Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-18 / 169. szám
A ^PÚJSÁG 1976. július 18. PÁKOLITZ ISTVÁN VERSEI: Fölszólaló Vartyog-brekeg, mintha hottentottául jártatná a száját, holott anyanyelvűnkön dumál. Az előtte szóló vakvezetvilágtalant-féle szerzettel „messze egyetért”. Átabota-fölsorolásához szemérmetlen-pimaszul hozzábiggyeszti : „és folytatni lehetne”. Kíváncsi lennék, ugyan mi a jónyavalyával folytatná, ha győznénk türelemmel. Megjátszó Csak rázd, csak rázd a rongyot, idétlen vakbolond. Szegény anyád, ha látna, lekenne két pofont. Emlékeztető A gardára vadászó vadkácsa — víz alá bukva — hátsóját mutatja a kapásra váró horgászgyülekezetnek Egy magakellető paptetűt kősüllővé léptet elő a finnyás-anarchista halászcsér A rekviráló erőszakos kárókatona — kincstári nyelven szólva — elemózsiát vételez a dévérbújtató hínárban Potya potyka-halvacsorát neszei a korgó gyomrú naplopó dzsentri kócsag Proli sirály verdes a kárász-naphal-küsz-rajok satnya maradéka fölött. Anatol Potyemkovszkij: Időben a hivatalba! A Kérvények Felülvizsgálatának Hivatalában Valakinek eszébe jutott, hogy illendő lenne pontos időre érkezni a hivatalba. Van benne valami... — helyeseltük. Indítsunk mozgalmat: időben a hivatalba jelszóval. Mondjuk, a munkafelajánlások keretében... Mindnyájan elfogadtuk a határozatot, amit végül is az igazgató hirdetett ki: „Holnaptól kezdve mindenki köteles pontosan nyolc órakor aláírni a jelenléti ívet. Legkésőbb nyolc óra 00 perckor...” — Érthető? — kérdezte Scsavcina, az igazgatónk. — Érthető — felelte Zizja a mi nevünkben is. — Ez igazán egyszerű dolog. Semmi más nem kell hozzá, csak egy órával korábban kell otthonról elindulni... Másnap reggel az autóbusz-megállónál összetalálkoztunk. — Mennyi a pontos idő? — kérdezte Konkulcsinyanszkij kij kollégánk. — Háromnegyed nyolc... — nézett az órájára Patasonsz- kij. öt percet még diskuráltunk a megállóban, akkor Kucja kolléga azt ajánlotta, hogy keressünk egy taxit. Ha buszra várunk, biztosan elkésünk — mondta. Elindultunk trappban a taxiállomás felé. Már csak néhány méter választott el az egyetlen ácsorgó taxitól, amikor egy idegen beugrott előttünk a kocsiba, és az utolsó reményünk is szertefoszlott. — Induljunk el gyalog... — ajánlotta Zizja. Elindultunk. Az első száz méter után Konkulcsinyaszkij intett egy autónak, de a vezető cinikusan kiintett nekünk és továbbhajtott. A második száz méter után egy locsolókocsi előzött meg bennünket. Leintettük. Amikor kissé lespriccelve beérkeztünk a Kérvényeket Felülvizsgáló Hivatalba, húsz másodperccel volt nyolc óra előtt. A jelenléti ívet még aláírhattuk nyolc óra előtt. Ti maradtok? — kérdezte Patasonszkij, miután lihegve bejegyezte nevét a jelenléti íven. — Nekem el kell mennem a csemegeüzletbe. A feleségem rám parancsolt... gyümölcsöt kell vennem... — Nem sokáig... — felelt a kérdésre Konkulcsinyaszkij. — Két mozijegyem van a délelőtti előadásra. A pszichológus detektívet adják. Ha valakinek kedve van, eljöhet velem... — Megyek veled... — mondta Kucja, és nagyot ásított. — Mehetünk is... Elmentek, de olyan lomhán, mintha aludnának közben. — A többiek hozzám az irodába! — ajánlotta az igazgatónk. — Nekem a borbélyhoz kellene elmennem... túl nagy a hajam... — mondta Zizja, és már indult is. Elment, mi pedig éltünk az igazgató fneghívásával. — Kávét vagy teát...? — kérdezte a titkárnő. — Azt hiszem, most jobb lenne a kávé... — válaszolt helyettünk az igazgató. — Mondjuk, egy kis rummal... ...Igazán jó gondolat volt, hogy pontos időre jöjjünk be a hivatalba... ANTALFY ISTVÁN fordítása Találkozás és búcsú Olimpiában Ezekben a napokban, amikor úgyszólván megállás nélkül kapjuk a híreket rádióból, a sajtóból, a tévéből, gvakran eszembe jut Olimpia, az ókori játékok színhelye. Nemrég voltam ott, még elevenen él bennem képe. Tikkasztó meleg volt, Olimpián át jutottunk el az ókori játékok színhelyére. Ez a kis város tulajdonképpen ma az idegenforgalomból él. Megillefődve lépkedtünk a romok közt, ahol több mint 2700 évvel ezelőtt rendszeresen vetélkedtek az ókor legjobb fiataljai. Megcsodáltuk a Zeusz-templom maradványait, áhítattal néztük a helyet — két oszlop között —, ahol valaha az olimpiai láng égett. A napokban is itt gyújtották meg az olimpiai lángot. Kattogott a fényképezőgép, készültek a felvételek a romoknál, a stadionnál, mely előtt az út két oldalán valaha fehér márványszobrok tucatjai álltak. Ma már csak talpazatuk ad hozzávetőleges képet az egykori pompáról, díszről. Egy négy méter magas fehér máVványoszlop még ma is őrzi az olimpiai bajnokok emlékét, ha nehezen is, de nevüket ki lehet betűzni. Itt ütötte meg fülem a beszéd: — Bébi menj közelebb, majd én készítek felvételt — és ezzel a fiatal férfi már indította filmfelvevőjét. Figyeltem beszédüket: valahogy furcsa volt. Érződött, hogy magyarok, de nem otthon élhetnek. Néhány perc múlva meggyőződtem erről : — Elnézést kérek, hadd kérdezzem Önöktől, Magyar- országról vannak itt? A fiatal nő és férfi egyszerre kapta fel fejét a magyar szóra: — Magyarok vagyunk, de Nyugat-Németországban élünk. Talán a kocsinkat látta? — Nem láttam, csak a beszédjük elárulta, hogy magyarok, de nem otthon élnek. Ettől kezdve záporoztak a kérdések: — Mikor jöttek el hazulról? Milyen az időjárás otthon? Voltak már Athénben, vagy ezután mennek? Meddig maradnak Görögországban? Mi újság otthon? Alig győztünk a kérdésekre válaszolni, maid 10 perc után elváltunk. Amikor bezárta kapuját a szabadtéri múzeum (a nagy hőség miatt délben úgyszólván minden bezár), egy kerthelyiség hatalmas olajfái alatt ebédeltünk. Egyszer csak megjelent a fiatal pár és bár alig ültek néhány asztalnál, mégis nálunk telepedtek le: — Nem szeretnénk zavarni magukat, de oly jólesik hazaiakkal beszélgetni — mondta mentegetőzve a fiatalasszony. És beszélgettünk. Minden érdekelte őket, ami Magyarországgal kapcsolatos, végül saját magukról is beszéltek. Igaz, nem sokat, de meg lehetett belőle tudni, hogy hat éve hagyták el az országot, de egyre kínzóbb, fájóbb a honvágyuk. A fiatalasszony nem is titkolta: Alig várja, hogy megkapja az engedélyt a látogatásra. Azt mondták: jól élnek — mégis —, ha lehetne, visszacsinálnák az egészet. Hiányzanak a szülők, a barátok és amit nem mondtak, de beszédükből nem volt nehéz kivenni: legjobban a szülőiöld. Megkért a férfi, hadd nézze meg Zsigulinkat, mert amikor elment, itthon még nem volt ilyen autó. Beült °s elindította a motort, felnyitotta a motorháztetőt is, minden mozdulatán meglátszott, hogy ért a kocsikhoz. Végül megmondta a véleményét: jó kis kocsi. Elbúcsúztunk: mi az olimpiai múzeumba mentünk, ahol az ókori játékok színhelyén feltárt szobrok, illetve azok maradványai láthatók. Ök beültek fehér Mercedesükbe és a narancs- ligetek irányába indultak. A fiatalasszony búcsúzásnál nem tudta visszatartani könnyeit, előrántotta zsebkendőjét és zokogni kezdett. Alig lehetett megérteni, kivenni, mit mond: — Csak még egyszer láthassam a hazámat. Elindultunk. A búcsúzás emléke még itt él bennem. Elhagyták szülőhazájukat, és milyen árat fizetnek ezért... — NY — A Vasarely-múzeumban Pécsett