Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

1976. december 25.

^PÚJSÁG 7

Hárman a munkásdinasztiák

A

z 1833-ban Bezerédj Pál által alapított selyemgyárat Tolnán senki sem emlegeti új nevén. Hol van pedig már az az idő, amikor megyénk névadó községe a textil- és selyemgyárral jelentős textilipari központnak , számított, mert itt dolgozták föl az egész ország selyemgubóját fonallá?! Régen nem a selyemhernyó-tenyésztés szolgáltat alapanyagot a gyárnak, és a fennállás 75. évfordulóján megnyitott üzemi múzeum őrzi csak a gubófeldolgozásra alkalmas öreg-öreg gépeket. A falakon körben képek. Előttük nemcsak az érzékenyedik el, s válik emlékezővé, aki 12, 14, 16 éves korától itt keresi a kenyerét.

Ha azt halljuk, hogy „nekem második otthonom az üzem”, általában kedvetlení- tő közhelyként fogadjuk. Itt szó sem lehet szkeptikus fa- nyalgásról. Igaz, nem a se- iyemgyár őse volt az, amit második otthonuknak nevezhettek munkásai. A mai lehet boldog és büszke, hogy gépei mellett munkásdihasztiák nőttek fel, éltek, dolgoztak és vallják magukat akkor is selyemgyárinak, ha már nyugdíjasok. Széles nevetéssel mondta erről az üzem fiatal párttitkára, Schmelcz Lajos, hogy a 780 fős gárdának meg kellene csinálni egyszer a családfáját, mert átláthatatlan, hogy ki, kinek a rokona, utóda. Déd- és nagyszülők, szülők és gyerekek éltették munkájukkal, s éltetik a gyárat, bár erről senkinek sem jutott még eszébe kutyabőrt szerezni...

— Nézze csak, ott vannak a Renczek, Straubingerek, Palotások, Farkasok, Kapinyák, Guldok és föl sem lehet sorolni mindet, hogy még kik. Mindenesetre, a gyár döntően ma is úgy oldja meg munkaerő-szükségletét, hogy a már itt dolgozók hozzák rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket. Valamikor a prole- társág legproletárabb rétegei adták ennek a gyárnak az olcsó munkaerőt. A felszabadulás előtt, a sokkal jobban fizető textilbe csak az tudott bejutni, aki sonkával, kolbásszal, ezzel-azzal „meghálálhatta” a fölvételt. Ott a heti bér 14—15 pengő volt. Itt 10 pengő, napi tíz. tizenkét órás munkaidővel.

A dinasztiák nevében hárman beszélnek. Strobl József — egy éve van a nyugdíjig — 16 éves kora óta selyemgyári és itt dolgozik a felesége, a lánya is. Aranyos Já- nosné és Stumpf Józsefné sem a középgenerációhoz tartoznak már, hanem fiatal ..veteránok”. Aranyosné — Kati — 14 évesen és sírva lépte először át a gyár kapuStrobl József.

ját. Stumpfné — Boriska — 12 évesen. Azt mondják, hogy a gyerekeik nem hiszik el, milyen volt munkáséletük felszabadulás előtti szakasza. Bori családjának az volt a nevezetessége, hogy égbekiáltó nyomorúságukat bő gyermekáldás tetézte. Az apa rokkant volt. Édesanyjuknak szülés utáni trombózis miatt amputálni kellett egyik lábát. Még szült így és két évig dolgozott rokkantán tíz gyereke miatt. Kati már férjhez ment, de két évig még hazakeresett, hogy könnyítsen a kisebbek nevelésén.

— Bori, hányán feküdtetek ti egy ágyban? — kérdezi Strobl József.

— Várjunk csak. Szoba- konyhás volt a ház. Anyámék kint aludtak a konyhában, a legkisebbekkel. Mi pedig egy ágyban négyen is.

— Mondtam én, hogy nem jó erről beszélni — véli ismételten Strobl József.

Tudtam már ezt akkor, amikor felnyitották az emlékezés zsilipjeit. Nekik a jó néhányszor elfúlt a hangjuk, nekem meg összeszorult a torkom és kész vagyok esküt tenni arra, hogy az idő múlása nem szépít meg semmit! Akkor sem, ha ez a sokat képviselő három ember ma boldog és kiegyensúlyozott.

A gyár dolgozóinak kétharmada nő. Régen is ilyen volt az arány. A karbantartással foglalkozó férfiak elvesztek a nők tömegében.

Kati — Aranyos János- né.

Csakhogy Strobl József emlékezete szerint 1936-ban, amikor lakatosnak lépett be, alig háromszázan dolgoztak itt.

Strobl József egy évig igazgatta is a gyárat. Egy volt a sok, akkor „mezítlábas” igazgatónak nevezettek közül. A tisztelettel és szeretettel emlegetett mai igazgató is munkásból lett vezető, akárcsak a műszakiak közül annyian.

— Számosán itt lettek befejezett emberré — visszhangzik bennem a fiatal párttitkár szerény és mégis büszkeségről árulkodó mondata, mely mélységesen igaz. Négy-, maximum hatelemis végzettséggel, zömmel gyerekként váltak sokan kenyérkeresőkké. Kati nagyon szeretett babázni és amikor hazarohant falni valamit az egyórás ebédidőben, úgy kellett tőle elvenni a babát, hogy el ne késsen.

— Soha nem felejtem el — mondja — pedig igencsak gyerek voltam, amikor Németh Terkát 43-ban katonák hozták vissza Pestről és ke- nyéren-vízen tartották az egykori mühelyraktár egyik börtönnek használt helyiségében.

Boriska — Stumpf Józsefné.

Németh Teréz fellázadt a neki szánt sors ellen, faképnél hagyta az akkor már hadiüzemként működő gyárat. Elment gyerekek mellé szolgálni. Végül innen nyugdíjazták. Akkor már nehéz szívvel ment el.

Emlegetik. A múzeumukban nincs kép arról, hogy az iskolából kieresztett apróságok delente miként várták anyjukat a gyárkapuban, hogy jönne már és adna gyorsan ebédet. Számos megrázó képet csak az emlékezet őriz és idézget...

— Régen sok írástudatlan munkása is volt a gyárnak — mondják. — Most nincs ilyen.

Hogyan lehetne? A kenyéradó arra ösztönözte és ösztönzi a munkásait, hogy akinek az a hiánya, fejezze be általános iskolai tanulmányait. Utána? Evés közben jön meg az étvágy! Következhet a technikum, màjd a könnyűipari főiskola. Strobl Ildi, Koleszár Jánosné — már kétgyermekes családanya — gimnáziumi érettségivel került a gyárba. Ráhúzott négy évet és érettségizett textilipari technikusként is. Ma, harmadéves hallgatója a főiskolának. Kapinya Józsefné másod-, Schmelcz Lajosné első éves.

— Nem szeretem a rossz emlékeket — jelenti komoran Strobl József, de negyedóra sem telik bele, már azt mondja, milyen forradalmas gárda volt mindig a selyem- gyáriaké. Nemrég volt egy találkozó, amelyen a régiek jöttek össze. Ha azt hallotta volna!

— El lehet felejteni a múltat?

összenéznek. Tulajdonképpen nem is akarják. Pedig a gyerekeik sokszor kételkedve csóválják a fejüket, ha föl- említődik, mire vihette egykor a munkásember. És mit mondanak ilyenkor a gyerekek? Hogy felejtsék el, ami elmúlt!

E

z az, ami lehetetlen. Az ember nem tud kibújni a bőréből. Képtelenség feledéssel megtagadni azokat a küzdelmeket, melyek emberré avatták.

— Nekünk még jutott a nehézből 45. után is, de hogyan épít házat manapság a gyerek? — kérdezi Strobl József mosolyogva, s felel is mindjárt: — Felvesz egy kis kölcsönt, a többit kipótolja a szülő, mert megteheti...

LÁSZLÓ IBOLYA

A szem tétova, a száj határozott:

— Miről beszélgessünk? Minden úgy van, ahogy van. Állunk az üzem udvarán, közöttünk egy talicska tégla. És a bizalmatlanság.

*

Nyolcéves lehettem, mikor először ijedtem meg egy barna képű, fekete szemű cigányembertől. A Rába-part töltésén vonultak, batyuba kötött életükkel, talán egy másik telepre. Mi, kölykök persze tisztes távolról, fújtuk feléjük teli torokkal: „útra keltek a cigányok, di-dáj-dá, dájdé..Az egyik cigány benyúlt a batyujába. Azt hittem, valamit hozzámvág, mozdulni sem mertem.

Egy almát dobott elém a töltés puha füvére és csak annyit mondott: Edd meg rajkó, mert nagyon meszes a képed.

*

Lehet, hogy Orsós József látja bennem ezt a régi, vásott, gúnyolódó kölyköt? Meg hogy inem mertem felvenni az almát?

Győzködünk egymással, míg rászánja magát. Idekinn erőszakosan ráncigálja a kabátot a decemberi szél, bemegyünk az egyik irodába. Mielőtt beleülne a fotelba, ki akarja venni a szivacsbetétet. Fél, hogy bepiszkolja. Ráfüstölünk. Nehezen indul a beszélgetés.

Orsós Józsefet, a rakodó- munkást a gabonafelvásárló vállalat tamási üzemének dolgozóját — ismerem. A főnökeitől, a munkatársaitól hallottam róla. Dolgozik — évek óta. Vállveregetések nélkül is, becsülettel.

De Orsós Józsefet, a rácvölgyi cigánytelep lakóját már nehezebb megismerni. Talán otthon, a saját portáján. ..

•

A nagyközség szélén, a mű- út mellett nyújtózik a telep. A Rácvölgy. Negyvenhét cigánycsalád él itt. Ut, utca nem vezet befelé. A villany- oszlopok mintha nyújtóznának, nehogy a szabványban előírtnál mélyebbre csússzanak a sárba. Kevés házikóból száll csak füst. Délelőtt van, dologidő. A telep férfiai munkahelyükön vannak. Állandó munkahelyeken.

A putrik közül dühödt kis patkányzó kutyák acsarkod- nak. De csak messziről, óvatosan, bizalmatlanul.

Orsós József, a házigazda előre enged bennünket a küszöbnél. Nem kell lábat törölni. földről földre lép az ember.

A feleség kukoricát mor- szol a sparhert előtt. A szál dróton lógó villanykörte fénye szövetkezik az alig-ablak nyílásán beszűrődő szürkeséggel. A jövevények láttán némán kérdez urától az asz- szony szeme, majd szaporán pereg cigányul a kérdésözön. A válasz kurta, aztán a ház ura hellyel kínál bennünket.

Az asszony visszakuporodik a földre, épp szemben a sarokban álló televízióval. Halomba kopaszodnak a kukoricacsutkák.

Az itthoni három apróság csöndben, kicsit riadtan figyeli a szokatlan vendégjárást. Aztán egyikük kis idő múlva odakuporodik apja ölébe.

És mintha a gyermekeknek mesélne — Orsós József beszélni kezd magáról. Miközben hallgatom, egy régi irodalomóra jut eszembe. Akkor tanultuk Villontól az Ellentétek balladáját. Valahogy így kezdődik: „Szomjan halok a forrás vize mellett...”

*

— A Rácvölgyben születtem. Csak két osztályt jártam. Úgy voltam én is, mint a többi.

(Cigánygyerek — de ezt már nem mondja ki.)

— Csórelni már akkor sem jártak a rácvölgyiek. Hun itt, hun ott akadt mindig valami munka. Tűzifát adott az erdő, enni is volt ez az. Nem voltak még ilyen igények.

(Tekintetével végigsimítja a televíziót.)

— ötvennégyben, vagy ötvenötben, nem is tudom már, elmentem Komlóra a bányába. Még egy évig sem húztam, kutya meló volt, pedig nem félek a munkától. Meg — (gondolkodik, hogy mondja, vagy ne, szeme kérdez: hiszek-e neki) — valahogy egyedül volt az ember. Szénporos pofával is. Csak visz- szajöttem a Rácvölgybe, itt az otthon, nem vagyok én vándor. Dolgoztam a tsz- ben, aztán idekerültem a gabonához. Igen rendes társaság, olyanok vagyunk, mint az édes testvérek. Ha ránk szakad a nagy meló, nem lessük a másikat, hogy lóg, vagy kulizik, csinálja mindenki a maga dolgát.

(Ha a munkahelyéről mesél, megváltozik az egész ember: szeme, hangja, tartása.)

— Munka után nem nagyon maradunk együtt, legfeljebb egy korsó sörre, mert hát ki erre, ki arra lakik. Persze akik közelebb laknak egymáshoz, azért össze-össze- ruccannak.

(Magában folytatja innét már a gondolatot. Újra a rácvölgyi Orsós József ül velem szemben...)

— Jó volna valami igazi házba költözni, de hát az öt gyerek mellett... Még ha segítik is az embert, nehéz belevágni. Van egy kis spórolt pénzem — (Az asszony fölkapja a fejét egy pillanatra, mintha leintené emberét — aztán tovább babrál a csúféval) — de hát az kevés. Talán valami olcsó vételre, a tanácson keresztül már lehet így is, csak ki kell fogni. Meg nemcsak pénz kell hozzá.

(Elhallgat. Pillantása körbejárja a tenyérnyi putrit. Nem mondja, hogy mi kell még, pedig tudja. Bátorság, itthagyni a Rácvölgyet. Hirtelen felüti a fejét.)

— Tudja, hol van a nagyobbik fiam? Lengyelben, a szakmunkásképzőben. Abban a kastélyban. Mezőgazdasági gépszerelő lesz.

(Újra szűknek látszik szemében a putri.)

— Azért persze hazajön. Mármint most, karácsonykor. Fát még nem vettünk, de a szaloncukor már megvan. A Rácvölgyben is van karácsony.

*

Mire kicaplatunk a sárból a műútra, eszembejut, hogy is van tovább az a vers: „Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek, mégis- vacogok; Parazsas kályhánál vad láng diderget...”

GYŐRI VARGA GYÖRGY Fotó: Gottvald