Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-19 / 274. szám

1976. november 19. rrÉPÚJSÁG 5 Munkásművelődés a Láng Gépgyárban NEHÉZ LENNE MINDEN tevékenységet felsorolni, ami a munkásművelődéshez kap­csolódik, de néhány említés­re méltó dolog is képet ad az eredményekről. Kezdjük talán a könyvtár­ral. Több mint száz dolgozó könyvtári tag és 80 százalé­kuk fizikai dolgozó. A nemrég Szombathelyre szervezett tanulmányi kirán­dulást is összekapcsolták a munkásművelődéssel és nemcsak gyárlátogatás sze­repelt a programban, hanem a résztvevők megtekintették a sümegi várat, a szombat- helyi arborétumot, a Savaria Múzeumot és a falumúzeu­mot. A műszaki könyvhét al­kalmából a gyáregységben előadást szerveitek a „He­gesztési eljárások legújabb módszerei”-ről, melynek elő­adója Szentiványi Ede, a Gépipari Technológiai Inté­zet gépész-hegesztő mérnöke volt. Erre a rendezvényre a gyáregység dolgozóin kívül meghívták a város vasasüze­meinek dolgozóit is. A fiatalok körében igen népszerű a Szakma Ifjú Mes­tere mozgalom, aminek a napokban volt a vizsgája. A szocialista brigádok klubjá­nak állandó látogatói a gyár­egység brigádvezetői és -tag­jai. A szervezett állami és po­litikai oktatáson 170-en vesz­nek részt, többségükben fi­zikai dolgozók. A párt, a szakszervezeti és a KISZ-ok- tatásra közel százan jelent­keztek. A dolgozók közül 73 állami oktatásra és különbö­ző szakmai tanfolyamra jár. Legtöbben (37-en) a GTE- tanfölyamokon vesznek részt, 23-an pedig szakközépiskolá­ba járnak és ott gyarapítják általános és szakmai tudásu­kat. Többen tanulnak egye­temen, főiskolán, gimnázi­umban és a marxizmus—le- ninizmus esti egyetemen is. EZ AZ ÁTTEKINTÉS kö­zel sem teljes, de ennek alapján már képet alkotha­tunk arról, hogy a gyáregy­ségben csaknem valamennyi dolgozó bekapcsolódott a munkásművelődésért folyta­tott munkába, ki úgy mint szervező, ki úgy mint részt­vevő. Oszlánczi János tudósító Pályaválasztás A Tolna megyei Pályavá­lasztási Tanácsadó Intézet képességvizsgálatot csak a megyeszékhelyen tud végez­ni, mert itt vannak meg hoz­zá a technikai feltételek. A hozzájuk forduló szülők és gyerekek egy részénél nem szükséges a pályaalkalmassá­gi vizsgálat, csupán arról szeretnének tájékoztatást kapni, hogy az adott tanul­mányi eredmény mellett és érdeklődési körben hol, mi­lyen iskolákba lehet jelent­kezni. Ezeknek a szülőknek a dolgát könnyíti meg az in­tézet a járási székhelyeken az általános iskolásoknak tartott tanácsadással. Min­den hónap első hétfőjén Bonyhádon a. járási művelő­dési házban, a második hét­főn Dombóvárott az> általá­nos iskolai diákotthonban, a harmadik hétfőn Pakson, a negyediken pedig Tamá­siban a járási művelődési házban várja az érdeklődő­ket az intézet munkatársa. A gyűjtők általában névtelenek maradnak, következés­képpen senki sem vonja őket felelősségre, pedig a társadalmi tulajdonban általuk okozott károk alapján felelősségre vonást érdemelnének. A gyűjtők ugyanis tulajdonképpen lopók. Készségüket egy és más elemelésére általában közös haszná­latú helyeken, döntően a vendéglátóiparban élik ki. Nehéz el­képzelni, hogy szükségből. A társadalmi tulajdon dézsmálá-í sának ez esetben legtöbbször két eredője van. Aki a vendég, lökben, éttermekben, cukrászdákban és eszpresszókban lop, azt a munkához rendszerint csak ezek a szálak fűzik. Elle­nünkre és az életünket szabályozó törvények ellenére így „dolgozik”, ebből éldegél egészen addig, amíg rajta nem veszt, s lakat alá nem kerül. Tudniillik a kis horderejű lopások — megfogalmazásuk szerint, szerzések — többnyire nem állnak meg magukban. Társul hozzájuk nagyobb „balhé” is. Vannak aztán csak hobbiból, heccből gyűjtögetők, akik végig sem gon­dolják, kikkel foglalnak helyet egy gyékényen, kikkel azono­sítják magukat tetteikben. Nemrég elámulva, egyben szégyenkezve hallottam, hogy a szekszárdi önkiszolgáló étterem látógatói alig valamivel több, mint fél év alatt 120 ezer forint értékű fogyóeszköztől fosztot­ták meg a vendéglátóipart. Az arcpirító rekord sajnos nem egyedülálló. Még elgondolni is rossz, hogy országos viszony­latban mennyit tesz ki évente azoknak a poharaknak, evő­eszközöknek, sótartóknak, abroszoknak, stb. értéke, amit el­visznek azok a vendégek, akiket tulajdonképpen közös érde­künk lenne nyakoncsípni, sokszorosan megfizettetve velük az általuk „elgyűjtött” tárgyak, használati eszközök árát. Sokan panaszkodunk. Kifogásoljuk, hogy a legragyogób­ban helyrehozott vendéglátó helyek is elkezdenek zülleni egy idő után. Nyilván van ebben felelőssége a vendéglátóiparnak is, de nemcsak neki. Nekünk is, akik alkalmasint „a vendég” vagyunk, akik szemérmesen elfordítjuk a fejünket azt látván, hogy a szomszéd asztalnál .üldögélő társaság egynémelyik tagja zsebébe csúsztatja az asztalon vendégül látás céljára elhelyezett eszközöket. Morgunk, hogy a város közkedvelt Szász sörözőjében csak dekorációul szolgálnak az eredeti sö­röskorsók. Pedig dekorációként sincsenek biztonságban. El- gyűjtik őket onnan is, ahol díszletként szolgálnak, noha alig képviselnek darabonként nagyobb értéket, mint 40 forintot. Persze nemcsak ezek a korsók kelendőek. A Kulacs elnevezé­sű kisvendéglőt — a környékbeliek igaz örömére — isten tudja hányadszorra korszerűsítették és berendezéséhez a Sárköz népművészetét segítségül véve nyitották meg. Nem is hónapok teltek el, csak napok, hetek. Már nem teljes a szőtteskollekció. Köszönhetjük a „gyűjtőknek” és annak, hogy ezek általában büntetlenül garázdálkodhatnak, noha el kellene járni elle­nük, rá kellene csapni az enyves kezekre. Lehetőség szerint úgy rácsapni, hogy ne legyen többé kedvük ahhoz nyúlni, ami közös tulajdon. Tolvajaink azért nem érdemelnek semmi kí­méletet, mert bennünket, valahányunkat szegényítenek ál­dásosnak nem nevezhető tevékenységükkel. A tulajdonunkat szórakozóhelyeken dézsmálok szemmel tartása persze elsősor­ban az ott dolgozók feladata, mint ahogyan annak megaka­dályozása is, hogy közülük bárki a közös forrásból egészít- gesse háztartásának felszerelését, eszközeit. Ebben igaza van e sorok olvasójának, de azért mi sem lehetünk közönyösek, hiszen sok százezerre rúg országosan az a kár, amit tolvajaink évente okoznak és a végeredmény, a károkozás szempontjá­ból ugyancsak mindegy kit, mi indít a különböző fogyóeszkö­zök haza és bizományiba való „elfogyasztására”. Segítenünk kell tehát nekünk is, mert ami társadalmi, az a mi tulajdo­nunk ... — H — Sióagartf Egy naiv festő műhelyében Az embernek ősidők óta tu. datos törekvése, hégy meg­örökítsen magának és utódai­nak valamit az őt körülvevő világból. A festészetet, na­gyon magas művészi fokon, már barlangokban élt elő. dünk is elkezdte. Képei amellett, hogy elárulják a kifejezési formával való tu­sakodást, komoly, máig ható érzelmi tartalmat is hordoz, nak. A festők őse nem volt naív. Nem hagyta magát be­csapni a világtól, és még tu­dat alatt sem igyekezett be­csapni az ő elmúltát követő világot. Ki is a naiv? Az Értelme­ző Szótárból idézünk : „Olyan személy, aki természeténél vagy tapasztalatlanságánál fogva kritikátlanul mindent hamar elhisz; ezért könnyen