Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

IO KÉPÚJSÁG

1976. november 7.

echte! Henrik, az ács több okból nem felel meg annak a közhiedelemnek, ami mestersége köré fonódott. Ha megkérdeznék száz embert, kilenc ven-valdhánynak biztosan az lenne a véleménye, hogy ácsnak csak magasságban és térfogatban tekintélyes ember menjen, mert az ilyenek tudják sikerrel forgatni az ácsszekercét és -bár- dot, húzni-vonni-emelni a gerendának szánt szálfákat. A nóta, a fehérnépre veszedelmes huncutságot táplálta a köztudatba az ácsokkal kapcsolatban. A mesterek megjelenésének időpontja az építkezésen a vígságot, hiszen a födélnek való fa forgácsesője „megered” a bárd és szekerce csattogásának kíséretében, ott az építés munkája közelebb a befejezéshez, mint a kezdéshez. Gondoljuk aztán még az ácsokról, hogy nagy testi erőt igénylő mesterségük mackótermészetűvé teszi őket, olyan szól-is- nem-is-mirgő-morgó emberekké, akik rá sem hederítenek egyébre, mint a munkájukra.

Bechtel Henrik azt mondja, hogy: „Rettenetesen szép szakma az ácsoké”, s a közlést komolyan kell venni, mert nevet ugyan a kék szempár, de tulajdonosa arról nevezetes Bonyhádon a Pannónia Tsz-ben, hogy igaz beszédű ember. „Soha nem mond olyat, ami nem úgy van, ahogyan mondja.”

— Szálfatermetűnek képzeltem — vallom be, miután födél alá húzódtunk, otthagyva a tsz termelési központjának gépszínépítését, ahol most éppen a zsaluzás folyik.

Szemmel láthatóan derül a közlésen. Ugyanúgy azon is, hogy Ruhr-vidéki születéséről hallván, romantikus történetet kerítettem köréje. Ez volt az egyszerűbb. Hogy is gondolhattam volna, hogy a tősgyökeres majosinak úgy lett Datteln a szülőhelye 1921- ben, hogy édesapját a szegényemberek lakóhelyéül szolgáló majosi alvégről odatoborozták bányásznak a nemzetközi munkaerő-felhajtók? ! A Ruhr-vidék bányáinak akkoriban, amikor ez történt, csöppet sem volt jobb híre az embemyomorító belgiumi bányákénál. Meggazdagodni semmiképp, megélni is alig lehetett az ottani keresményből, így aztán amikor a három gyerek közül1 a legkisebb — Henrik — hároméves lett, az apa hagyta magát hazatoborozni két évre szólóan Tatabányára. Utána már a nagymányoki bánya adott

62-ben kezdtem építeni

kenyeret a családnak. Az apa gyalogszerrel ment és jött. A fiát — aki megbecsült tagja a Pannóniának — a termelő- szövetkezet busza szállítja munkába. De gyakran és szívesen marad le erről a járműről, hogy az utasforgalmat bonyolító buszok valamelyikével térjen haza Majosra. Bechtel Henrik keresi az emberekkel való találkozás és eszmecsere minden lehetőségét, hogy sokféle közéleti funkcióját a valóság teljes ismeretében láthassa el. Az alacsony növésű, vékonydongá- jú, 55 éves férfi belső tulajdonságaival erősebb, mint mackótermetű szaktársai. Soha nem tudott csak magával, csak a családjával törődni. Ezért tanácstag 1959 óta, ezért választmányi tagja a Magyar- országi Németek Demokratikus Szövetségének és ezért választották meg párttitkárnak is nem sokkal azután, hogy belépett a pártba.

Tízéves volt, amikor elveszítette az édesapját és tizennyolc, amikor felszabadult, s negyvenéves, amikor tagja lett a majosi Aranykalász Tsz- nek. Közben rövid szerencsét próbált bányászként is az ötvenes évek elején, mert akkor „az építkezésekre se anyag, se pénz nem volt annyi, mint most”.

— Születtek a gyerekek, kellett a pénz.

Vájárvizsgát tett és volt, hogy a család asztalára 4000 forintot is leszámolt. A má- nyoki, majd komlói bányákban töltött három és fél év azonban arra döbbentette, hogy nem elég korán kezdte a bányászságot. Vágyódott visz- sza a szabad ég alá. Próbálkozott iparengedély kiváltásával is, de sokra nem ment vele.

