Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
e ^pújság 1976. november 7. Olvasztár Horváth Péter felvétele Wiirtz Áriámnál a szekszárdi tárlat előtt F ejemet karomra támasztottam és belemélyedtem „A francia forradalom történetébe”, mindenről elfelejtkezve a világon. Egyszer csak azt éreztem, hogy hátul valaki megfogja a kabátomat. Aztán könyökkel hátba ütnek. Majd karom alatt megjelent egy fából készült tehén buta pofája. Úgy tettem, mintha nem venném észre ezeket a ravaszságokat. Mögöttem az a valaki sikertelen kísérletbe fogott, hogy kihúzza alólam a széket. Aztán megszólalt egy hang: — Bácsika! — Mi kell, Lidocska? — Mit csinálsz? Kisgyerekkel mindig felettébb ostoba hangot ütök meg. — A zsirondisták taktikájáról olvasok, gyermekem. — Hosszan bámul rám. — Miért? — Azért, hogy az analitikus módszer fénysugarát vessem a korabeli politikai szituáció homályára. — Miért? — Hogy szélesítsem látókörömet és fejlesszem szürkeállományomat. — Szürkét? — Igen. Ez egy élettani kifejezés. — Miért? ördögi türelme van. Ezerszer is képes megkérdezni, hogy „miért”? — Lida! Beszélj nyíltan, mit akarsz? A tagadás csak súlyosbítja az ember bűneit. Ó, női következetlenség. Lida sóhajtva válaszol: — Semmit sem akarok. A képeket akarom nézni. — Lida, üresfejű asszonyszemély vagy. Fogd ezt az újságot és páni rémületben menekülj a hegyek közé. — És aztán mesét is akarok. Kék szeme, tündöklő haja mellett elhalványul „A francia forradalom története”. — Nálad, kedvesem, a kérés több mint állítás. Nem lesz ez így jó. Inkább te mesélj nekem. Térden odacsúszik hozzám és nyakon csókol. — Sose hagysz békén engem ezzel a meséléssel, bácsikéin. Hogy meséljek és meséljek. No, figyelj csak ide ... hallottál már Piroskáról? Csodálkozó arcot vágtam. — Most hallom először. — Akkor figyelj... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Piroskának hívtak... — Már bocsáss meg.... de nem tudnád megmondani, hogy pontosan hol is volt? Felvilágosítás céljából, a mese fejleményei során. — Miért? — Szóval, hol lakott? Lida elgondolkodik, majd kiböki az egyetlen városnevet, amit ismer. — Hát... Szimferopolban. — Nagyszerű! Égek a vágytól, hogy hallhassam, mi kövétkezik. — ... Kosarába rakott pogácsát meg vajat és elindult az erdőn át a nagymamájához ... — Ez az erdő magántulajdon volt, vagy kincstári birtok? Csak hogy békén hagyjam, szárazon odaveti: — Kincstári. Ment, mende. gélt, egyszerre csak előtte termett a farkas. — Latinul lupus. — Micsoda? — Azt kérdem, hogy mekkora volt a farkas? — Ekkora. És azt mondja neki,... Fintorog és úgy mondja: — Hová mégy, Piroska? — Lida! Ez nem igaz! Hiszen a farkasok nem tudnak beszélni. Te becsapod szegény öreg bácsikádat! Szenvedőén összeszorítja a száját. — Többet nem mondok mesét neked. Elszégyelltem magam. — No, akkor majd mesélek én neked. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú... — És hol lakott? — kérdezi kajánul. — Az Ural nyugati hegynyúlványánál. Történt pedig, hogy az édesapja egyszer kivitte a kertbe, ahol alma termett. Leültette az egyik fa alá, ő maga pedig felmászott a fára, hogy almát szedjen. A kisfiú megkérdezte: „Édesapám, van az almának lába?” „Nincs, kisfiam.” „Akkor én megettem egy varan- gyosbékát!” Ezt az ostoba, hülye mesét egy részeges öregasszonytól hallottam valamikor. De Lidára döbbenetes hatással volt. — Jaj ! Varangyosbékát evett! — Képzeld. Bizonyára eltompultak nyelvén az ízlelő szemölcsök. Most pedig menj szépen, olvasni akarok. Vagy húsz perc múlva megint az ismerős ráncigálást érzem a kabátomon, egy könyök puhán hátba bök és suttogás hallatszik. — Bácsika! Tudok egy mesét. Nehéz neki kosarat adni. Szemei úgy ragyognak, akár az apró csillagok és száját olyan mulatságosan csücsöríti. . — No, rendben van. öntsd ki fájdalmas lelkedet. — Itt a mese. Hol volt, hol nem volt, volt égyszer egy kislány. Az édesanyja kivitte a kertbe, ahol azok a ... körték termettek. Felmászott a fára, a lányát pedig a fa alá ültette. Bizony. Aztán azt kérdezi a kislány: „Édesanyám! Van a körtéknek láJ. Vinokurov A katona Messze hagyva árokparti fákat, hosszú, hosszú hosszú falvakat, ment dobogva, ment a gyalogszázad. Nagy csizmákra fehér por tapadt. Nóta harsant, hetyke, messzehangzó. Egy apró kis katona loholt leghátul, mint fürge sereghajtó. Ment a porban. Közkatona volt. Hátán géppuskapajzs, ahogy illik, kenyérzsákja húzta oldalát. A leghangosabban fújta mindig. Arcáról verejték csordogált sok patakban. Régen volt, de régen! Poros út... delelő nap nyilaz... Régen volt. Most csak azért idézem, mert én voltam az. Rab Zsuzsa fordítása. búk?” „Nincs, kisleányom.” „Akkor én megettem egy nyúkot!” — Lidka! De hiszen ez az én mesém! A felháborodástól reszketve ütöget kezével és közben kiabál: — Nem, az enyém, az enyém, az enyém! A tiéd más. — Lida! Tudod, hogy ez plágium ? Szégyelld magad ! Hogy végét vesse a beszélgetés kínos fordulatának, megkér : — Mutass nekem képeket! — No, jó. Akarod, hogy megkeressem az újságban a vőlegényed képét? — Igen. Előveszek egy ócska újságot, és kikeresek benne egy torzképet, amely Gogol Vij- ét ábrázolja. Gúnyolódva odanyújtom neki. — Nesze, itt a vőlegényed. Elborzadva néz a szörnyszülöttre, majd lenyelve a keserű sértést, színlelt nyájassággal mondja: — Hát jó... Most add ide, megkeresem én a te vőlegényedet. — Talán menyasszonyt akartál mondani? — Igen, menyasszonyt. Megint csend lesz. Lida lemászik a díványról, nagyokat sóhajt, és lapoz, lapoz a könyvben. — Gyere ide, bácsika — szólal meg bizonytalan hangon. — Itt a menyasszonyod. Ujjával félénken egy ágasbogas fűz göcsörtös törzsére mutat. — Nem lesz ez így jó, lelkem. Miféle menyasszony ez? Hiszen ez egy fa. Keress inkább valami utálatos asz- szonyt. Csend lett újból, csak a gyorsan pörgetett lapok zi- zegése hallatszik. Majd halk, gyönge sírás. — Lida, Lidocsak... Mi bajod? A bőven ömlő könnyektől alig tud beszélni, rádobja magát a könyvre, úgy zokogja: — Nem tudok ... neked ... elég utálatos ... menyasz- szonyt találni. Vállvonogatva ülök le a „Forradalom” mellé, elmerülök az olvasásba. Csend ... Körülnézek. L ida az ajtó kulcsát tartja még nedes szeme elé és a nyíláson keresztül néz rám. Elbámul azon, hogy ha szeméhez közel tartja a kulcsot, akkor egészben lát engem, ha mesz. szire, akkor pedig csak egy darabkát belőlem. Nyögdécselve lemászik a díványról, felém jön és mögöttem egy arasznyira néz bele a kulcsba. Szemében ott ragyog az őszinte csodálat és csodálkozás a