félrevezethető, gyermeteg, hi­székeny.” A festő is lehet naiv. Gyermek módjára rácsodál­kozik a világra és ez a cso­dálkozás neki éppoly tiszta, tehát tiszteletre méltó örö­möt okoz, mint a gyermek­nek. Mi a 71 éves Kövesdi Mihály sióagárdi otthonában jártunk. Másfél éve kezdett el festeni és a fentebb emlí­tett örömet érezhette, amikor úgy vélte: „naivok” iránt újabban meg­mutatkozó, kordivatnál sem­mivel sem magasabb rendű igényt jelzi, mint a művek tényleges értékét. Ahogy a beszélgetés során nyomon követnünk sikerült, az ihlető ősforrás egy bony­hádi rajztanárnő volt. — Életemben akkor vol­tam a legboldogabb, amikor azt mondta valaki: de jó, amit csináltál! — vall magá­ról Kövesdi Mihály és ezt teljes szívvel el lehet hinni neki. — Megy ez! Kövesdi Mihály e viszony­lag rövid idő alatt száznál több képet festett. Legelőször 1975 májusában szerepelt 4 képe a megyei művelődési központ egyik kiállításán. Utána 22 az itteni folyosóga­lérián, majd a márványte­remben bemutatott naivak közt. Tavaly augusztusban két képe a IX. országos ama­tőr képzőművészeti kiállítás, ra jutott, majd októberben 3 a budapesti MOM-kultúrház. ba. Szerepel még a sorban Paks — ahol tegnap nyílt meg kiállítása —, Gödöllő, Váralja, Decs és Bátaszék; részben még a tervek között. Kissé túlságosan is gazdag szereplés, messze inkább a Kétséges persze, hogy az ítélkező véleménye milyen alapokon nyugodott. A képek közt van a természetből el­lesett tájrészlet, többnyire ezek a legsikerültebbek, érez ni rajtuk a közvetlen élmény örömét. Van Fradi-mecc's-je- lenet, akad mámoros álom visszarezgése és akad nem egy levelezőlap-másolat is: — rosszul. A szándék mindenhogyarr kedves. A nézőnek, szemlélc- dőnek örömet okoz a más em­ber, ha úgy tetszik „a mű­vész” öröme; de ennél töb bet nem ad. Persze ez sem kevés. Főleg Kövesdi Mihály­nak nem az. Ordas Iván Fotó: K. Z. N agy öröm énte 1973 ta­vaszán Óbert Sándort. Áthelyezték a mó­rágy—alsónánai vasúti meg­állóba. A háromgyermekes házaspár boldogan költözkö­dött és reménykedve tervez­getett. Addig a Mázaszászvár előtti vasúti őrházban laktak, Óbert Sándor ott volt pálya­őr. Az asszonyka a gyereke­ket nevelte. Az áthelyezés nagy fordulatot jelentett éle­tükben. Óbert Sándort elő­léptették jegykiadó őrré és a kétszemélyes megállóban az asszony is kapott munkát. A szekszárdi pályafenntar­tási főnökségen csak jó szót hallani a fiatal — azóta már négygyermekes — házaspár­ról. Becsülettel, lelkiismere­tesen végzik munkájukat. Át­helyezésüket és az előlépte­tést is ennek köszönhetik. Óbert Sándorné sötétkék vasutas-egyenruhában, sap­kában jön elénk. Szívélyesen betessékel a lakásba. Férje is előkerül a sínek mellől. Örül­nek a váratlan vendégnek, ritkán lehet látogatójuk... A szobából háborgó gyereksírás hallatszik. Az asszony nevet­ve nyitja az ajtót és tréfásan szidja a másfél éves kicsit. „Már megint nem tetszik az alvás? Nem nősz meg!” Máris az ágy fölé hajol és kiveszi a kis renitenskedőt. „így nyu­godtabban beszélgethetünk — mondja, majd a gyerekhez fordul: — Megint megúsztad az alvást!” A szolba szépen van beren­dezve. Kézimunkák, faliké­pek, nippek teszik otthonos­sá. A házaspár, mintha nagy titkot akarna elárulni, kitár­ja az előszobából nyíló má­sik ajtót. — Ez a másik szobánk. Ta­valy építették a házhoz — mutatják büszkén. Sötét hálóbútor, szép ágyterítő, a padlóvázában nád és buzo­gány. A konyha azért a leg­kedvesebb. Látszik, hogy itt tartózkodnak a legtöbbet. Egyik sarokban heverő, fölöt­te köcsögök, térítők és szám­talan saját készítésű tarka­barka falidísz. És a