Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
A “uÉPÚJSAG 1976. október 31. vnaa 0 N 3 3 fi fi a zin mag fi 0 Szelek szárnyon A hajózás történetének a kezdete az őskor homályába vész. Arra számos bizonyítékunk van, hogy a legkezdetlegesebb vízi közlekedési eszközt, a cölöpökből összetákolt tutajt és a fatörzsből vájt csónakot már az ősember is ismerte. Az i. e. harmadik évezredben pedig már rendszeres vitorlás- és evezős- haj ó-közlekedés folyt a Földközi-tenger keleti partvidékén. Az ezt követő évezredekben technikai szempontból tulajdonképpen semmit sem fejlődött a hajózás, legfeljebb egyre nagyobb hajókat építettek és egyre jobban kitanulták a vízen való tájékozódás mesterségét, úgy. Mind gyakrabban hallani olyan esetekről, hogy gépkocsivezetők veszedelmes érzékcsalódások áldozatai lesznek. Nem létező tárgyakat látnak maguk előtt az úton, de a túlfeszített agynak valóságosaknak tűnnek, és akként is reagál rájuk. Számos tisztázhatatlan gépkocsibalesetet vezetnek visz- sza ilyen érzékcsalódások fellépésére. Pszichológusok és ideggyógyászok „autópályahogy egyre biztonságosabbá vált a közlekedés. De a 17, és 18. században épült vitorlás gályák nem nagyon különböztek azoktól, amelyeket már a rómaiak is használtak. Kedvező szél esetén nagy vitorlák hajtották a hajót, ha pedig kedvezőtlen volt a szél, vagy szélcsend keletkezett, akkor munkába állították az evezősöket, akik azután egyenletes csapásokkal vitték előre a hajót. A technika egyik ágában sem jelentett olyan forradalmi újítást a gőzgép bevezetése, mint éppen a hajózásban. Mindenesetre a mai embernek végigfut a hátán a hideg, ha arra gondol, hogy a nagy felfedezések korszakában vitorlás hajókkal indult hipnózisnak” nevezik ezt az állapotot. Különösen a modern szuper-autópályákon való hosszan tartó gépkocsivezetés idézi elő az agy hipnotikus bénultságát. Az utak tervezői ezért igyekeznek úgy kiképezni a sztrádákat, hogy ne legyenek egyhangúak és vele álmosítóak. Prof. A. L. Mosley bostoni pszichológus több száz ilyen esetet vizsgált meg a Harvard az ember a bizonytalanba, ér így jutott el az ismeretlen földrészekre. És akkor még nem volt mai értelemben vett hírközlés sem ! De nem haltak ki a vitorlás hajók ma sem! Bármenynyire is tökéletes egy mai, modern hajó, az ember nosztalgiát érez a csupán a természet erőit és az emberi bátorságot, ügyességet igénylő hajók iránt. Ezt bizonyítja a képen látható négyárbocos japán gyakorló vitorlás, a „Nippon Maru”, amely 82 fős személyzetével látogatást tett a kaliforniai Long Beach kikötőjében. Befutásakor a parti őrség köszöntötte a vitorlást. A 6 napos látogatás idején nyitva állt a kíváncsi közönség előtt. School of Public Health számára. Hangsúlyozza, hogy érzékcsalódás mindig az ébrenlét és az alvás közötti, valósággal fájdalmas állapotban keletkezik. „A tudatalatti véget akar vetni az utazásnak, ezért kényszerítő okot talál ki: képzelt akadályokat”. A veszedelmes érzék- csalódások megakadályozására nincs jobb recept, mint megfelelő szünetekkel kerülni a kimerültséget. „Lovaglókocsi” volt a neve annak a frissen szabadalmaztatott „gázhajtású robbanómotorral” meghajtott motor- biciklinek, amely 1883 decemberében „szédítő” tempóban, 12 km/óra sebességgel vitte lovaglónyergében feltalálóját, Gottlieb Daimlert. Azóta sok tízmillió példányban gyártották a legkülönfélébb motorkerékpárokat és egyre többet készítenek szerte a világon. A zsúfolt városi közlekedésben szinte csigatempójúra lassult a forgalom, s benne könnyebben boldogul a motoros. Kétségtelen, hogy sok országban — az életszínvonal emelkedésével — az emberek ma még elsősorban az autóvásárlásra gondolnák, de ezt megelőzően többen motorkerékpárral kezdik, s később az autó után is beszereznek egy kétkerekűt, második járműként. Lassanként azok is második járműre kényszerülnek, akiknek tulajdonképpen nem is szenvedélyük a motorozás, de a tömegközlekedési eszközöktől függetlenül akarnak eljutni a munkahelyükre, s járművüknek szeretnének parkolóhelyet találni. A motorkerékpárokkal szemben az egyik fajta igényt az „igazi” motorosok támasztják, akiknek a motor- kerékpár olyan szenvedélyük, mint másoknak például a horgászat vagy a bélyeggyűjtés. A második fajta igény azoké, akik fáradtság nélkül akarják tennivalóikat elintézni, vagy akarnak céljukhoz elérni, s ehhez egy olcsó motoros járművet vesznek igénybe. Tipikusan ez utóbbiak számára készülnek a kisebb-nagyobb teljesítményű robogók, amelyeken akként lehet utazni, hogy az út sara, pora csak minimális méi- tékben éri a vezetőt. A motorrollerek egy magasabb kategóriájának legújabb képviselője a szovjet gyártmányú, „Tulica” nevű robogó, amelyet 199 köbcentiméteres, 155 lóerős motorral gyártanak a tulai gépgyárban. Páncélháló az abroncson Jumbo X—15 A sziklás vagy agresszív anyagokat tartalmazó talajokon dolgozó nehéz építőgépek, a külszíni bányafejtéseken szolgálatot teljesítő szállítójárművek gumiabroncsai gyorsan elhasználódnak. A kiálló sziklák, éles tárgyak könnyen megsértik a gumit, olykor teljesen át is szakíthatják az abroncsot. Ez a körülmény nagy mértékben megnöveli e gépek üzemi költségeit. Csökkenthetők a ráfordítások, biztonságosabbá tehető a munka, ha acélból készült „papucsot” húznak az abroncsokra. A védőpapucs nemes acélból, alkalmas módon kialakított védőháló, amely az abroncsra ható nyomást egyenletesen elosztja az abroncsfelületen. A láncszemek csak kevéssé nyomódnak be a gumiba, az abroncs megőrzi rugalmasságát. Az elkopott láncszemek gyorsan és köny- nyen kicserélhetők. A lánc általában a rabság jelképe. E különleges láncok viszont éppen a szabad mozgást biztosítják a járhatatlan terepeken is, új korszakot nyitva a kerekes járművek fejlődésének történetében. A légtömlős abroncsozású, páncélhálóval ellátott kerekű járművek sok tekintetben jól helyettesítik a lánctalpas közlekedési eszközöket, erő- és munkagépeket, amelyek sokkal kevésbé mozgékonyak és az irányításuk is jóval nehézkesebb. A páncélháló kifejlesztését az is szükségessé tette, hogy egyre hatalmasabb munkagépék és szállítójárművek látnak napvilágot, amelyeknek biztonságosan kell mozogniuk minden helyzetben, hiszen igen nagy értéket képviselnek. Ma már vannak olyan billenőkocsik is, amelyeknek 350 tonna (!) a teherbírásuk. Nyílván valami hasonló „gó- liát” számára készült a képen látható, 3,62 méter átmérőjű, 1,40 méter széles, 5 tonna súlyú gumiabroncs is az NSZK- ban. „Jumbo X—15” típusú védőpapucsa speciális szabványelemekből épül fel. „Nyugdíjas“ lehervitorlás Több mint hatvan esztendőn keresztül állt szolgálatban a Genfi-tavon a képen látható vitorlás teherhajó, amelyet a forgalomból 1968- ban történt kivonása után teljes egészében felújítottak, és múzeumhajóként még ma is megtesz part menti séta- utakat. Az emberek némi nosztalgiával indulnak út nak vele, vágyakozva az elmúlt idők vízi járműveire, amelyek nem voltak zajosak és nem okoztak környezetszennyezést (persze arra kevesen gondolnak, hogy ezekért kapta cserébe az ember a nagyobb sebességet és a kényelmet). A MÚLTKORI nagy melegben, mikor a nap úgy tüzelt, mint valami túlfötött martinkemence, az uszodában, ahová hűsölni mentem, meglepett hangon rámszólt egy sebészorvos barátom : — Béla bácsi, magának erős varicositása van. — Mi van nekem? — kérdeztem megijedve, A főorvos megismétli: — Varicositása, a combján. — Én azt hittem, hogy visszerem van — mondtam. — Persze, hogy az — így a főorvos —, de én latinul mondtam. — Tudom — feleltem én —, mert legalább 30 éve élek együtt ezzel a bizonyos varicositással. De egy kicsit, hogy úgy mondjam, már meg is szoktuk egymást. Főorvos barátom azonban nem nyugodott bele a dologba. — Ide hallgasson, Béla bátyám — szólt majdnem parancsoló hangon. — Maga befekszik hozzám a kórházba, s három-négy napon belül úgy megszabadul tőle, mint a pinty! A magam részéről még sohasem láttam varicositástól megszabadult pintyet, de eszem ágában sincs a műtőkés alá feküdni, Főorvosom viszont erősködött, hogy sebészi semmiség az egész. — Csak nem fél? — kérdezte gúnyosan. — Nem félek — mondtam —, de ha egyszer nem fáj! — No de szépséghiba! — erősködött az én doktorom. — Az lehet, kérem — mondtam —, de én néha-néha végignézek magamon, és rájöttem, hogy nem ez-az egyedüli szépséghiba rajtam. Gondolom, egy szépséghibával több vagy kevesebb, nálam már nem számít. Meg aztán hadd mondjak el magának egy történetet ezzel a szépséghibával kapcsolatosan, és meg fogja látni, főorvos uram, hogy igazam van, amiért nem akarok soha megválni tőle: Salamon Béla: „Szépséghibám” —1944 október második felében plakátok jelentek meg a falakon, azzal a barátságos felszólítással, hogy minden 60 éven aluli, sárga csillag viselésére kötelezett férfi háromnapi élelemmel felszerelve jelentkezzék a Tattersallban. Mindjárt sejtettem, hogy nem valami látványos lovasparádéról lesz szó, de minden esetre összecsomagoltam a hátizsákomat, és — nem mentem el a randevúra. Gondoltam, ha nagyon kellek nekik, ■majd értem jönnek. Jöttek is. — Egy szép napon (már szebbet is megértem), hajnali öt órakor becsengetett hozzám egy rendőr, az emberséges házfelügyelőnő kíséretében, és felszólított, hogy a szükséges felszerelésemmel csatlakozzam a kapu alatt összeterelt sorstársaimhoz, akik velem együtt arra hivatkoztak, hogy nem olvasták a plakátokat. Mit lehet tenni ? Kimásztam az ágyból, és mint utolsó menekülési lehetőséget, fájdalmas képpel megmutattam a rendőrnek a lábamat. — Nézzen ide, biztos úr! Ilyen dagadt lábbal tíz lépést se tudok tenni. Engedje meg, hogy itthon maradjak. — Majd ott megvizsgálják az örvösök! — biztatott minden meggyőződés nélkül a rendőr. — Ha tényleg úgy van, ahogyan maga mondja, úgyis hazaküldik (de akkor már tudtam, hogy a féllábúaknak se kegyelmeznek.) Ekkor lépett közbe a kedves és minden tekintetben jóindulatú Oláh Ilus házfelügyelőnő, aki mamájával, Kasz nénivel ma is szerető gonddal ügyel a ház összes lakóira. De ő jobb diplomatának bizonyult, mint én. Egyből a főtörzsőrmester úrnak nevezte ki a rendőrt. „Nézze, aranyos főtörzsőrmester úr, ez a Salamon Béla bácsi annyi embert megnevettetett az életben, annyi jó órát szerzett mindenkinek... hát igazán rászolgált, hogy itthon felejtsék!” A rendőr (azóta is éveken át sikertelenül' kutattam utána) engedett hivatalos mogorvaságából. — Mutassa csak még egyszer a lábát! Ekkor már tudtam, hogy nyert ügyem van. Kifeszítettem a lábam, hogy még jobban lássék. — No, nem bánom — mondta —, feküdjön csak vissza, és borogassa mentül szorgalmasabban. És csak az ajtóból szólt vissza, elnyomott mosollyal a bajusza alatt: — Vagy talán ne is borogassa! Ezzel otthagyott. A többiek közül, akiket akkor a házból a Tattersallba hurcoltak, senki se tért többé vissza. — Hát látja, kedves főorvos uram — fejeztem be elbeszélésemet —, engem ez a szépséghiba mentett meg. Olyan hálátlan embernek ösmer engem, hogy most én szabaduljak meg tőle? Soha ! Amíg élek, már csak ő is velem marad.
