Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-11 / 163. szám
* KÉPÚJSÁG 1976. július 11. Budapesten a napokban nyílt meg a 30 győzelmes év című kiállítás, amely a szocialista országok képzőművészeinek alkotásait mutatja be. Képünkön a vietnami Vu Xrung Luong 1970-ben készült műve: A Bang-fa kapunál. Az önművelés formái Elképzelhetetlen, hogy valaki magántanulóként oklevelet, diplomát szerezzen. Tegyük hozzá: ma már, s az esetek túlnyomó többségében, mert szabályt erősítő kivétel mindig akadhat. De az már nem elképzelhetetlen, hogy valaki önerejéből váljék művelt emberré. Ebben az értelemben az az iskola végzett jó munkát, az a tanár érdemel elismerést, aki a hallgatóban, növendékben felébresztette a folyamatos önművelés igényét. Lényegét tekintve a közösségek, munkáskollektívák számára szervezett művelődési formáknak is ez a célja. Nézzünk néhány konkrét példát. A Kritika című folyóirat tavalyi közművelődési beszélgetéssorozatának egyik résztvevője, a Lőrinci Fonó munkásnője, mondotta el, hogy a kollektív tárlatlátogatások neveltek belőle — s általa a gyermekeiből — egyéni tárlatlátogatót. Az elmúlt években részt vett művészettörténeti előadássorozaton, sok-sok tárlatvezetésen. Valamennyit az üzem szervezte. S egyszer csak „azon vette észre magát, hogy munkaszüneti napokon be-belátogat a Szépművészeti Múzeumba, a Nemzeti Múzeumba, a Galériába...” Vagy egy másik eset: A Zeneakadémia munkás-hang- versenybérlet sorozatának estjeit látogatta a SZIM néhány brigádja. Közben zene- történeti előadásokat hallgattak meg az üzemi művelődési házban. A legközelebbi koncertekre már nem kellett „szervezni” őket: a brigádok tagjai a maguk örömére váltottak bérletet. S lettek — nyilván nem valamennyien — rendszeres hangversenyláto- ga tokká. Valahogy így támad fel tehát az igény. Élmények nyomán. Meglehet, hogy azok az emberek, akik a fenti élmények alapján váltak „önművelő” tárlat- és hangversenylátogatókká, sohasem jutnak el idáig, ha az ismeretterjesztés, a képzőművészeti, a zenei nevelés kollektív formái révén nem kapnak indítást. De most, hogy a művészi élményszerzés új lehetősége nyílt meg előttük, már a maguk útját járják, nem várva ösztönzést, biztatást. Egy, a közelmúltban megjelent müvelődésszociológiai tanulmány írta, hogy ma Magyarországon a munkásrétegek általában műveltebbek, mint gondolnánk, hiszen számtalan olyan művelődési 10. Az utasítás villámgyorsan repül a földi irányító mérőpontokon keresztül. Perces készenlét! — Perces készenlét, hall engem? — kérdezi Gagarint Koroljov. — Értettem. Perces készenlét. Elfoglaltam a kiindulóhelyzetet — felel a „Hajnalinak „Cédrus”. Hangulatom vidám, közérzetem kitűnő, kész vagyok a rajtra! Ezt várta Koroljov. — Begyújtani! A kapcsolót indításra állítani! Csend köszöntött be. Mint a vihar előtt. Az űrhajós egyetlen figyelem volt. Várja az utolsó parancsot. — Felszállás! A sztyeppére, az ottlévőkre és az űrhajóban lévő emberre zajóceán zúdul. A föld megremeg. Ebben a pillanatban felhangzik Koroljov hangja: — Felszállás! Jurij Gagarin: A repülés műszaki vezetője parancsot adott. „Felszállás”. Azt feleltem: — Hát elindultunk?! Tekintetem órámra tévedt. A mutatók 9 óra 07 percet mutattak, moszkvai idő szerint. Jevgenyij Karpov, orvos: A kilövőberendezés dübörgésén keresztül Gagarin elkiáltotta magát: Hát elindultunk! Egy percig úgy tűnt, hogy a rakétának nincs ereje és nem képes elszakadni a rajtállványtól. Ám a rakéta először határozottan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban megkezdte a földi vonzóerő legyőzését. Nehéz elmondani, mi történt ezekben a rövid másodpercekben a földön. Kiabáltunk, integettünk kezünkkel, ugráltunk és nem szégyelltük egymás előtt az örömkönnyeket. Jurij Gagarin: A „Hajnal” figyelmeztetett. A rajt óta 70 másodperc telt el. Azt feleltem: — Értettem. Hetven másodperc. Közérzetem kitűnő. Repülök. A terhelések növekszenek, minden rendben van. Vidáman feleltem, ám magamban azt gondoltam: „Lehetséges, hogy mindössze hetven másodperc. A másodpercek most hosszabbak, mint a percek” ... Az atmoszféra sűrű rétegeinek leküzdése után automatikusan levált és elrepült valahová az áramvonalas burkolat. Az illuminátoron keresztül megláttam a távoli földfelszínt. A Vosztok egy széles, szibériai folyó felett repült. Kitűnően látni lehetett rajta a folyó tajgával benőtt, naptól megvilágított partjait és szigeteit. — Micsoda gyönyörűség! — nem tudtam megállni, felkiáltottam —, ám rögtön visszafogtam magam: feladatom az, hogy ISZLAI ZOLTÁN VERSE Ha hiszem Valami derengő kavics. Rövidsugarú szemek. Valami hamvas délután. Jó felnőtt, jó gyerek. Valami befőzött gyönyör, cserépben, polcokon, dió, birsalma, bádogíz, csöndesszavú rokon — valami fürdető világ: levél-árny hűs vizen; bőrszárnyú angyaliskola. Megőriz, ha hiszem. Művészeti vita A nádirigó, miután rekedtre fütyörészte magát, jóleső fáradtsággal pihent meg egy ötödik emeleti faágon. Az éppen illegalitásban tartózkodó veréb meg, mintha csak erre várt volna, élénk hallgatásba kezdett, hogy csak úgy harsogott belé a csend. E konok rivalizálás föltűnt az erdő madár- hang-felelősének, a tapintatossága és színe miatt népszerű vörösbegynek, s azon nyomban a tettes rejtekéhez röppent. — Miért hallgatsz oly hangosan és sokatmondóan, másokat zavaró módon? — dühöngött magát tettetve a minőségi csendért felelős madár. — A, csak úgy teszek, mintha azt tenném — válaszolta a rajidegen veréb. — Nem tudod, hogy a nádirigó szebben dalol nálad? — Jó, jó, de vajon szebben hallgat-e nálam? — replikázott a veréb. A vörösbegy vállat vont. Eb_ ben maradtak. Drescher Attila forrásból merítenek, amelyeket a legbonyolultabb módon sem lehet számon tartani. Így van, mert ugyan ki tudja lemérni, hogy égy-egy nézőben- hallgatóban milyen módon ébresztette fel a továbbgondolás igényét valamelyik rádió-, vagy televíziós műsor, film, könyv... Utolsó helyen említettük, amit a legelsőn kellett volna: a könyvet. A könyvet, amely az önművelődésnek — mindenfajta művelődésnek — elsőrendű forrása. Az önművelés, természetesen, nem nélkülözheti a segítséget. Akár az útbaigazító könyvekét, folyóiratokét, az orientáló kritikáét; akár a személyes beszélgetést könyvtárosokkal, közönségszervezőkkel, népművelőkkel. A beszélgetések újabb ötleteket adnak, irányokat jelölnek meg, eddig nem ismert művekre, alkotásokra hívják fel a figyelmet. Filmfegyzet Ingmar Bergman két filmjéről VILÁGNÉZETI VITÁM van Ingmar Bergmannal. Legutóbbi két filmje, a Suttogások és sikolyok és a Jelenetek egy házasságból címet viselők győztek meg arról, hogy érzéseim és gondolataim nem haszontalanok a köz számára. Bergman ugyanis nagy siker. A Jelenetek egy házasságból napi két előadásban ment a Nagyvilág moziban. Ingmar Bergman nagy művész. A két film drámai erejű, meggyőző alkotás. Csak az ellen kell tiltakoznom, amiről meg akar győzni! A két film az emberek közötti kapcsolatokról szól. Már az alapállás vitatható, nevezetesen, hogy mindig elszigetelt, szinte légüres térben élő emberek viszonyait veszi elemzés alá. Nem a nézőpont indokoltságát vitatom, mert hogy valaki egzisztencialistának vagy marxistának vallja-e magát az nem erkölcsi, hanem világnézeti kérdés. A marxisták sem vonják kétségbe, hogy a társadalom emberekből, személyes vágyakkal, érzésekkel, korlátokkal megáldott, megvert szubjektumokból áll. Az alapvető különbség ebben a vonatkozásban „csak” annyi, hogy a marxisták nem tartják -reménytelennek az emberek közötti viszonyt. A SUTTOGÁSOK és sikolyokban három nővér küzd a magány ellen, de csak önmaguk szenvedéseit érzékelik, egymás felé nyújtott kezük mindig visszahull és teljes reménytelenségben válnak el egymástól a film végén. Az őszinte, meleg szeretetre egyedül alkalmas és annak kockázatát is vállaló cselédlányt pénzzel fizetik ki. A Jelenetek egy házasságból két, egymást tulajdonképpen szerető ember drámája, akik se egymással, se egymás nélkül nem tudnak élni. Ez a film is valóságos problémáról, a házasság és a szerelem válságáról beszél, csak éppen a végkicsengése igaztalan. Mondanivalója, hogy a házasság zsákutca, két ember tartós és kiegyensúlyozott együttélése eleve reménytelen és szükségszerűen kudarcra van ítélve. A film hősei ideig-óráig is akkor boldogok csak, amikor már nem házasok, sőt házastársuk már másvalaki. S mindkét filmben közös, hogy hőseiknek, bár gyermekeik vannak, a gyerekek semmilyen viszonyban nincsenek velük. Nem játszanak szerepet az életükben, döntéseiket nem motiválják, és ez az, ami egyszerűen nem igaz. Az utódokért érzett felelősség, vagy ha úgy tetszik ösztön, már az állatvilágból öröklődött az emberre. BERGMAN FILMJEIBEN azt mondja, a hősök maguk is állítják, hogy halálra, magányra, szorongásra születtünk. Holott még a halhatatlanságunk is másokban van. Homérosz nem attól halhatatlan, hogy zseni volt, hanem attól, hogy ismerik, olvassák műveit. Életünk nem magányos sziget, de „egy vagyok az emberiséggel” — ahogy Hemingway idézi az Akiért a harang szól című műve mottójában, és az emberiségnek legalábbis két esélye van, nem pedig egy, mint ahogy Ingmar Bergman állítja filmjeiben. IHÁROSI IBOLYA v tárgyilagos információt adjak, nem pedig az, hogy a természet szépségében gyönyörködjem. Annál is inkább így volt, mivel a „Hajnal” azonnal megkért, hogy továbbítsam a soron következő közleményt: — Nagyszerűen hallom — feleltem. — Közérzetem kitűnő. A repülés jól folyik. A terhelések növekszenek. Látom a Földet, erdőket, felhőket. German Tyitov: Eljött az idő, amikor a rakétának ki kellett jutnia az atmoszféra sűrű rétegeiJurij Gagarin emlékműve a Moszkva melletti Csillagvárosban. bői. Ebben a pillanatban a rakéta utolsó fokozatának automatikusan le kellett válnia. Feszülten vártuk, működik-e az automatika. Jura pedig hallgatott. Ám hirtelen: Az utolsó fokozat levált... Látom a Földet! Egymásra néztünk, megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Az automatika működött... Kosztantyin Feoktyisztov: Mint később kiderült, valamilyen zavar keletkezett az összeköttetésben. Mindössze néhány másodpercig tartott. Ám az ilyen néhány másodperces üzemzavarok megrövidítik a tervezők életét. Valerij Bikovszkij: A Vosztok Föld körüli pályára tért. Jurij vidáman jelentette, hogy jól érzi magát, és egyetlen percig sem kételkedtem, hogy közérzete valóban megfelelő, hogy a súlytalanság állapotát normálisan viseli, ám szívemben ezt éreztem: „Csak ne történjék semmi... Csak ne történjék semmi. ..” Mellettem Pavel Popovics izgult, énekelt valamit, egy kicsit odébb pedig ujjait ösz- szekulcsolva, figyelmét összpontosítva hallgatott Andriján Nyikolájev. Alekszandr Romanov, újságíró: Újra és újra hallgatagon néztem a két fehér papírlapra és nem voltam képes egy szót se szólni. — Menjen már — hallottam végül a TASZSZ vezérigazgatójának kicsit ironikus hangját. — Továbbítsák mindenkinek! (Folytatjuk)