természetnek e rejtélyes talánya iránt... (Raáb György fordítása) A hazai grafikusművészek alkotásai közül a közönség leggyakrabban Würtz Ádám munkáival találkozik. Általa illusztrált könyvek több millió példányban forognak közkézen. A könyvillusztrációt a szakmai tolvajnyelv alkalmazott vagy merkantilgrafikának nevezi, szemben a nemes- vagy képgrafikával, amely egyedi, esetleg ha műfaja karc, metszet, esetleg litográfia, meghatározott példányszámban sokszorozható. Würtz Ádám jelesebb lapjai az utóbbi műfajcsoportba tartoznak. Ezeket azonban jobbára — nincs megfelelőbb kifejezés — csak a művelt közönség ismeri. Ami illusztrációinak szakmai rangját illeti: néhány könyvét sok tehetséges pályatárs életművének is elfogadná. Würtz Ádám, az abszolút zenei halláshoz hasonlítható, tökéletes rajz- és formakészséggel rendelkezik. De mint a zenében is, ez az adottság lehetőség és nem biztosíték, hogy birtokában nagy művek szülessenek. Würtz általában nem foltokban és vonalakban, teljes képfelületben gondolkodik. Bár iskolába nem sorolható, legtöbb munkája lírai szürrealista szemléletről tanúskodik. Témái gyakran irodalmiak, de a választott művet sosem magyarázzák, inkább továbbköltik. Mivel minden anyag, műfaj és stílus azonnal a kezére áll, sokszor még a szakma is gyanakodva figyeli grafikai mutatványait, mint közönség a bűvész kézelőjét — hátha amögé rejtett valamit. Művészeti életünk szereplői még ma is rosszul fogadják a rendkívüli mutatványokat. Így hát Würtz Ádámnak meglepően kevés hazai, és nem meglepően sok külföldi művészeti díja van. A hazaiak közül igen becsesnek tartja a nemrég alapított Garay-díjat, mert ezzel a szűkebb haza, Tolna tisztelte meg. A szülőfalujában, Tamásiban az elmúlt évben volt kiállítása, melyen a világ sok táján bemutatott lapjain kívül legújabb munkáit is szerepeltette. Szekszárdi tárlatának megnyitására sajnos várnunk kell, mivel az itt bemutatandó lapok egy része még nem érkezett meg Berlinből. Ott volt a legutóbbi Würtz-kiállítás. A mostani műterem-látogatás, ha úgy tetszik, a várt szekszárdi tárlat előzetese: — A hatvanas évtized, a hazai grafika nagy korszaka volt. Szinte egy időben lépett pályára Kondor Béla, Major János, Gross Arnold, Rékassy Csaba és Würtz Adám. A felsorolás folytatható. Azóta ke. vés nagy tehetség jelentkezett. Miért? — Ha valaki egy nagy kiállításon sok gyenge képet lát, azt gondolhatja: a festészet beteg. Pedig meglehet, hogy valamely okból a jó festők távol maradtak. Hasonló a helyzet a grafikusoknál is. I — Mi oka lehet a távolmaradásnak? — Rossz a szakma közérzete. Kevés a szereplési lehetőség, nincs elég kisgalé- riánk. A meglévő kiállító- termek évekre előre foglaltak. A jelenlét demonstrálására jóformán csak a miskolci biennálé marad, de ott egy művész legfeljebb két-három lapot állíthat ki. Márpedig ebben a szakmában is fontos, hogy ki-ki rendszeresen felmérhesse; mit végzett az elmúlt években? — Sok jó grafikusunk van, a galériákban azonban sok gyenge rézkarcot, linóleummetszetet látni... — Ezek rutinmunkák, a mesterség szenvtelen ismétlései, de nem rosszak, nem ízlésrombolók. Aki ismeri a nyugati galériák anyagát, elégedett lehet a hazai képkereskedelemmel. A jó munkák ott csak csillagászati áron