Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-31 / 258. szám

1976. október 31. "SéPÚJSÁG 5 Színházi esték Csillag a Ha a történelem felől közeledünk Sütő András darabjához, sok mindenen fenn­akadunk. Nemcsak anakronizmusain, ame­lyekre maga figyelmeztet, hanem azon is, hogy Kálvin és Szervét kapcsolata nem egészen ilyen volt. De Sütő nem is törté­nelmi drámát írt, a két vallásreformátor valójában csak ürügy számára, hogy a gondolat- és a lelkiismereti szabadság kér­dését vizsgálja. Kálvin Róma ellen támad, de a genfi falanszter nem a test és lélek szabadságát szolgálja, hanem a személyi terrort, amely legfeljebb árnyalatban kü­lönbözik az inkvízió gyakorlatától: Nem az analógiát keresi Sütő korunk és Kálvin Genfje között, meddő vállakózás is lenne ez, hanem azt vizsgálja, hogy a gondolat szabad szárnyalásának hogyan állít csap­dát a türelmetlenség, a dogmatikus könyör­telenség, az az egyszemélyes hatalom, amely csak önmagát ismeri el mércének. Válasza egyértelmű: Szervét Mihály alatt meggyújtják a máglyát. Már A lócsiszár virágvasárnapja bemuta­tóján megcsodáltuk Sütő dialógusainak szikrázó frisseségét, nyelvének tisztaságát, s azt is, hogy milyen biztosan építi a drá­mát. A Csillag a máglyán még határozot­tabb, markánsabb munka, mint a lócsiszár története, bár az is kétségtelen, hogy a har­madik felvonás az előző kettőhöz képest veszít erejéből. Ezt is, mint a Lócsiszárt, a kaposvári színház mutatta be, hasonlóan nagy siker­rel. Zsámbéki Gábor rendezésében, ha he­lyenként hangosabb és mozgalmasabb is a kelleténél, a szabadság dilemmáját emeli ki: Kálvin fanatizmusának érve alatt el kell pusztulnia Szervétnek, mert neki csak az igazság a társa. A színpadkép (Pauer Gyula munkája) is ezt hangsúlyozta: Genf cellarendszere épp olyan vigasztalan, mint az inkvizícióé. Két kitűnő színész tette tel­jessé a sikert: Rajhona Ádám kísértetiesen hasonlító Kálvinja és Koltai Róbert szen­Cesare Pavese máglyán vedélyes Szervét Mihálya hibátlan és em­lékezetes alakítás. Rózsaszál a reggelihez Kezdetben volt az operett, aztán jött a zenés vígjáték, s végül a musical, hogy mi se maradjunk le az előkelősködő Nyugat mögött. Nos a Rózsaszál a reggelihez ilyen musical, ami azt jelenti, hogy nincs törté­nete, s egy legföljebb közepesre sikerült dzsesszzene festi alá a mondanivaló három felvonásnyi tökéletes hiányát, azt példázva, hogy egy felettébb frivol szituáció önmagá­ban soha, de soha nem válhat vígjátékká. „Szexpozíció” — ez a darab varázslatos kulcsszava, ezt mondják és éneklik újra meg újra, de az isten szerelmére, szabad­szájú kiszólásokon kívül a szerzők még eb­ben is nagyon ötlettelenek — hol itt a ko­média? Jellemző, hogy a második felvonás végén a közönség dermedten ült a helyén, mert nem tudta, hogy mit kell tennie, tap­soljon-e vagy kimehet a folyosóra ciga­rettázni. A Barillet—Grédy szerzőpárosról azt ol­vasom, hogy világhírűek. Meglehet. Fey- deaut, Labiche-t emlegetik velük kapcso­latban, ami már méltánytalanság, ugyanis az említett francia urak jó néhány társukkal együtt, valóban „a” francia vígjátékot je­lentették, amit ez a páros aligha mondhat el magáról. Azt is olvasom, hogy ez a mu­sical Nyugaton világsiker. Meglehet. Ebben az esetben viszont nagyon meg kell válo­gatnunk, hogy mit tanulunk ízlésben, mo­dorban a világsikertől. Karinthy Márton rendező az első felvo­nás sivatagi unalmával nem tudott mit kezdeni. A végére azért felgyorsult a vér­szegény cselekmény, de ami elveszett Mo­hácsnál, azt Világosnál már nem lehetett megmenteni. Főleg