szomorú petróleumlámpa. Az ablak- párkányon pedig a minden­nap használt ósdi szenes­vasaló. Óberték életmódja szigo­rúan alkalmazkodik kény­szerkörülményeikhez. Amint pinkád, kelnek, a gyér vilá­gosság már a mosóteknő fö­lött görnyedő asszonyt kö­szönti. A nyári hőségben is begyújtanak, hogy legyen pa­rázs, amivel megrakhatják az öreg vasalót. A vasalást Óbert Sándorné semmi áron nem hagyja el. Ki nem állja, ha gyerekei gyűrött ruhában járnak. A hét- és nyolcéves nagy gyerekek esténként vaksin pillognak a leckefüzetbe. A megerőltető otthoni tanulás után boldogan bújnak a hó­fehér párnák közé, hogy le­hunyhassák erőltetéstől fá­radt szemüket. Óbert Sándorék 1974 feb­ruárjában adták be első vil­lanybeszerelési kérvényüket a Magyar Államvasutak Pé­csi Igazgatóságára. A válasz hamarosan megérkezett: „Megállapítottam', hogy a Mórágy—Alsónána megálló­helyen épített magasperon térvilágítása beruházási hitel hiányában eddig nem készült el... Kérelmét előjegyeztem, beruházási hitelbiztosítás ese­tén a kivitelezésre intézked­ni fogok...” Szeptemberben Óberték újabb kérvénnyel jelentkez­tek a MÁV Igazgatóságon. A válasz: ....A villany tervezése m eg lett rendelve. A jelenle­gi állás szerint a bővítés és a villany beszerelése 1975. év tavaszán megtörténik...” Közben 1975 elején a csa­ládot — más lehetőséget nem találva — kiköltöztették egy istállóba, mert a szekszárdi pályafenntartási főnökség építkezni kezdett az őrháznál. ,,..a lakó nagy családjára való hivatkozással kérte az őrház villamosítását és bővítését is. Az igazgatóság a villamosítás és a bővítés iránt intézkedett is. Azonban a helyszínrajzi javaslatot a felsőbbség nem fogadta el a bővítésre vonat­kozóan, így a régi lakrészt sem lehetett időben elkészí­teni...” Az idézet abból a jegyzőkönyvből való, amit 1975. március 1-én Óberték lakáshelyzetének felülvizsgá­latakor vett fel a szekszárdi pályafenntartási főnökség. Óbert Sándorné ekkor vár­ta negyedik gyermekét, hét­hónapos terhes volt. Kérésük­re ideiglenesen lakhatóvá tették szoba-konyhás lakásu­kat. Az aljzatbetonra linó­leum szőnyeget tettek, az ab­lakokat egyszer lemázolták. A következő télen a lakáshoz ugyan építettek még egy szo­bát, de a villanyt nem vezet­ték be. így érthető, hogy a család újabb kérvénnyel „zaklatta” az igazgatóságot, amire idén februárban azt a választ kapták, hogy a vil­lanyt az év végéig bevezetik, amennyiben a „szűkös pénz­ügyi helyzet ellenére felsőbb- ségünk e célra a szükséges pénzügyi fedezetet biztosítja.” Óberték értettek a szóból és sorra kopogtattak az illetéke­seknél, hogy megszerezzék a „szükséges anyagi fedezetet”. Ezután kapták a boldogító le­velet, amiben az áll, hogy a villany bevezetésére elő­teremtették a pénzt, biztosí­tották a „kivitelezéshez szük­séges kapacitást” és így „a ki­vitelezés befejezése 1976. szeptember 30-ig várható”. Amikor a napokban a csa­ládnál jártunk, még el sem kezdték a villany bevezetéséi. Sőt egyetlen sorban sem érte­sítették őket, hogy miért ké­sik a munka! Az őrháztól körülbelül száz méterre levő házban tizenhat éve van villany. Kétszáz mé­terre a tsz tehénistállójában is villany világít. Transzfor­mátor is van a közelben. JL berték ezért keserűek, s Nap nap után érzik, U hogy körülményeik elszürkítik őket, gyermekeik nem úgy élnek, mint más gye­rekek. Nem nézhetnek tv-t, nem olvashatnak kedvükre. Kizárták őket a világból azok, akik életkörülményeik meg­javítását ráérősen kezelik, noha ehhez nincs joguk. V. HORVÁTH MÁRIA Foto: Bakó Jenő %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents