Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-13 / 242. szám
1976. október 13. ^PÚJSÁG 3 A Minisztertanács tárgyalta A mezőgazdasági kistermelés Gépek messziről... F ontos „húsbavágó” társadalmi ügy a mező- gazdasági kistermelés. Ezt bizonyítja, hogy a Minisztertanács az idén már két határozatot hozott a háztáji és kisegítő gazdálkodásról, de legutóbbi ülésén ismét napirenden szerepelt ez a téma. A Minisztertanács ezúttal áttekintette az eddig hozott döntések eredményét és távlati kérdéseket is tárgyalt. Az erőteljes társadalmi érdeklődés, valamint a megtett hatósági intézkedések egyik napról a másikra természetesen nem hozhatnak gyökeres változást a mezőgazdasági kistermelésben. Az első kedvező jelek azonban már mutatkoznak. A termelőszövetkezetekben megerősödtek a háztáji bir ttságok, és a közös gazdaság egyre inkább kiterjeszti figyelmét a nem tsz-tag kistermelőkre is. Általánosítva megállapítható, hogy a tsz-ek háromnegyed részében már jó úton halad a támogatás. M ásik igen kedvező tünet, hogy „fellelhetők a termelési kedv javulásának jelei”. Ez főleg az állattenyésztésben mutatkozik meg. A tsz-tagok vagy más foglalkozású kisemberek tulajdonában lévő tehenek számának csökkenése nem állt ugyan meg, de üteme a minimálisra mérséklődött. A kocák száma pedig ebben a kategóriában határozottan növekszik. Ez utóbbi főleg annak tulajdonítható, hogy az állatforgalmi vállalatok komoly erőfeszítéssel munkálkodnak a fellendítésen, és igyekeznek partnernek megnyerni a helyi nagyüzemeket. Ma már a települések 80 százalékában elvállalta valamelyik helyi nagyüzem — tsz, állami gazdaság vagy ÁFÉSZ —, hogy szervezi és támogatja, azaz integrálja a területén lévő valamennyi kistermelő sertéstenyésztési és -hizlalási munkáját. Ugyancsak nagy jelentőségű megállapítás, hogy a közvélemény nagy része ma már helyesen értelmezi a mező- gazdasági kistermelés szerepét, jelentőségét. Azoknak tehát, akik napi munkájukon túl vállalják, hogy tehenet tartanak, sertést hizlalnak, zöldséget, gyümölcsöt termelnek bort szűrnek, egyre kevésbé kell még az ezzel nem foglalkozó emberek előítéleteivel is megküzdeniük. A z elért eredményekkel azonban még nem lehetünk elégedettek. Ezért a Minisztertanács koncepciót fogadott el az ötödik ötéves terv időszakában megvalósítandó intézkedésekről. Ezek sorában a legjelentősebb, hogy végre megnyugtatóan biztosítani akarják a kistermelők ellátását a szükséges gépekkel, eszközökkel, vegyszerekkel, szaporítóanyagokkal, stb. Alapos vizsgálat és számítás alapján döntik el, hogy mit lehet idehaza gyártani, mi szerezhető be a szocialista piacon és mire kell dollárt áldozni még akkor is, ha a népgazdaság ennek nincs bővében. El kell érni, hogy minden jelentősebb településen, a kistermeléshez szükséges eszközök értékesítésére legyen legalább egy szakosított üzlet, amelynek eladói érdemi tanácsokat is tudnak adni. Ezenkívül pedig legyen felelős szervizhálózat a javítások elvégzésére, az alkatrészek pótlására. A vegyiparban új csomagológépeket is vásárolnak, hogy a műtrágyát és vegyszereket kistételű, biztonságosan kezelhető csomagolásban hozhassák forgalomba. A Minisztertanács utasította a pénzügyminisztert, hogy október végéig adja ki a kistermelők adózását szabályozó új rendeletet. Az adók ösz- szege lényegesen nem változik — inkább csökken —, azonban az adózási rendszer áttekinthetőbb és egyszerűbb lesz. Megszűnik például a mostani, sok vitára, félreértésre alkalmat adó módszer, amelyben a tiszta jövedelem alapján adózhatnak. A jövőben — évi 150 ezer forint felett — a teljes bevételt, tehát a bruttó jövedelmet veszik alapul és ez után kell — alacsonyabb kulcsokkal — adózni. Bevezetnek néhány új kedvezményt, például a szarvasmarha-tenyésztés és tejtermelés jövedelme nem számít majd