akkor, amikor a szí­nészek egy részének az igazán könnyű dal­lamokkal is küszködniük kellett. Csányi László A VIPERA H ogy kik voltak gyer­mekkori játszótársaim, már nem emlékszem pontosan. A falúban, ahol éltem, velünk szemben lakott két fiú. Ha jól emlékszem, testvérek. Az egyik Palte — valójában Pascal —, de az is ltehet, hogy az éppen a bátyja neve volt. De ez a Pale — nyurga, lóarcú gyerek — meg is szö­kött otthonról és néhány na­pig haza se ment, mert az apja jól elnáspágolta. Amikor pedig újra hazatévedt, annyi­ra kikapott az apjától, hogy a bőre cafatokban lógott. Ak­kor újra elszökött és estén­ként az anyja jajveszékelve kiabált neki házuk ablakából. Más asszonyok is kiabálva hívták a fiaikat, de ez a jaj­veszékelés, amely mindenkit megborzongatott, aki hallot­ta, Pale után kiabált. Olykor mi magunk is bosz- szantottuk őt ezzel a névvel, de ez látszólag tetszett is ne­ki. Ezzel a Páléval egy nyári délután emlékezetes kalan­dom volt... A közelünkben lévő hegy csupasz oldalára másztunk fel, miután átgázoltunk a pa­takon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert már korábban elhatároztuk, hogy viperát fogunk a hegyoldalon. Amíg gázoltunk a hasig érő vízben, csupasz hátunkat pör­költe a Nap, megzavart békák ugráltak fel előttünk a part­ról a vízbe. A lábamat össze­vertem a kövekkel, Pale szá­ja szélén összerágott gyom zöld leve csurgóit. A falu fe­lől olykor már fel-felhallat­szott egy-egy kiáltás. Erősen füleltem, nem en­gem hívnak-e, de nem tudtam kivenni. Felkapaszkodtunk a hegy­oldalra, lihegve, és bátorsá­got színlelve, én meg az oroszlánokról kezdtem be­szélni, majd füttyengetni kezdtem'. Pale rám szólt: — Hagyd a fenébe! A vi­perát nem így szólítgatják! Két ágas botot vágtunk magunknak, hogy ezzel csíp­jük el a kígyót. Én felhúztam a szandálomat, de Pale me­zítláb volt, úgy talpalt a kö­veken és a szúrós gazban, lát­szólag mitsem törődve velük. Egyszer csak hirtelen meg­állt egy tövisbokor előtt, és egészen előre hajolva, fejét ide-oda ingatva, egész hal­kan, sziszegni kezdett. — Jobb lenne, ha rácsap­nánk — mondtam csendben. Barátom nem válaszolt, új­ra sziszegett, de vipera nem jelentkezett. Ekkor azonban hirtelen egy távoli kiáltás rezzentett ösz- sze bennünket, mint valami ütés. Tisztán lehetett érteni a sikoltásszerű kiáltást: Pale...! Pale...! Én arra gondoltam, hogy haza kellene menni, de Pale csak grimaszolt egyet, amikor ismét felhangzott a kiáltás: Pale...! Pale...! És ekkor a társam dühösen a földhöz csapta a botját: — Az őrült! Ha most a vi­pera meghallja a nevemet, meg fog ismerni... — Gyere... — súgtam — menjünk innen! De az anyja kiáltása ismét felha ngzott, h á tborzon ga tóan és én magam elé képzeltem, amint kisebb gyermekével a karján, ott áll az ablakban és kiabálja a fia nevét. Ekkor Ftale hirtelen karon ragadott és elordította ma­gát: — Jön! És rohanni kezdtünk, mi­közben rémülten ordítoztuk: — A vipera...! Jön a vi­pera! Megállás nélkül futottunk le a hegyoldalon és csak a patak hídjánál álltunk meg. Ott ért bennünket az alko­nyat. A híd korlátján ültünk. Pale hallgatott és a vízbe köpködött. Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok összekiabálták a gyermekei­ket, de ebben a percben cso­dálatos béke és csend volt, néhány tücsök hangja hallat­szott csak. „Engem még nem keres­nek ...” — gondoltam és Pa- lehez fordultam: — Miért nem válaszolsz, vagy nem mész, ha hívnak? — kérdeztem. — Majd kapsz megint... Megvonta a vállát és elhúz­ta a száját. ,Egy kis idő múltán ismét én kérdeztem: — Igazán megismeri a vi­pera azt, akinek a nevét hal­lotta ? Pale most sem válaszolt. Ügy tudott hallgatni, mint egy felnőtt. — De akkor a nevedet most már minden vipera ismeri a hegyen? — kérdeztem to­vább. — A tiedet is ... — grima­szolta Pale. — És nehogy azt hidd, hogy a vipera törődik azzal, hogy te jó gyerek vagy ... A vipera meg akarja ölni azt, akinek a nevét hall­ja ... Ebben a pillanatban ismét felhangzott egy kiáltás. Az asszony megint kiállt az ab­lakba és Pálét hívta. Egy kordé kertekei nyikorogtak valahol. Hallatszott, amint a közelben egy vödör a vízbe puffan. Elindultam hazafelé. Pale nem mozdult. Nem jött ve­lem. Ott maradt a hídon ... (Antalfy István fordítása) Károlyi Amy : Elfelejtett keringő Valaki valamiről valamit mondott csak tudnám ki csak tudnám kiről csak tudnám mit HYAOINT Lángoló hűvösség. Titkos ér­telmű illat. Havas sírokon égő viaszgyertya. Jácint. TÁNCLÉPÉSEK elemek ijesztő kelletne hő heve, hó jege, sejt-zene PORTRÉ Figyelő kis kavics. Halszemekkel ül és néz. HOLDV1G Y OR Saját holdunk függ saját szilvafánk ágai közt és vigyorog, hogy azt hisszük saját holdunk függ saját szilvafánk ágai közt Henry Moore szoborkompozíciója levéltár megvásárolta Garay János 97 levelét 1830—1851 között szü­leinek és testvéreinek írt leveleit vá­sárolta meg a Tolna megyei Levéltár. A gyűjteményt a Dunavecsén élő Vasberényi Géza nyugalmazott főköny­velő, műgyűjtő bocsátotta a levéltár rendelkezésére. Â gyűjtemény 113 darabból áll: tartalmazza Garay János 97 levelét, a költő özvegyének 8 levelét és Garay öccsének, Alajosnak 8 levelét, illetve rajzát. Vasberényi Gézához a gyűjtemény 1938—39-ben ke­rült, a Garay család egyik le­származottjától antikvárius közvetítésével vette meg. A műgyűjtő rendszerezte az anyagot, amelynek többsége eddig feltáratlan. Garay János neve elsősor­ban „Az obsitos” című köl­teményéről ismert, Háry Já­nos alakja ugyanis fogalom­má vált. Emellett számtalan verset, drámát írt, és költé­szetén túl komoly hírlapírói és irodalomszervezői tevé­kenységet is folytatott. Szek­szárdi és pécsi évei után ke­rült Pestre, kezdetben orvos- tanhallgató, majd véglegesen az irodalom mellett kötelezte el magát. A reformkor ha­ladó táborában küzdött a független polgári Magyaror­szágért. A szabadságharc le­verése az ő életében is tragi­kus törést okozott. A most megvásárolt 97 leveléből nyomon kísérhetők ezek az évek, izgalmas kép tárul fel a reformkori Pest szellemi életéről. Lényegében a leve­leket az alapján is lehet cso­portosítani, hogy kinek írta a költő. Más-más hangon írt szüleinek, nővérének és öcs- csének, más-más témáról. Nő­vérének, Teréznek elsősorban az 1830-as évek Pestjének tarka világát mutatta be. Kü­lönösen részletesen írt a vi­déken élő lánynak a bálok­ról — habár, anyagi helyzete nem mindig engedte meg, hogy ezeken részt vegyen. Színesen mesélt például az ebben az időben megnyílt Vigadóról. „Ami az új vigadó termet illeti, hát nem tudsz fölségesebbet, szebbet, nagy­szerűbbet elképzelni. Azzal dicsekszünk, hogy egyike egész Európa legelső termei­nek. Fala tömör fehér már­vány, az oszlopok is, padlója politúrozva, világítása több mint 8000 gyertyafény, egy­szóval olyan szép és elragadó, mint egy tündérpalota lehe­tett, mikor még voltak tűn-, dérek. És most képzelj el eb­ben a teremben kétezer—két és félezer embert! Férfiak és ifjak, mint Apolló, leányok és asszonyok, mint maga Vé­nusz volt, oly szépek, oly el­ragadok. Most képzelj hozzá egy isteni muzsikát, így aztán minden együtt van. Ügy jön nekem, mintha még most is látnám őket tarka