Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-11 / 163. szám
1976. július 11. "i'ÍÉPUJSAG 3 e — Miért vállalják ilyen nehéz körülmények között az ápolónői munkát? Miért nem fordítottak hátat a kórháznak? A három nővér azt állítja, hogy nincs még egy olyan szakma, amit annyira csak a nőkre szabtak, mint az ápolónői. Hasztalan próbálkoztam a megingatásukkal. A 17, 8 és 15 év jogán hivatásuk napfényes oldalait tárják elém. Ha pályaválasztó lennék, termő talajba hullana minden szavuk. Azt hangoztatják, hogy a munkájuk egész embert kíván, jó felkészültséget és igen, az sem árt, ha edzettek, mert egyszeregyszer kétségkívül több jut osztályaikon a tennivalókból, mint amennyit kimerülés nélkül el lehet végezni. Bár a kórházuk helyzete — mondják — szerencsés. A szakdolgozók 98 százaléka szakképzett náluk, így az egyes osztályokon a szükséges helyettesítéseket is szakdolgozókkal tudják megoldani. Átlagosan 80 távollevővel számolnak. El Joc, • iBkell ismerni, hogy pótlásuk óriási dolog. Szinte hegyeket elmozdító erőfeszítés kell az állandó visszapótlásra. Nézzem csak meg Kenéz Magdolna főnővért! Ha ilyen rohamosan őszül, két év múlva és még fiatalon, hófehér lesz a haja. Csoda-e, hogy néha ideges, ha rabul ejti a sötétlátás? Nem, nem csoda ... — Egyikükben sem merült fel a távozás gondolata? Dombóvár kínálja az egyéb munkalehetőségeket ! Egyikük sem akart még elmenni, mert minden elszenvedett rosszért bőséges kárpótlást nyújt az egészségesen távozók sora. Az, hogy használni tudtak... Az elszenvedett rosszak alatt mit értenek, mit találnak sérelmesnek? Elégedetlenek talán az anyagi megbecsüléssel? Válaszaik egyöntetűen azt tanúsítják, hogy a szakdolgozók panaszainak forrása csak 30 százalékban anyagi természetű. A három műszakban igénybe vett ember — akit a szolgálatának tartalma, rendje arra szoktat, hogy ne ismerjen ünnep- és vasárnapot — mordul egyet- egyet néha és nem is csak az egészségügy területén. A pénz olyan portéka, hogy a sok is kevés belőle. — Nem a nagyobb anyagi megbecsülés hiánya a döntő, amikor egy ápolónő fogja magát és örökre leveti a fehér köpenyt! Az önérzetük lázad fel, emberi rangjukat vélik másutt védettebbnek, garantáltabbnak ! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett ez a közlés, majd a folytatás, hogy erkölcsi megbecsülésből igényelnek többet, mint amennyi kijut nekik. Nem tudni, mikor kezdődött, de egyszer csak elkezdődött a betegágyak mellett dolgozók munkájának oktalan lenézése. A korlátoltságról köteteket lehetne írni. Az e vonatkozásúakról is! Nyelvünkben a nővér elnevezés idősebb és fiatalabb nőtestvért jelent. Ebben az esetben olyan nőt, akit mély emberséggel párosuló felelősségtudata, szakmai felkészültsége akkor avat hozzánk nagyon közelállóvá, amikor testi-lelki bajainkra keressük a gyógyulást. Amikor teljesen rájuk hagyatkozunk. Ö, ha nagy a baj, milyen megejtően tudjuk nyögni, fuvolázni: — Nővér, nővérke, jaj, segítsen! Drága nővérke így, aranyos nővérkém úgy ... A bajok elmúltával, sőt már csökkenésével is, más a megszólítás hangvétele. Ütésként is tud csattanni, de hányszor! Margó, Ica és Irén azt mondják, hogy az ápolónők munkáját azok értékelik valóban, akikkel együtt dolgoznak, az orvosok. Mert tisztában vannak azzal, hogy a legzseniálisabb diagnózis alapján meghatározott gyógymód is félsikerű lehet, ha a beteg ágyánál nincs ott a nővér. Ha az orvos munkájába nem épül bele az ápolóé! Kívülük még azok képesek átérezni az ápolónő szerepének fontosságát, rangját, akik hosszabb időt töltenek kórházban. Rendszerint ilyenek mondogatják: — „Én ezt semmi pénzért nem csinálnám!” Tessék elhinni, megtartó varázsereje van még ennek a jórészt negatív kicsengésű elismerésnek is. Fekvőbetegintézeteink műszerezettsége egyébként örvendetesen fejlődik. De nem tudom, hogy az országban hány olyan klinika, kórház, vagy szociális otthon van, ahol az ápolónők, gondozónők munkáját (betegek emelgetése, mosdatása, ágytálazása, stbj okos berendezések, eszközök könnyítik? Most már beszélünk ezekről is. Mit mondhatnék? Jó lenne, ha tettekkel beszélnénk róluk és igen hamar! MÍargó szerint, ha lehetne, „a közgondolkodásból kellene kioperálni a gyakorta bántó megkülönböztetés hajlandóságát.” Neki, meg itt jelenlévő társaiknak ez már keveset árt. Akik ápolónőként sok évet töltöttek el, azokat úgy, ahogy ellenállókká edzették az évek a naponta megnyilvánuló sértésekkel szemben. A fiatalok, a pályakezdők érdemelnének simább pályakezdést. Akiknek az induláskor kell felismerniök a hivatás nagyszerűségét. El kell azon gondolkodni, hogy a helyi egészségügyi szakközépiskola idén végzett 17 Tolna megyei — mi több, dombóvári — növendéke közül mindössze hárman szakosodnak ápolónői pályára! Az orvosok és ápolónők kapcsolata sem hibátlan olykor-máskor. Nem véletlen, hogy a friss diplomások magatartását kifogásolják esetenként a korban még nem, de a szakmában öreg, tapasztalt ápolónők. Ez nem új. A fiatalok minden szakmában „jönnek, látnak és győzni akarnak” és a gyakorlat hiányából fakadó mínuszaikat „majd én megmutatom” fellépéssel ellensúlyozzák, ahol van aki ezt eltűri. Kérdés, hogy szabad-e ilyen vonatkozásban tűrésre buzdítani? Jócskán elmúlt már dél. Csokorba fűzve egy szakma fényeit és árnyait, megbuktam az ördög ügyvédjeként. Se Margót, se Icát, se Irénkét, még az időközönként kis pesszimistának címkézett főnővért, Magdát sem látom viszont másutt, mint itt. Ide nőttek. Vagy innen nőnek az átlag fölé? „Születtem, elvegyültem és kiváltam ...” vélem hallani a költőt a három nővérrel való találkozás momentumait idézve. Talán nem szentségtörés rájuk érvényesen így fordítani a szót: születtek, elvegyültek és kiváltak. Ez utóbbira, a kiválásra az ember tisztelete, szeretete, az emberért oly szép hivatásuk képesítette őket! Ne vállalkozzanak követésükre, akik könnyű sikerekre áhítoznak! LÁSZLÓ IBOLYA Szárítóüzem A TOTÉV épületeit gyakran érte a vád: rosszak, vetemednek az ajtók, ablakok. Sokszor kellett a vizes, nyers fát is azonnal gépek alá tenni és megmunkálni. Segít ezen a problémán valamelyest a nemrég üzembe állított szárító, melyben negyven- nyolc órán át szárad a fűrészáru. Bakó Jenő felvétele. Munkáskertek Dombóváron Dombóvárott 65 munkáskertet alakított ki a városi tanács. Az új tulajdonosok részére a helybeli ÁFÉSZ 15 ezer palántát adott díjtalanul. A cél az volt, hogy megszerettessék a kiskert művelését, ugyanakkor az ott megtermelt áru biztosítsa a munkáscsaládok ellátását. A dombóvári kiskertekben a munkáskertek tulajdonosai már szedik a paprikát, paradicsomot. S5f5S55sggsgg^gg§£3j döngöljük magunk alatt a földet, de gi^jLr ^ sima és egyenes soha sem lesz. Egyszerre több kapcsolat gyökeredzik ki belőlünk és érkezik hozzánk. Feszesen tartani mindegyiket szinte lehetetlen. Rokonok, barátnak, ismerősnek, munkatársnak a saját jellemétől, beállítottságától függően más és más az elvárása velünk szemben. Ha másból nem, a köszönés, az üdvözlés hangsúlyából a szeizmográf pontosságával lemérheted: pillanatnyilag kinek mi a véleménye rólad. Megvet, tisztel, lenéz, irigyel, respektál. Az ember az elismerést — ezt mondjuk — a munkájával, a teljesítményével vívja ki. Részben így is van. De sokat nyom a latban az is, hogy embertársainkkal szemben hogyan viselkedünk. Fogom a vödröt, megyek a kútra. A szomszédom sepri a járdát, és kedveskedve rámköszön. — A kútra? — A kútra. — Vízért? — Vízért. — Akkor jó! — mondja, és akkurátusán húzkodja tovább a seprűt. Tudja, hogy a kútra megyek, mégis szól, csakhogy mondjon valamit. Ápolja a jószomszédi viszonyt, s engem is megnyugtat: az elfogyasztott víz mennyiségéből látja, rendes menyecske vagyok, nem eszi a lakást a piszok. Megnyilvánulásaiból arra lehet következtetni, hogy szerinte két ember létezik: piszkos és tiszta. Más tulajdonságaiban mindegy, hogy milyen valaki: buta vagy okos, jóindulatú vagy gáncsoskodó, szelíd vagy akaratos, törekvő vagy hanyag, csak egy a lényeg: tiszta lepedő lógjon a kötélen. B. Jolán esztergályos mesélte a minap. Két éve dolgozik, és életében először elkésett a munkahelyéről. A művezető mögé állt, a kezét zsebre dugta, lábával verte a taktust, és megkérdezte: — Késtünk? Késtünk? — Igen, elkéstem — felelte a lány —, rosszul voltam és megvártam, míg hatni kezd a gyógyszer. — Egyezzünk meg abban, hogy máskor ez nem fordul elő. A munkafegyelem betartása magára éppen úgy vonatkozik, mint másra. B. Jolán felkapta a vizet. — Igen, értem, de maga meg azt értse meg, hogy nem mentem orvoshoz, nem írattam ki magam, rohantam dolgozni, és nyugodt lehet, behozom a lemaradást. — Melegen ajánlom — mondta a főnök és továbblépett. B. Jolán levonta a tanulságot, és azon nyomban eldöntötte: ha máskor rosszul érzi magát, orvoshoz megy és igazolást hoz. Nem számít megértésre, nem teszi ki magát a kolleganői gúnyos megjegyzéseinek, annak, hogy vizsgálgatva találgatják, hogy vajon mi lehet a rosszullét oka. Az egyetlen dolog, ami rettenetesen kihoz a sodromból: a bájcsevely. Szép lassan el is tűntek a környezetemből a kéz- csókos férjek illatos feleségeikkel együtt. Témaválasztékukból néhány: a kolóniái bútor jellegzetes sajátosságai, citrommal jó-e az osztriga vagy anélkül, hogyan kell az „ősökről” halotti maszkot készíteni, a dúskeblű, vagy a deszkamellű hölgyek nyerik-e meg a férfiak tetszését. A viszontlátogatás elkerülhetetlen. A „gyermekek” a gyerekszobában, a felnőttek a hálónak is használt nappaliban. Az asztalra bolti kekszet helyeznek, mellé tányért és szalvétát. Természetesen parancsolunk: süteményt, és ginnel erősített limonádét. Indul a társalgás. — Megnézhetem a könyveket? — kérdem, miután nem jut eszembe hirtelen más ötlet. — Ó hogyne — mondja a férj, és a könyvespolc felé tologat —, néhány különlegességet is mutathatok: Elsa Triolet, Frontharcos évkönyv, Erdős René, bőrkötésű biblia 1875-ből, Herczeg Ferenc, továbbá Szilvási Lajos és Rejtő Jenő-kötetek. — Meglehetősen egyoldalú — jegyzem meg. — Hogy érti? — Semmi különös, csak válogatottabb könyvekre számítottam. — Ami azt illeti, nem nagyon érünk rá olvasni, mert sokat dolgozunk szabad időnkben a birtokon. — Akkor jól állhatnak anyagilag ... Döbbent csend, apus és anyus tekintete összekapaszkodik: „Faragatlan tuskó, micsoda tapintatlanság valakinek az anyagi helyzetét firtatni”. A bosszú nem marad el, a finoman elhintett pletyka utolér. Hiába: aki fiatal korában olyan macskát fogott, amelyiknek nem nyílt ki a szeme, szerencsétlen kezű lesz a vetéshez. Az ember kénytelen a másokhoz való viszonyulásait állandóan edzésben tartani. Közben szép lassan lekopnak róla a tüskék, gömbölyű lesz és sima, akár a feszesre felfújt strandlabda. Ha hagyja magát, ha mindig mindenben engedményeket tesz, egyszer csak azt veszi észre, hogy nem hasonlít saját magára. Mert állandóan azon iparkodik, hogy önmagát az adott helyzetnek megfelelő nyelvre lefordítsa, hogy a megfelelő szögek fédjék a megfelelő szögeket, és teljes legyen à hasonulás. nem engedünk kilógni senkit, s mi is igyekszünk ütemre menetelni. Nem minidig merjük vállalni saját magunkat, ráncba szedjük ösztöneinket. Hogy miért? Mert aki iszik egy pohár sört, az részeges. Aki nem ér rá időben ablakot pucolni piszkos. Aki nem vette észre, és emiatt nem köszöntötte ismerősét, felvág. Aki albérlő létére nyaralni megy, pazarló Aki spórol, az kupori. Aki költekezik, az léha. Aki jobb lábbal kezdi a lépést, az kezdhetné ballal is. D. VARGA MÁRTA
