Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-18 / 169. szám
1976. július 18. ^tÜÉPŰJSÁG 3 Gyönkön félerővel aratnak Példa a rossz együttműködésre - Miért nem üzemel a keszőhidegkúti szárító? Üzemen kívül az üzemképes szárító. A gyönki termelőszövetkezet 1974. március 5-én megrendelte a bábolnai szárítót, május hatodikán aláírták a társulati szerződést. Az üzem felépítésében, üzemeltetésében gesztor a gabonafelvásárló, a társulat másik két' tagja: a diósberényi és a gyönki téesz. Azzal az elhatározással társultak, hogy a korszerűen gazdálkodó közös gazdaságok terményeiket gyorsan, szakszerűen tudják betakarítani, szárítani, tárolni. A szerződés szerint: a „mezőgazdasági termelőszövetkezetek és a GFV egyetértésben elhatározták, hogy... nagy teljesítményű BL—15- ös szárító építésére és üzemeltetésére... társaságot hoznak létre... A társaság tagjai kijelentik, hogy képviseletre megbízzák a GFV-t, ...kötelességet vállalnak, hogy... -a szárítót, létesítményeit 1974. szeptember 30. napig megépítik... a szerződés megkötésével egyidőben a vagyoni hozzájárulást a társaság egyszámlájára befizetik.” A költségek 48' százalékát a GFV, 40 százalékát a gyönki, 12 százalékát a diósberényi téesz befizette... A szárító kész, a garanciaidő régen lejárt, mégsem . használják az idei aratásbetakarításnál. A keszőhidegkúti vasútállomáson létesített üzem arra példa, miként nem szabad gesztorként, és részt vevő taggazdaságként „ügyködni” egy többre érdemes vállalkozásban. Az történt, hogy a GFV a keszőhidegkúti szárító ügyét nem kellő komolysággal intézte. Néhány dátum ennek igazolására: 1974. március 5- én á szárítót megrendelték, a társulati szerződést aláírták, ez év júniusában megtörtént a helykijelölés, e hónap 18-án a szárítót az AG- ROKER leszállította. 1975. I. 15-én a kiviteli szerződést a tamási SZÖVÁL-lal megkötötték. Hitelkérelem-módosítás az MNB-nél: 1975. április 22-én, — három nap múlva indokolták a beruházást. Augusztus 7-én a téeszek nyilatkoznak a rájuk eső rész — pénz — biztosításáról, ez év szeptemberében a szárító garanciája lejárt, de az MNB nem fogadja el a téeszek által megvásárolt szárítót, új állapotban — bár az építkezés helyén van —, saját erőnek. A SZÖVÁL 1975. november 18-án kérte a GFV-t, hogy a hiányzó anyagokat biztosítsa. (Időközben ugyanis a berendezés villanymotorjait, egyes fontos alkatrészeit elvitték más berendezéshez.) 1976. május 10- én a mérlegakna készítését a SZÖVÁL-tól még nem rendelték meg. A május 14-i levél tanúsága szerint a téeszek jelentették a GFV- nek, a gesztor gazdának, hogy a mérleget megszerezték, rendeljék meg elkészítését. A szárítóüzem átadása 1976. június 11-én megtörtént. A termelőszövetkezetek feltöltötték a szárítótornyot, hogy kezdődhessék a beüzemelés, a próbajáratás. A húsztonnás mérleg e hó végére talán elkészül. A gyönki téeszben július 5-én kezdték az aratást, félgőzzel. A gabonát a GFV költségére Tamásiba szállítják, miután ott a környező gazdaságok nagy szállításai miatt nem tudják fogadni a gyönkieket, így a szövetkezet vezetői, menteni a menthetőt, a Hő- gyészi Á. G.