összevisz- szaságban, vidám imbolygás­ban keringőzni.” A másik té­ma, amiről sokszor írt nővé­rének, hogy végleg elszánta magát, csak az írással keresi meg a kenyerét, nem vállal semmi más polgári foglalko­zást. „Talán az írással majd többre viszem, mint minden mással ... S ha sikerül, ak­kor majd megmutatjuk azok­nak a szekszárdiaknak és hogy fogják majd a szemüket mereszteni...” Teréznek val­lotta be azt is, hogy sehol másutt nem tudna élni, csak Pesten. Szüleihez írt levelei mindig mélységes szeretetet és aggó­dást mutatnak. Elsősorban anyagi helyzetéről, egészségi állapotáról és családi problé­máiról számolt be. Leírta el­ső feleségének és gyermeké­nek tragikus halálát. Majd második házasságának bol­dog éveit és három gyerme­kének fejlődését lehet nyo­mon kísérni a levelekben. Beszámolt a jelentős pesti eseményekről : „az állandó hídon már folyvást dolgoz­nak, tehát mégsem tartozik már az álmok országába egy Buda és Pest közötti állandó híd, s nemcsak fiaink, de íme magunk is megérjük azt. A magyar színház ügye, a foly­vást tartó országgyűlések mi­att, mely sok magyart tart tá­vol Pesttől, a télen nagyon érzette a hideget, de ezt is jobbra fordulni reméljük.” Szüleinek sokat írt terveiről, és elsősorban nekik számol be sikereiről: 1839-ben, ami­kor a Magyar Tudós Társa­ság soraiba felvették, a kö­vetkezőket írta: „Ami engem illet, literátori pályámat fé­nyesebben és szebben semmi sem koszorúzhatá, mint ezen országos intézettől nyert ki­tüntetés, mely helyet és szé­ket ad hazám legjelesebb s legtiszteletreméltóbb férfiai közt.” Igen nagy megtisztel­tetés volt számára, hogy 1848-ban egyetemi katedrát kapott: „Engem az oktatási miniszter ápril közepe táján magyar nyelv és irodalom ideiglenes tanárává nevezett ki az egyetemnél, s én aki soha tanító nem voltam, min­den készület nélkül ott áll­tam a pesti, még pedig for­radalmi ifjúság előtt.” öccsének, Alajosnak első­sorban politikai és esztétikai nézeteiről írt. Leveleiből ki­tűnik, hogy teljes szívvel a reformkori haladók táborá­ban volt. „A pesti hírlapot én is igen szeretem s jára­tom” — írta 1841-ben Kos­suth lapjáról. Végig figye­lemmel kísérte az országgyű­lésben vívott harcokat — — egy időben Pozsonyban is élt. 1843-ban írta a követke­zőket: „Az országgyűlési al­manachot nem tudom lát­tad-e? Abban letettem érzel­meimet s nézeteimet az idei országgyűlésről, melyet, mint tudod, személyesen is láttam, a következő dalban: Országgyűlésről nem tudok Oh nem tudok mást dallani: Hogy többet kéne tenni ott, S sokkal kevesbet szólani.” Az igazi tetteket Garay őszintén ünnepelte. Amikor megtudta, hogy Bezerédj Ist­ván nemes létére önként adó alá vetette magát, így írt: „Fájdalom, hogy kevés Be­zerédj van a hazában, Tol­nában pedig csak egyetlen egy.” öccsének sokszor fejtegette esztétikai nézeteit. A költői pályáról írta: „Célt költészet­ben csak az érhet, ki az is­tennőt keble szerelmének, szenvedélyének választá, ki ebben él és lélekzik, ebben hisz, remél és üdvözöl. Ha ezt érzed magadban, akkor nincs sors, életpálya, ma­gány, szenvedés, akadály vagy bármi néven nevezendő gát, melyen nem diadalmas­kodói, s ha másként nem, halálban diadalmaskodói ... s ekkor ám dalolj és írj!” A most megvásárolt Garay-gyűjteményt a Tolna megyei Levéltár hamarosan kiállításon mutatja be a nagyközönségnek, majd kö­tetben is megjelenteti a le­veleket. A gyűjtemény vég­leges helye a Babits-ház emeletén létesítendő irodal­mi kiállítás lesz. DR. KISASSZONDY ÉVA Garay János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents