerősünknek Frankfurt am Mattiban, a parkolóházban (!) lopták ki lezárt autójából a teljes és nagy értékű fotófelszerelését és nem tudok róla, hogy általánosságban „a németeket” okolta volna érte. Farkas Pál szobra Anyaság Erdélyi József: Karikák Télikabát híján egy zsupfa-sárga pamutkendöt adott iám az anyám, megkötötte a hátamon, s úgy mentünk, kéz a kézben, keresztül a tanyán. Fázó szemeimet a nagy hidegben melegítő könnypára vonta be, s parányi páraszemecskéken ált, én, 'kicsi gyermek karikákat láttam; kis, szivárványszín karikák lebegtek, úsztak mindenfelé, s minden előtt, betöltötték a látható világot, a csengő-bongó fagyos levegőt. Nem tudíalm, hogy a szememből erednék, sem hogy mik azok a kis karikák; csupa titok volt akkor még nekem, csupa csoda, mese volt a világ. Nem látok már olyan kis 'karikákat, csak könnyezik a hidegtől szemem; s nem a szememen: sűrüdik a pára, hanem mint holmi konyhaablakon, a szemüvegemen ... 1896. december 30-án született Erdélyi József. Szeretettel köszöntjük 80. szüle tésnapján. (MTI Külföldi Képszolgálat, fotó Szabados Tamás) Természetesen egy percig sem aggódtam a „baljós” tanácsok és vélemények hallatán. Igaz, „fekete Afrikában”, itt, Tanzániában láttam először, de az Oly sokszor és oly gúnyosan aposztrofált „vademberek” között már többször is megfordultam, hogy csak a nemrég még emberevő új-guineai pápuákat, az Amazonas-vidék és az Andok nyomorúságos viszonyok között élő indiánjait említsem. És egyre kevésbé tudok szabadulni attól’ a 'gyanúmtól, hogy ami a legősibb, legtisztább emberi kapcsolatokat illeti, nemcsak hogy nem „vademberek”, de — sok szempontból — sokkal inkább emberek, mint a rosszul értelmezett érdekekkel, irigységekkel; közömbösséggel, elidegenedéssel fertőzött „fehérek” nagy része — magunkat sem vonva ki... Tehát „előítéletekkel” mentem Tanzániába. Vártam, hogy jól fogjuk érezni magunkat, számítottam rá, hogy sok örömünk lesz az ott töltött hetek alatt. Lehet, hogy a körülmények szerencsés ösz- szejátsziása tette, de tény, hogy a valóság minden’ várakozásomat, várakozásunkat felülmúlta. A június—júliusban ott töltött hat hét életem legszebb, legtöbb örömet hozó filmforgatása lett. A már majdnem elkészült Kilimand- zsáró-film úgy érzem, legsikerültebb eddigi munkám. És mert annyi örömünk----------------------- volt, a h attagú stáb közö6 határozata alapján nemcsak a két vállalt filmet — a Kilimandzsárót és a tanzánok részére készült, de itthon is bemutatandó „Pamoja tutashimda” („Együttesen könnyebb”) című filmet — szabadítjuk rá a képernyő elé ülőkre, hanem a két filmmel együtt egy összesen hatrészes sorozatban számolunk be a hat hét eseményeiről1, szépségeiről, örömeiről és ennek a sorozatnak a címe is ez lesz : Afrikai örömeink ... (Folytatjuk) ROCKENBAUER PÁL