-val egyeztek meg, s oda szállítják a gabonát szárítani. Persze volt időközben sok figyelmeztető levél, halogató értekezlet, amelyeken néha még a gesztor képviselője sem jelent meg. A községi pártbizottság a témában jelentést tett a járási pártbizottságon. A Tamásiban tartott értekezletén, a járási pártbizottság titkára azt javasolta, miután a szárítónak a garanciaideje már igen régen lejárt, indíttassák el a Hőgyészi Á. G. szakembereivel, akik két hasonló típusú üzemet jól kezelnek. A GFV kitért a javaslat elől, a gabonát Gyünkről továbbra is Hőgyészre, Tamásiba, és az egyik istálló padlására szállítják. Diósberényben még hozzá sem fogtak az aratáshoz... Még csak annyit: a bábolnai gazdaságnak a gépekhez egy szerelője van, a téesz telexen kérte, sürgősen küldjék a hidegkúti állomásra. Július 15-én azt telexezték Bábolnáról, hogy 19-én a szerelő a helyszínre érkezik. ? Nem akarjuk emlékeztetni az olvasót arra, hogy milyen fontos a társulásos alapon lévő üzemek működése. Hiszen meggyőződésünk, hogy a téeszekben, kiváltképpen a GFV-nél, a gesztornál is ismerik a határozatokat, intézkedéseket. Hogy miért nem ezek szellemében dolgoztak a GFV és a téeszek szakemberei? Ez nyitott kérdés, és kommentár a cikk gondos végigolvasása után, úgy hiszem nem szükséges. PALKOVÄCS JENŐ írás nélkül is S zemünk láttára változik az ország képe. Uj jelek rajzolódnak a térképre, terjeszkednek a városok, a falvak. Ha megkérdeznénk egy átutazó idegent, mit látott országútjainkról, bizonyára azt válaszolná : mindenütt építkeznek. Valóban, soha nem építkeztünk annyit, mint most. Építünk nagyban és kicsiben, városon és falun. Családok sokaságának erejét kötik le a „házi” beruházások, akárcsak az országét; és akkor még nem is beszéltünk a hétvégitelek-tulajdonosok építkezési lázáról. Az ő gondjuk azonban nem azonos a szükségből építkezőkével. Szükségből, saját emberi létük kereteinek megteremtéséért szánják rá magukat az építkezésre a társasházi, lakásszövetkezeti közösségek tagjai, a családi házak építői. Otthont akarnak teremteni, ahol nyugalmasak az esték és békések a reggelek, ahol a saját szabályaik érvényesülhetnek, nem a főbérlőé, társbérlőé, a szívességből fedelet adó rokonságé. Lehet persze, hogy gyakran a szükségből építkezők is felnagyítják szükségleteiket, tovább akarnak nyújtózkodni, mint ameddig a takarójuk ér, de ez nem változtat a tényeken. Azon, hogy tiszteletre méltó törekvéseiket közel sem irigylésre méltó körülmények között váltják valóra. ** Csak az tudja igazán, milyen kínszenvedés az építkezés, aki próbálta. Terv, építőanyag, kapacitás, szakemberek, szerelők; ezek a szavak ugyanannyiszor ismétlődnek napról napra a kiemelt nagy- beruházásokon, mint az új lakótelepeken, vagy a társasházaknál. A gondok azonosak, legfeljebb a méretek és a kockázatok különbözőek. De míg az új lakásnak fél évvel az eredeti határidő után is örül a tulajdonosa, az országos beruházásnál ennyi „csúszás” sok-sok millióval könnyíti meg a zsebünket. Mégis úgy tűnik, ezen kevésbé izgatjuk magunkat. A beköltözésre várók felháborodásával mélységesen egyetértünk, az ország beruházásainak késedelmeivel szemben sokkal engedékenyebbek vagyunk. Pedig a lazaságokra sem a méretek, sem a valóban nehézkes körülmények nem adhatnak felmentést. Az országos beruházások kivitelezőit, az állami építőipari vállalatokat, a