bele a bruttó bevételbe. Január 1-től üzemel a Bonyhádi Zománcgyár lemezleszabó üzeme. A Budapestről letelepített részleg a zománcgyár folyamatos, gyors anyagellátását hivatott ellátni. A telepítést megelőzően új, korszerű üzemcsarnokot, irodaházat (az egész gyár részére) és egyéb járulékos szociális létesítményeket építettek. A beruházás méreteire jellemző, hogy költsége 100 millió forint. A beüzemelés során — a technikai problémákon kívül — meg kellett oldani a bonyhádiaknak az új üzemhez szükséges munkaerőkérdést. A belső átszervezés után mintegy 30 fős régi törzsgárda köré építették a jelenlegi 140-es munkáslétszámot. A kezdeti nehézségek, a betanítás után most már „hozza az üzem” a tervezett, havi 800 tonnás teljesítményt. Ez a mennyiség nemcsak a bonyhádi gyár igényeit elégíti ki — hanem innét szállítják a fővárosi gyár számára is a méretre szabott lemez alapformákat. E rövid kis információt a fentiek szerint akár zárhatnánk úgy is, hogy íme, egy jól sikerült vidéki ipar- telepítés. Néhány tény azonban cáfolja ezt. Az idelátogató laikus számára is első pillantásra nyilvánvaló egy „látványos” ellentmondás. A hatalmas, korszerű — és drága — üzemcsarnokban öreg, elavult, korszerűtlen excenterprések, vágószerkezetek dolgoznak. Egy bizonyos határig ugyan számítani lehet a gépeken dolgozó emberek becsületes hozzáállására — de ez önmagában — az objektív körülmények javulása nélkül aligha elégséges. Nem elég sem a minőség javításához, sem az intenzitás fokozásához. Márpedig a cél ez kell, hogy legyen. Az üzemben 48 öreg gép működik. A gyárban dolgozó egyik műszaki ember gyors fejszámolás után kijelentette, hogy 7—8 korszerű géppel, egy elfogadható Ugyanaz közelről kis üzemrészben, negyedekkora létszámmal is teljesíthető lenne a jelenlegi terv. És ugye beruházásainknál a gazdaságosság, a hatékonyság aligha tekinthető sokadrangú szempontnak. Rég megdőlt az a tétel, hogy vidéken mód van olcsó gépekre, korlátlan munkaerőbőségre építve ipart telepíteni. Ennek igazára illik alaposabban odafigyelni egy százmillió forintos beruházás során. Aligha tételezhető fel a Zománcipari Művekről, hogy a bonyhádi gyár számára optimálisnak ítélték a fővárosból idetelepített „nyugdíjas gépeket”. A beruházás központi irányítással történt. Az arányait — építési, géppark, stb. költségeket ott állapították meg. Dolgozni — mégpedig jól — azonban itt, Bonyhádon, kell velük. Győri Varga György „Kézműipar” — a nagycsarnokban. NEM A PÉNZ, A HASZNOSSÁG ! — Mutasd a tenyeredet, fiam! A gyérek — aki csak előtte való napon ment haza vakációzni Szekszárdról Mado- csára — odanyújtotta sajgó tenyerét a szegről-végről rokon férfiembernek, aki fölszisszent a hólyagok láttán és sietve dördült az apára: — Te Lajos, minek hajtottad ki mindjárt ezt a gyereket kaszálni?! Holnapra merő adta seb lesz a keze. Földesi Lajos kész volt a felelettel. — Azért küldtem kaszálni, hogy soha se felejtse el, milyen a paraszti élet, a falu, mert ha elfelejti, én vágom el a nyakát! Kutyául éreztem magamat. Apelláta nem lehetett. Földesi Lajos kemény ember hírében állt és ha úgy érezte, hogy mellette az igazság, kimondta volna még az egek ura előtt is, pedig sok büntetéssel sújtották a szókimondásért. A fiú, Földesi János meséli ezt lágy hangon. Nemhogy nem felejtette el a faluját, elcsalni sem lehetett onnan soha sehova, s most, hófehér fejjel is úgy beszél szülőhelyéről Madocsáról, mint akinek változatlanul ez a világ közepe. Az apa kuruc természetéről volt nevezetes ember. A fia arról, hogy mindenhez értő, jó fejű ember. Szülőatyja, lelke a fennállásának 29. évfordulójára készülő madocsai népi együttesnek, buzgó segítője a tiszta forrásokat kutató néprajzosoknak, szükség esetén segítője a helyi tanácsnak, aminek 3 évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig elnöke is volt. ♦ — Nagyon kutyául éreztem magamat közvetlenül a nyugdíjazás után. Látott már mellékvágányra kitolt és ottfelejtett vagont? Ha az érezni tudna, tán ugyanazt a szomorúságot érezte volna, mint akkor én. — Még most is „mellék- vágányon” érzi magát? — Dehogy. Tulajdonképpen az sem tartott sokáig. Millióm dolgom van. Meg akarom írni Szántó Bálintnak, az utolsó madocsai ku- rucnak a történetét, s ehhez keresem a levéltárban, meg itt a plébánián fellelhető dokumentumokat. össze akarom gyűjteni a madocsai szólásokat, s azokat a kifejezéseket, amelyeket nemhogy a gyerekek nem ismernek, a korombéliek sem használnak már. Itt, a családban döbbentem erre rá. Anyósom, aki elkerülte már a nyolcvanadik évét, azt mondja nekem egyszer, hogy „milyen szép kuzsuja van” ennek meg ennek. „Milye?” — értetlenkedtem én, mígnem szelíden kitanított, hogy a kuzsu nem egyéb, mint bekecs. Ritka találkozásaink János bácsival mindig az újrafelNem mehettem Amerikába. fedezés élményével ajándékoznák meg, de a beszélgetés jó ízeit kóstolgatva még napok múltán is hatalmába kerít a megrendülés. Félre ne magyarázza senki, Földesi Jánost én nem tartom elrontott életű embernek. De, ha hozzá hasonlókkal találkozom, összefacsarodik a szívem, arra gondolva, hogy egyikük lehetett volna néprajztudós, másikuk a pedagógiának olyan művelője, akire akár az egész haza büszke lehetne. Nem folytatom. Már csak azért sem, mert akik szívük, eszük, a néphez való hűségük jogán nagy emberek lehettek volna, tulajdonképpen nagy emberek, mert egyikük sem áll ki az élők sorából, hogy ne hagyna mély nyomokat az emberekben. János bácsi a nyár folyamán Amerikába lett volna hivatalos egy delegáció tagjaként. Nem engedte útra kelni a betegség, mely azóta is ijesztgeti. — Kímélje már magát János bátyám! — szokták inteni az általuk vélt jóra az orvosok. János bácsi nem érti az ilyen intelmeket, s gyanítom, hogy nem is nagyon akarja, lévén, hogy szemernyi készsége sincs a tétlenségre. Ha- lomnyi új és újraolvasásra kiszemelt könyv az asztalán, különféle feljegyzésekre vásárolt nagy formátumú füzetek társaságában és meztelen hegedűk. Úgy értendő a meztelenség, hogy egynek sincs húrja. Arra várnak a kopott szárazfák, hogy Földesi János meggyógyítsa őket. Ezt meg hol tanulta? Könyvespolcán a hegedűkészítés egész irodalma ott sorjázik, de sorjázhatna, ha az ősz fejű ember fel nem fedezte volna, hogy hol van a hegedűk lelke. — Mindennek lelke van — mondja a diákkorában szóéinak csúfolt öreg mély meggyőződéssel és rákérdezés nélkül tudhatjuk, hogy a lélek alatt a megismerhetőt, foghatót, formáiba tót érti. — Nézze csak, táncolni is csak az tud, akiben lángot vet a muzsikaszó. — És boldogan élni? Egyáltalán, mitől szép az élet, János bácsi? — Attól, hogy szeretjük. Sokszor mondtam már, hogy hasztalan raknak ide az udvaromba annyi pénzt, hogy a napot se lássam tőle. Nem az kell. Az kell, hogy a létezésünket visszaigazolja olyan haszon, ami attól becses, hogy mindenkié is. — Érdemes az emberekért fáradozni? — Ezt én soha nem latolgattam. Talán azért nem, mert mindig visszakaptam azt, amit az embereknek adnom sikerült. * Elharangozták a delet, úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy vacsora is lehetne az ebédből, ha nem kellene sietnünk. Kevés szó esett még a népdalkincs csodáiról. Csak éppen hogy felvillant bennünk a rokonság öröme azon mélázva, hogy egy ősi madocsai népdal variánsát ismerik, éneklik a Volga mentén. S vitára se kerülhetett sor, hogy hol őznek az emberek zamatosabban, szebben, a fülnek kedvesebben, itt-e, Madocsán, vagy a hírős város vonalától le Szögedéig. De talán nem is olyan nagy baj. Marad indulótéma a legközelebbi beszélgetéshez. LÁSZLÓ IBOLYA Foto: Bakó Jenő Űj üzem - öreg gépek