— Úgy érti, hogy nem gazdagodott meg?

— Pontosan. Hogy odahagyhassuk az öreg alvégi házat, én csak 62-ben kezdtem építeni. Rengetegen segítettek akkor társadalmi munkában és két fiammal végeztük el az ácsmunkát, de még ma is akad mit csinálni. Viszont lakjuk mind a három szobát. S ez a fő.

Bechtelmé — aki kezdetben sokat könnyezett a férje növekvő közéleti elfoglaltsága miatt — pontos kimutatást végzett arról, hogy ki mennyi időt töltött a lakóházuk építésén és ő kérte számon az emberétől, visszaadta-e már munkában a segítséget? Körülbelül 10 éve a feleség az első számú munkatársa Bechtel Henriknek. Ő szól, ha valami fontosnak szánt társadalmi vagy kulturális esemény időpontja egybeesne a televíziónak olyan műsorá-' val, ami sok ember figyelmét vonhatja el.

— A televízió időnként legalább akkora baj, mint amekkora áldás széles hatókörű kommunikációs eszközként — szögezi le Bechtel Henrik, akinek tanácstagként is ügyelnie kell; hogy olyankorra tevődjön a beszámolója, amikor senkit nem béklyóz képernyő elé valami. Az élénk életű szövetség vezető embereként sem hagyhatja ki az események tervezéséből mikorra, mi várható.

Egyébként, aki még nem vett részt a bonyhádi nagyközségi tanács majosi tagjának tanácstagi beszámolóján, el sem hinné, milyen élénkek szoktak lenni ezek az eszmecserék.

— Én azért szeretem az ilyen alkalmakat, mert senki sem szokott hímezni-hámozni, kerülgetni a forró kását. Nyíltak a beszélgetéseink, s ez engem is arra kötelez, hogy ugyanígy adjam tovább a beszélgetések közérdekű megállapításait, javaslatait a tanácsnak.

Több ember Bechtel Henrikről alkotott véleménye summázódik egyébként abban, amit róla a termelőszövetkezet vezetői mondtak el.

— Henriknél se Bonyhádon, se Majoson nem lehetne találni tevékenyebb embert, s ráadásul mind a munkája, mind pedig a magatartása példamutató.

Mennyire hat ez a példa a szőkébb és tágabb környezetben? A sok megbízatású apa egyik fia KISZ-titkár Bonyhádon. A városiasodó településhez csatolt Majoson pedig ritka ember, akire azt lehet mondani, hogy mozdíthatatlan, ha közügyről van szó. Sokak munkájának együttes eredménye ez.

Az ácsmester, aki utóbb négy évet vízvezeték-szerelőként dolgozott végig, azt mondja, hogy szinte fáj neki az az idő, amikor több napos ünnepeken otthon kell lennie.

B

gaz, ott van a 400 négyszögöles kert kis szőlővel, lugassal, konyhakerttel, de nem elég neki hasznos elfoglaltságul. Sokat olvas, mert véleménye szerint, ha rákérdeznek az emberek, neki nem lehet azt mondania, hogy nem tudom. De olvasni se lehet mindig. El kell indulni hazulról, a találkozások biztos tudatában. Hajtja ilyenkor a jóféle kíváncsiság, mert a személyhez kötődő információkon kívül mindig „visz haza” magával közösséget érintőket is, amiket azután meg kell hányni-vetni megfelelő fórumon. A jelenen mindig van igazítanivaló, ha valaki a meggyőződés belső parancsára akarja alkalmassá tenni a társadalmi valóságot a jövő számára is. Persze, ezt az újságíró fogalmazza így. Bechtel Henrik egyszerűbben, de szebben fogalmaz, amikor azt mondja, hogy nem tud meglenni az élet zsongása nélkül...

LÁSZLÓ IBOLYA

Zsaluzás közben.

Foto: Szepesi László

Bányászlegenda Cikón

Mischl René a kőbánya korlátjánál.

Már mindenütt kakastolla- kat lengettek a böjti szelék. Az a régi tavasz — épp egy éve — csak a gondráncolta homlokok mögött izzott, amikor egy mecsekalji bányász elindult Nyugat felé, kenyeret keresni. Bár magyar sár tapadt az elnyűtt bakancsokra, de Mischel Renét valami jobb reménység húzta oda, ahol tán dédapja énekelte valamikor a Marseilles-t.

Lehet, hogy ő is dúdolta magában, persze magyarul, ahogy már ő tanulta, a kis dél-dunántúli bányásztelepen : „...ellenünk tört a kényuralma...”

1920-at írtak. A széntelepek fölött már várták a pénzt, izzadságot, vért szondázó aknatornyok. Kicsit odébb ugyan, mint ahol először indult sihtára a Mecsek lejtőjén. Lotharingiában telepedett le. Nem volt nagy a különbség. Talán csak annyi, hogy amikor elindult hajna- lonta a mélybe zuhanó kas, úgy bólintottak össze a fáradt arcok, hogy „Bon chance!” a megszokott „jószerencsét” helyett.

De az éhbér ott is éhbér volt, s a szilikózis milliónyi tűfoga irgalmatlanul rágta a hajszolt embereket. Teltek az évek. Magyar lány szült gyereket a Magyarországról kivándorolt francia bányásznak.

„...Az elhagyott vágatok sötétjében a rég ott pusztult vezeklőkkel együtt kísért a bányarém...” — így szól egy régi bányászlegenda. De akkoriban már más rémségekről mesélt az öreg bányász — magyarul — a gyerek Mischel Renének. Sötétebb rémek készültek rettegésbe borítani a világot...

Még egy utolsó „Bon chance!” — és a család elindult visszafelé azon az úton, amelyet 1920-ban már megjárt az idősebb Mischel René, Hívott,

csalogatott, jobb levegőt ígért a mecseki táj a szilikózismarta tüdőnek. De a békességre még itthon is várni kellett. Az egész országnak is.

Nem sokkal azután, hogy az ifjú Mischel René apja lámpáját meggyújtva, ahogy illik

— elindult Komlóra, a már államosított bányába, első sihtájára — az öreg bányász is megtalálta a végső megnyugvást.

*

Vékony, szikár ember. A nagymányoki kőbánya nyitott torka előtt magyarázza, hogy honnét „nyuvasztják” majd a követ a jövő héten.

Mischl Renének — így „magyarította” a nevét — harminc éve köszönnek errefelé a kollégák jószerencsét. Húsz év föld alatt, tíz éve itt a kőbányában.

Neki — a mesélőnek — a széncsaták hőskora valóság. Valóság a testhez tapadó izzadt zubbony, húsz óra egy- végtében lent a fronton a fekete szénfal előtt. Tudták a mélyből induló csillék mellett

— kell a szén, meleget vár az összefagyott ország...

Rég volt ez is. Mostanában, ha hazaindul az erdőkoszorúz- ta kőbányából, elnézi azokat, akik a bányászbuszokra várva indulnak Zobákra, Kossuthra. És eszébe jut ilyenkor, hogy alig harminc éve ő még a sihtába számította a napi tizennégy kilométeres gyaloglást is.

Odahaza, Cikó szélén a házban, amíg az asszony a kertben „babrigál” Mischl René a konyhaasztalra állít egy fakeretes vásznat. Feste- get. A gyerekek már kiröppentek, ideje engedi. S a csákányhoz szokott nehéz kezek ecsettel simogatnak ábrándokat a vászonra.

Osodakék ég, csodazöld erdő, (ilyen után sóhajt a bányász sihta végén), mosolygókacér cigánylány (a bányászfeleségek ritkán értek rá magukat piperézni). Minden békekék, békezöld, hófehér meseház. Talán, talán még az öreg Mischel René álmodott ilyenekről ott, a messzi Lotharingiában.

GYŐRI VARGA GYÖRGY Foto: Gottvald Károly

Amúgy Móricz és Szabó Pál

A madarak idén is megcsípkedték a kukoricacsövek végét, Fehérvizi Pista bácsi, nyugdíjas állatgondozó lábánál fekete-sárga a vödör tartalma.

Töri a kukoricát, siet a soron, igyekezni kell, mert délutánra itt a fuvaros, keze meg csak kettő van. Haladunk mellette — és könyvkölcsönzési szokásokról, állomány- gyarapításról, olvasói igényekről beszélgetünk.

Fehérvizi Pista bácsi — idén töltötte a hetvenet — a mucsfai tiszteletdíjas könyvtáros, most már tizennegyedik éve.

ö persze azt mondja, nem is igazi könyvtáros, „csak annak mondják”. Nem könyvtáros, de az ő keze alatt lett ötszáz kötetből háromezer- hatszáz a mucsfai könyvtárban, ő valósította meg a szabadpolcos kölcsönzést, és neki köszönhető, hogy a mucsfai könyvtár könyvei között csak jó, értékes művek találhatók.

A vödör éppen megtelik, mire belemelegszik a beszélgetésbe, és bár ujjai egy tömött csövön babrálnak, a kukorica helyett az irodalom kerül előtérbe.

— Ott van a betű mindig előttem. Még evés közben is olvasok, pedig azért nagyon haragszik a feleségem. Akkor olvasom az újságot, a Nép- szabadságot meg a Népújságot, ki kell használni az időt, mert munka is mindig van. Esténként Adamo-t olvasom, brazil szerző, most a második könyve került a kezembe, igen megszerettem. Amúgy Móricz és Szabó Pál a kedves íróm, Déry Tibor is, a Befejezetlen mondat nagyon tetszett... Ahány könyv van a könyvtárban, nekem mindet ismernem kell, másképpen hogyan ajánlanám másoknak...?

— Pozsonypüspökiben születtem, földműves volt az

édesapám is. 1948-ban települtünk Mucsfára. Három gyerekem, hat unokám van. Könyvem csak száz, már úgy, hogy otthon. Jár a Népszabadság, a Népújság, a Szabad Föld és a Sakkélet. Gyerekkoromtól szerettem a könyvét, módom nemigen volt rá. Úgy csöppentem a könyvtároskodásba is, hogy eljártam kölcsönözni. Ott hallottam, hogy a tanár néni egyre azt válaszolja a gyerekeknek, ha új könyvet kértek, olvasd csak el még egyszer, ami nálad van. Tanácstag voltam, egyszer elmondtam a gyűlésen, nem jó ez így. Akkor megfogtak: hát vállald el, a tanárnéni régóta mondja, hogy fáradt hozzá. Jó, elvállaltam. Azóta vasárnap : délelőtt két órát, délután négyet. Gyerekek meg a fiatalok jönnek a legtöbben. Egyszer egy falubeli legény jött, már házasulandó, meséskönyvet kért. Igen, mert alig tudott olvasni. Adtam neki, többet is. Amikor máskor jött, már mást, felnőttnek valóbbat. Lassan már Mikszáthnál tartottunk, én mindig elkérdeztem tőle, mondjad hát el, miről szólt, jó volt-e, adjam-e másnak? Persze, olvastam én is, csak azt gondoltam, jó az neki, ha beszél róla. Úgy is volt, nagyon örült, hogy kíváncsiskodtam. Addig-addig, hogy még az iskolára is kedvet kapott, most már vájár Komlón. Láttam, hogyan jutott el a meséskönyvektől az iskoláig, reméltem is, hogy így lesz.

— Életemben kétszer voltam külföldön : a Szovjetunióban, jutalomból, amikor a „Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója” lettem. Aztán a testvéremet látogattam meg Amerikában. Hetvenéves vagyok,

utazni már nem kívánok. Ellenben érdekes még történik velem, költözködik a könyvtár! Uj, nagyobb helyet kapunk. Már hogy félnék tőle, vannak nekem segítségeim, a csitri leánykák, íanítgatom őket a tudnivalókra. Engem is tanítottak, elvégeztem öreg fejjel a könyvtáros tanfolyamot.

— Hát, ha tudja, miért ne mondanám. Kétszer kaptam miniszteri dicséretet. Jólesett, mert otthon ám nem dicsérnek, a feleségem csak csú- folkodik a könyvek miatt. Neki csak a munka, a munka, nem helyesli a sok könyvel. De én mosolygok rajta, az olvasásról nem tudok lemondani. A könyvtárosságról sem akarok, mert az emberek bíznak benne, hogy amit a közülük való ajánl, az jó.

A szép, teli csőről lepergett néhány szem, az idő is gyorsan szaladt. Pista bácsi gondolatai visszatértek a háztáji kukoricaföldre, hirtelen az is eszébe jutott, hogy jön dolgos asszonya, s ugyan mit szól, hogy munka helyett beszélgetéssel töltötte a napot?

Elő a vödröt, s ismét a soron...

VIRÁG F. ÉVA Foto: Komáromi Zoltán