vásárolhatók és rendszerint azonnal széfbe kerülnek. Nálunk azoknak a grafikusoknak a lapjai is olcsón megvásárolhatók, akiket, mint a szakma nagyjait, felsorolt. — Olyan grafikusaink, akiket a szakma nem fogadott be, külföldön jól boldogultak, munkáikkal nem egy esetben nagy feltűnést keltettek. — Finoman fogalmazva : Vannak eredeti egyéniségek és úgynevezett „műfordító művészek”. A kinti eredmények közvetítése itthon jó üzlet lehet, hiszen kevesen ismerik az eredeti alkotásokat, de a másolt munkákra a határon túl senki sem kíváncsi. Megesik, hogy valaki itthon konzervatívnak számított, de mivel szemlélete eredeti, megoldásai nagy szakmai felkészültségről tanúskodnak, viszonylag tárgyila- gosabb bírálók munkáit rangjukhoz mérten elismerik. Persze az érvényesülés külön, és nem csupán szakmai adottságokat is kíván. A siker és a teljesítmény csak ritkán fedi pontosan egymást. Egyszóval baj van a szakma és a közönség értékítéletével. — Ezt Kondor Béla szomorú példája is bizonyítja. Hívői mindig voltak, de a hivatalosnak tekinthető művészet, kritika majdnem a szakmán kívül helyezte. Ma, néhány évvel a halála után az ugyancsak hivatalosnak tekinthető értékrend legalábbis Derko- vits, Egri, más értékrendben József Attila, Bartók mellé helyezi. Erről legtöbbet a pályatárs tudhat... — Kondor utánam végzett. Abban az időben bizonyos időnként a növendékek munkáit a főiskola tanáraiból álló zsűri bírálta el. Döntésüktől függött, hogy valaki folytathatja tanulmányait vagy sem. Kondor Szőnyi István növendéke volt. Öt a testületi döntés alapján ki tették volna, ha Koffán mester nem hívja magához. Hasonlóan téves bírálatok egész pályáján érték, pedig már a diplomamunkája mutatta, hogy Rembrandt-i méretű életmű készül... Szerencsétlen alkata volt, ha úgy tetszik. — Milyen közös jegyei van. nak a hatvanas években indultak munkáinak? Szabad-e esetükben iskoláról beszélni? — Közös, hogy sokan azonos mesterektől tanultunk : Rembrandt-tól, Bosch-tól, Leonardótól. A képzőművészetben, elődeit, ki-ki maga választja. Bizonyára hatottunk egymásra is. A művész nemcsak a saját, hanem mások munkáinak tanulságait is felhasználja. Azonos a közeg is, amelyben dolgozunk. Kondornál mindig az első impresszió a legfontosabb. Karcai szinte robbannak. Gross munkái egy állandó grafikai szemlélet, ábrázolás- mód következetes variációi. Nálam a tudatosan épített, fegyelmezett rajzok gyakoriak. Ha szöveg is tartozik hozzájuk, úgy ezek az egész szerves részei. — Jobb grafikusainkat szívesen követik a fiatalok, Würtz Adámnak azonban nincsenek követői. Miért? — Nem adok rajzi, vagy kompozíciós recepteket. Minden mondanivalóhoz más kifejezési módot keresek. Ha az eredménnyel elégedetlen vagyok, elhagyom, amit korábban jónak tartottam. — Könyveit nézve, azok grafikai színvonala egyenetlennek tűnik. Vannak szürke munkái is ... — Azok mindenkinek vannak. Az alkalmazott grafikánál a feladat mindig megszabja a lehetőségek felső határát. Egy négysoros gyermekvers illusztrációja is csak „négysoros” lehet. — Milyen a szellemi kapcsolata a Dunántúllal, ezen belül Tamásival? — Mint a szülőfölddel... De ezen kívül is, gyakran használok munkáimban a dunántúli népművészetből vett motívumokat. MEGAY LÁSZLÓ