társasházak vállalkozóit ráadásul szigorúan körülhatárolt jogi formulák kötik szerződésük teljesítésére. Régen leszoktunk róla, hogy az adott szó becsületére hivatkozzunk, hiszen a szóbeli megállapodás a zárt közösségek jellemzője volt. A fejlődés természetes velejárója, hogy manapság papíron kötünk jogi megállapodásokat. Annyira viszont mégsem kellene „előreszaladni” a fejlődésben, hogy már a hivatalos szerződéseket is semmisnek tekintsék egyes vállalatok. Másutt is előfordul, de az építkezések esetében különösen sok az ilyen példa. Állami vállalatok, szövetkezetek magyarázzák a bizonyítványukat, ahelyett, hogy keresnék a megoldás lehetőségeit. Az pedig olykor talán nincs is olyan távol, mint hiszik. Elég, ha a családi házakra gondolunk. Ezeknél a tavasz- szal fölhúzott falakra ősszel rákerül a tető, pedig nincs generálkivitelező, fő- és alvállalkozó. Minden „egyedi kivitelezésben” történik. Látszólag külső segítség nélkül — mégis megannyi külső segítségből. A telekhez, anyaghoz állami hitel segíti az^pít- tetőket; eddig közös a helyzetük a szövetkezeti és társasházakkal. Ezután válik szét az útjuk. Míg a nagyobb vállalkozásoknál hivatalos útra terelődik a dolog, a családi házakat a családtagok, a barátok, munkatársak, szomszédok „közös vállalkozása” hozza tető alá. Csupa írás nélküli, pusztán a segítőszándék miatt kimondott, a szombatvasárnapokat odaígérő szóra alapuló szerződés. Amíg az alapból, a csupasz falakból otthon lesz, ki-ki beleépíti saját erejét, szakértelmét; a ház a rokonok, a barátok, a munkatársak közös ügye. írásos szerződés nélkül I teszik. Nem ártana tanulni tőlük a nagyobb építkezéseken is. Nem szakértelmet, hanem a segítés minden akadályt leküzdő erejét. VICZIÄN ERZSÉBET AZ ÚJ KENYÉR A ferencvárosi malomba már érkeznek a Budapest környéki tsz-ekből a búzaszállítmányok. A malom minőségellenőrző laboratóriumában megkezdték az új búza vizsgálatát, amelynek sikértartalma magas, hektolitersúlya átlagban 1—2 százalékkal több mint az elmúlt évben. A laboratóriumban megsütötték az első kenyeret az idei búzából. Képünkön: Koppány Gáborné, a MEO-laboratórium vezetője, az új búza hektolitersúlyát méri. SZENTÜL HITTEM: az öreg Mihály, a jó munkabíró nyugdíjas erdőmunkás végül mégis beleszokik a városi életformába és Szekszárdon marad. Két esztendeje Hercegszántóról költözött Tolnába, no nem ripsz-ropsz, nem úgy, hogy egyik napról a másikra, dehogy. Megfontoltan. Újsághirdetésből nézte ki : Szekszárdan, a Bethlen utcában családi ház igényesnek eladó, azonnal beköltözhető. „Azonnal beköltözhető?” Ez fölöttébb gyanús. Esetleg mézesmadzag. Előfordulhat, hogy az embert becsapják. Gyanakvó természetét az öreg Mihály ezúttal sem tagadta meg, feleségét előreküldte tájékozódni. Az asszony jó hírekkel tért vissza Hercegszántóra. Szek- szárd szép város, nem nagy, nem kicsi, éppen nekik való. Az öreg Mihályt kiváltképp a munkalehetőség örvendeztette meg. Megtudva, hogy a napszámost, a háztáji szőlősgazdát tejben- vajban fürösztik, azonnal döntött: keresünk fuvarost, s megyünk, költözködünk. Isten veled, Szántó. Nyomott még a latban személyem is, földiek lévén az öreg Mihály erősen számított rám, elsősorban olyan szempontból, hogy tőlem majd megkapja az eligazítást, bevezetem a városi élet rejtelmeibe, titkaiba. Szekszárdra költözve, ahogy berendezték a lakást, nekivágott a városnak, hogy megkeressen, felkutasson. „Bizonyos illető után érdeklődök, megköszönném az útbaigazítást.” E szavakkal szólította meg a postást, a nyomdai portást, a rendőrt. Természetesen megmondta a nevemet. Megkapva az útbaigazítást, három hétig bolyongott a bérházak között, egyik lépcsőházból ki, a másikba be, míg végre rám talált. „Hallod, olyan egyformák ezek a házak, mint a kecskebogyó.” Mindenesetre megörültünk egymásnak, de még mennyire, hiszen jó érzés földivel találkozni, felemlegetni a régi időket, de kiváltképpen öröm tudni, hogy egy városnak leszünk mindketten polgárai. Az öreg Mihály a lényegre térve, a kereseti lehetőségeket, a munkaalkalmakat firtatta. Egészség van, akarat van, csak dolog legyen. Megerősítettem felesége régebbi értesüléseit: a napszámos nagyobb úr, mint hajdan volt a polgármester. Keresik. kedvében járnak, koszt, egy liter bor és 120—140 forint a napi fizetség. „Ez igen, jó orrom van.” — szólt az öreg Mihály elégedetten. A továbbiakban azt firtatta, mennyire drága a megélhetés, a boltokban hozzájut-e az ember kenyér mellé valóhoz, friss disznóhúshoz, töltelékhez, hát ami kell, ahhoz. Megnyugtattam: ha pénz van, minden van. „No akkor én itt bevackolom magam, fütyülök Szántóra.” Hónap se múlt el: az öreg Mihályt százfelé hívták. Kapós lett, mert híre járt, napszámosként nincs párja, össze se hasonlítható a kiszuperált osztályvezetővel és egy napon még csak említeni se lehet a részeges Hóka Pállal, aki vasárnap reggel végigjárja gazdáit, hogy féldecik fejében elmondja a felsőváros legfrissebb pletykáit. Jól ment Mihály bátyám sora. Nyugdíja mellé hozzákeresett még havi kétezret. Utóbb már a friss töltelék sem izgatta túlságosan, mert rákapott a készételre, az üveges lecsóra, a hűtött cukorborsóra, de kiváltképpen a dobozos sóletra. Ha ritkán is, összejártunk. Ilyenkor Mihály bátyám számolt, osztott, szorzott, s megállapította: ha Anti leszerel, ha Józsi felszabadul, a havi 10 ezret úgy összedobják, mint a semmit. Tavaly nyáron, augusztus 20-án kicsaltam a strandra. Életében először járt ilyen helyen, s fürödni ugyan nem fürdőit, de elfogyasztott öt korsó sört és jól érezte magát. „Uras- kodunk” — mondogatta. A változást ősz óta vettem észre rajta. Morgolódni kezdett, hegy, völgy, ez a sok hegy, völgy valahogy fárasztó, nem neki találták ki. „Este meg ülünk, mint a kukák” — mondogatta. Gyanítottam valami baja van, de arra gondoltam, majd megnyugszik, s kibékül a „helyzettel”, amikor hazajönnek a gyerekek. De ő egyre békétlenkedett : se baromfi, se disznó, se kutya, se macska, nem élet az ilyen élet. Vigasztaltam. Hiszen mindent megvehet, és pénze is vap. „Köpök rá” — szólt megvetően. Előttem is titkolva, új év másnapján feleségestől Csá- volyra utazott. Véletlenül tudtam meg, hogy házvásárlás ügyében járt, méghozzá eredménnyel, s Odor András házát nyomban lefoglalta. AMIKOR „kérdőre vontam”, restelkedve magyaráztá: „Hiába, a várost megszokni öreg vagyok”. Mit nem tud megszokni Mihály bátyám? Mindenre számítottam, csak arra nem, amit a kérdésemre felelt: — Hiányzik a szomszédolás. SZEKULITY PÉTER