a közelmúltban nyílt meg a világhírű magyar származású művész, Victor Vasarely múzeuma. Képünk a múzeum egyik termét mutatja be. Sztravinszkij Fodor András könyve Sztravinszkijjal meglehetősen mostohán bánt zeneéletünk, az elmúlt évtizedekben alig játszották műveit, s az általános vélemény üres, önámító, cinikus jelzőkkel illette. Ez a mesterséges köd most kezd oszlani Sztravinszkij életműve körül, s csaknem egy időben két jelentős munka is napvilágot látott. Eric Walter White a teljesség igényével fordult Sztravinszkijhoz, Fodor András az élet és életmű magyarázatával hozza közelebb az olvasóhoz Sztravinszkij muzsikáját, amely minden ellenvéleménnyel szemben rendkívüli hatást gyakorolt a XX századra. Fodor András költő, de csak az első pillanatban lehet meglepő, hogy költő zenei szakkönyvet írt, hisz Kodály mondja valahol, hogy igazi költő elképzelhetetlen kottaismeret nélkül. Fodor András azonban nemcsak a kottát ismeri, hanem tökéletes biztonsággal mozog a zene világában, s értőbben és több tapintattal ma aligha vállalkozhatott volna más, hogy megnyissa a Sztravinszkij-rejtélyt. Mert mégis csak rejtélyről kell beszélnünk, hisz a Sztravinszkij-életmű, amely időben csaknem hét évtizedet fog át, épp folytonos megújulásával kápráztat el, ahogy Fodor András írja, „a páratlan asszimilálódóképességgel”, amely „hatásokat vesz át és hatást fejt ki. Ami tehetséges riválisainak nem sikerült: kényelmesen berendezkedhet önmaga revideált utókorában.” Mert ez a tüneményes pálya, mely A tűzmadártól és a Petruskától a Zsoltárszimfónián át az Agonig és a Threniig ível, tudatosan Igyekezett összefoglalni mindazt, amit az elődök elvégeztek, de a bécsi iskola legmerészebb törekvései sem voltak idegenek tőle. Fodor András könyve ezen a művekben és fordulatokban oly gazdag pályán viszi végig az olvasót, mindent tudva és meggyőző elfogulatlansággal, s könyvének zenei jelentőségén túl feltétlenül érdeme, hogy ki tudja békíteni azokat az ellentmondásokat, amelyek a Sztravinszkij-életmű és a hazai elfogultság, sőt nyílt elutasítás között voltak. Mert nem Bartókkal és Kodállyal szemben játsszá ki Sztravinszkijt, hanem mellettük jelöli ki helyét, sőt arra is gondja van, hogy a Sztravinszkijtól és Kodálytól egyformán távol álló Schönberg- nek is igazságot szolgáltasson. S amit még javára kell írnunk: a szakirodalom rendszerint nehézkes nyelvével szemben stílusa világos, áttetsző, azok számára is közérthető, akik kevésbé otthonosan mozognak a modern zene első hallásra gyakran nem rokonszenves hangzásai között. Könyve ezzel nemcsak a Sztravinszkij-irodalom maradandó alkotása, hanem arra is alkalmas, hogy megismertetvén megszerettesse a század zenéjét. CSÄNYILÁSZLÓ DEVECSERI GÁBOR: Niklai csönd — Berzsenyi születésének 200. évfordulójára. Nem morcosodhat támadóbban síró fű, ráncosodó faág, fészkekbe kövült madárszó. Pallérozatlan asszony ringat gyermek-időt. Dörgő férfi-rajzzal május villáma tornyosul csak, és most a korhadó csöndből nyirkos erő kéredzkedik fényre, önhúsába karmol a szél, a házban kőből faragott énektől dől össze az asztal. Csillagnak sincs gyújtható étek, csak a némaság emészthető: — a Költő hangja szakítatlan törzzsel, görcsös zengés hitelével düheinkre lombosodik! CSENGEY DÉNES: Zsoltárkezdő szó Először volt a két szemed, a mosolyod lett azután, s végül kinyílt a gyöngyöket kelyhében tartó tulipán. Úgy indul feléd most a szó, ahogy te léptél felém: szépen, csodára nyíltan, bájoló őszinte halk beszédben. Ahol az olimpiai láng égett és ég most is az olimpiai játékok alatt.
