Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-06 / 133. szám

Katonafogás 1792-ben

I

gen érdekes, szinte ripoitszerű tudósítás maradt ránk 1792. májusából. A gerjeni elöljárók — mintegy magukat mentegetve — leírták, hogyan is esett a „legközelébb elmúlt regrutérozás”, azaz a katonatoborzás.

Őfelsége hadseregének”

tulajdonképpen viszonylag csak kevés számmal voltak magyar hajdú- és huszárezredei. Magyarországon az állandó hadsereg kérdését 1715-ben, a Rákóczi-szabad- ságharc után szabályozták. Ekkor magyar hadsereg felállításáról szó sem lehetett Ezt nemcsak az osztrák udvar ellenezte politikai meggondolásból, hanem a nemesi rendek is, mert féltették adózási kiváltságukat Ragaszkodtak a nemesi felkeléshez, melyet az adózás ellenértékének tartottak. Mivel az esetleges külső támadástól az országot a nemesi felkeléssel megvédeni nem lehetett, 1715-ben kimondták az állandó rendes hadsereg felállítását magyarokból és idegenekből. A katonák zsoldjának egy részét a magyar országgyűlés köteles volt adó formájában megszavazná A hadsereg fenntartásának többi költsége az uralkodót terhelte. Ezért ez császári-királyi hadsereggé yáit. ^

A magyar hajdú- és huszárezredek feltöltése név- leg szabad jelentkezés alapján ment végbe. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy az egyes községekre kivetették az újonclétszámoá A teljes kiállításért a bíró volt a felelős, akinek, ha másképpen nem ment, erőszakkal kellett alkalmas legényeket fogná Amennyiben a létszámot nem tudta kiállítani a megadott időpontra, az alispán vasra is vé* rethette a bírót A falu közössége elsősorban a dolog- keriilőktői és iszákosoktól akart megszabadulni, ezeket sorozták be először. Másodsorban az idegen vándorlegényeket és úton járókat. A legvégső esetben nyúltak a földműves családok gyermekeihez. A hadi szolgálatot élethossziglan kellett teljesíteni az osztrák császári birodalom valamelyik tartományában. Általában nagyon kevés kiszolgált katona tért haza az idegenben eltöltött évek után. Szabad jelentkezésről itt szó sem volt, hanem az újoncokat „kötéllel fogták”, erőszakkal kényszerítették a katonaságra.

Gerjenben — az elöljárók leírása szerint — mielőtt még a verbúválási parancsot megkapták volna, a község legényei megtudták, hogy Pest vármegyében elkezdték a katonafogdosást Ezért „azonnal ki hajóra, ki az erdőre vette önnön magát úgy annyira, hogy közülük csak egyet is alkalmatost” nem tudtak fogná Az elöljárók megtudták, hogy két legényt az urasági kocsmáros Faddon rejteget A gerjeniek elküldték az egyik esküdtet, kérje meg a kocsmárost, küldje a legényeket haza. A kocsmáros nemhogy meghallgatta volna az esküdt kérését, sőt „azt is arra ösztönözte, hogy vinné oda fiát, mert onnan sem az Nemes Vármegye, sem más hatalmasabb tisztviselők ki nem vihetik a legényt katonának.”

m\ jra elküldték; most

y már két esküdtet a gerjeniek, hogy az tarasági ispánt, Kámy Józsefet kérjék meg, adja ki a két legényt. De a másodszori, sőt harmadszori kérésnek sem lett semmi eredménye.

A gerjeni küldöttek megtudták, hogy Cseh László főbíró is Faddon van, ezért elmentek hozzá és kérték, intézkedjen az ügyben. Közben a sorozó hadtisztet is megkérték, legyen türelemmel és adjon erősítést, hogy a két legényt ki tudják hozni a kocsmából „mivel azok közül valamelyik minden bizonnyal alkalmatos lészen a katonaságra”. A hadtiszt is Cseh Lászlót sürgette meg, adjon vármegyei segítséget, mert az ispán a királyi parancs ellen lázadó. A főbíró kiküldte a vármegye strázsamesterét két közlegénnyel, hogy a gerjeni legényeket okvetlenül fogják meg katonának. Meghagyta, „hogyha pedig az már megnevezett ispány úr nem engedelmeskedne az felséges királyi parancsolatnak, és az gerjeniek két legényit ki nem akarná adni, magát kötözzék meg, mint felséges királya ellen engedetlenkedőt, és vigyék bé Tolnára”.

A strázsamester is először a kocsmárost szólította fel, adja ki a két gerjeni legényt. A kocsmáros nem engedelmeskedett, azt

mondta: nem tudja hol vannak. A lánya azonban elárulta, hogy a két legény a padláson rejtőzködik. A padláskulcsot a kocsmáros nem adta oda. Erre a strázsamester az ispánhoz ment a legények kiadatásáért. Az ispán éppen vendégségben volt. Amikor a strázsamester felszólította a legények kiadatására, Kámy József azt felelte: „Isten Mária

uccse, nem adom én, sem meg nem hagyom fogni. Nékem a főbíró parancsolatja csak olyan, mint a haj dinum dánum”. A vendéglátó házigazda megkérte az ispánt, ne nála lármázzon, hanem menjen haza. El is indult Kámy József, de a kert közepén hirtelen megfordult „töltött puskáját felfogván a strázsamester úrra, ezt mondá: Ebadták, mit kisérgettek engem. Mely puska felfogásakor a strázsamester úr a puskát kitekervén kezéből, úgy kísértette haza.” Mivel a legények kiadását a sok kérés ellenére megtagadta, megkötözték és a kocsmához vitték. Itt, engedve az erőszaknak, elkérte a kocs- márostól a padlaskulcsot, de a két legény már nem volt ott Az egyik gerjeni legényt végül megtalálták a szántóföldön. Ezt a legényt az elöljárók bevitték Tolnára a sorozó hadtiszthez. Mivel megfelelt katonának, a tiszt azt mondta az esküdteknek: most már semmi bajuk nem lesz, mehetnek békével haza.

K

ámy Józsefet a királyi parancs megtagadásáért a törvényszék elé idézték. A katonának befogott legény sorsa pedig hasonló lett a többi, erőszakkal katonának áhítottéval, elvitték valamelyik messzi tartományba, ahonnan csak 20—30 ,év múlva került vissza hazájába, ha el nem esett az egyik csatatérén.

Dr. Kisasszondy Éva

Kuruckori harcosokat ábrázoló egykori metszet a Hadtörténeti Muzeum gyujtemenyenou

If], Töttős Gábor Yersel

Napbaneveto

keskenyek az árnyak — kedves lődörgés jut róla eszembe —

és vöröses zörgő napokat sodor a szél

mikor ilyen hosszúak és keskenyek az árnyak nem szokott háború kezdődni

így szólt a Gellért-legenda szolgáló leánya...

munkadalom hatalom munkadalom hatalom fáradtságon vágyakon munkadalom hatalom

messzire hallik a szó munkadalom hatalom inamban érzem dalolom munkadalom hatalom

borzolt hátú világon munkadalom hatalom a daltalan világon munkadalom hatalom

f.yT

. j .•.-.-L.c.i-t-i-t-. , ; I I I r í ii

Gwendolyn Brooks:

AZ IGAZI

CSÚNYÁBB KISFIÚT még nem látott o világ. Minden*:! ezt mondta róla.

Még az anyjának is feltűnt — mikor a kék kötényes nővérke bejött a szülőotthon északkeleti szárnyába, és lehajolt, hogy a pufók fenekű, yisongó, pelenkás kis csomagot óvatosan a várakozó anyai kézbe helyezze —, hogy ez nem az az aranyos kis csecsemő-rendellenesség, amit kinő a gyerek, mint a hurkákat, kiütéseket. A lefittyedt ajak, a szétálió fülek, a kidülledt és vad szem, a fénytelen, fakó, barna bőr, és ami a legkínosabb: a nagy fej — mindezek a természet nyers erejéről tanúskodtak. Ősi származásról.

Az apja rá sem tudott nézni. Anyja feltornyozta mutatói,' festett haját, fiát pedig besorolta hajtűi, szívszerelmei, tánccipói, elnyűtt papírrózsái közé. Jelentett neki annyit, mint ezek a kellékek, de semmivel sem többet.

Amint a kis Lincoln növekedett, és egyre csúnyább lett. kezdte sejteni, hogy valami nincs rendben. Igyekezett apja kedvébe járni, vitte neki a gyufát, és félreugrott rohanó, nagy lépteinek figyelmeztető zajára, mosolygott, adni, adni vágyott — minden hiába!

Még a karácsony és a húsvét sem volt Jó. Ott ült a családi ünnepi asztalnál, gyönyörködött a krumplipüré, az aranypiros sonka vagy az ünnepi szárnyas látványában, de omikor felpillantott a tányérjáról, érezte, hogy felbosszantott valakit.

Milyen kár, milyen kár. Ennyi szeretet, és nem talál viszonzásra. A kis Lincoln mindenkit szeretett. A hangyákat. Az átváltozó hernyót Gyakran távollevő anyját. Az óvó nénit.

Az ÓVÓ NÉNIT — aki kisrészt sajnálatból, nagyobbrészt viszolygásból törődött vele. A többiek hozzászaladtok rajzukat lobogtatva, Lincoln is vitte a sajátját. Az óvónő igyekezett ugyanolyan kedves lenni vele, mint a többiekkel, de nehezen ment. Hisz ő maga kék szemű, napsugárhajú — csupa szépség, csupa finomság, csupa édes vaníliaillat.

Sokat nézte magát a tükörben. Mit tehetne? De hát a fejét nem 'lehet összezsugűrítani. Nem lehet leragasztani a fülét.

■— Ne nyúlj hozzám! —* sikította a kis tündérszemű tünemény a játszótéren.

Nerissának hívták. A gyerekek fogócskáztak, de amikor megfogta a kislányt, az visszahőkölt, kiszabadította magát és elszaladt. Mintha a világ összes szivárványa, a lenyugvó nap minden szikrázó fénye örökre eltűnt volna.

Egyszer, szintén még hétéves korában, történt valami Egy belvárosi moziban volt az anyjával, és egy fehér ember, aki mögötte ült, a kis Lincre mutogatva hangosan súgta a szomszédjának :

__ Nézd! Mindig ilyet akartam neked mutatni! A faj

egy

ik legjellemzőbb példánya. Nem olyan felhígított, mint amilyeneket mostanában lát az ember az utcJn, hanem valódi' néger. Fekete, csúnya, kiegen. Lerí róla a vadság. A kifejezéstelen tompaság. Ez az igazi!

ANYJA FELUGROTT a székről, bársonybarna arcbőrét keretező festett haja vörösebben lángolt, mint valaha, és ezt rikácsolta . . .

— Menjen a.ú menjen.ÚT — de nem fejezte be. A kis Lincolt lerántotta az ülésről, az pedig megbabonázva bámult a férfira, aki őt ilyen alaposan felmérte, aki új értelmet adott életének.

Hazafelé egész úton sugárzott a boldogságtól. Persze; nem örült, hogy azt mondták ró, „csúnya” — de háf ehhez már eléggé hozzá volt szokva. Az a kifejezés ragadt meg benne a sok mindenféléből, amit alig értett, hogy „ez az igazi”. Nem tudta pontosan, miért, de tetszett heki. Nagyon tetszett.

AMIKOR MEGBÁNTOTTÁK, vagy túlságosan megbámulták — túlságosan sokat hagyták egyedül —, mindig erre gondolt. Azt mondta magában „azért mégiscsak én vagyok az igazi”.

Ez megvigasztalta. Majdnem négy évig nagyon sokat jelentett ez neki.

Képes Anna fordítása