Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-20 / 145. szám
í Mindenki művész! . A pszichológia legfiatalabb ága: a művészetlélektao MÁSFÉL SZÁZ évvel ezelőtt tönkrement egy norvég kereskedő, búskomorrá ‘vált felköltözött a padlásszobába és naphosszat járkált ott fel-alá. Az egész család szenvedett ettől a járkálástól, tompán dobolt tőle a mennyezet, és a kisfia is egy életre magába szívta az emlékét. A drámairodalom egyik nagysága lett a fiúból, akinek sok alkotásában ott él valaki a család fölött, a padláson egy ember, esetleg egy vadkacsa, és valamiképpen beleszól a többi, ek életébe. A fiú Ibsen Henrik. A padláson járkáló édesapa történetéhez hasonló hatásokat, a művészi alkotás és a műélvezet rétegeit egy fiatal tudományág kutatja — a mü- vészetlélektan. Minden művészetnek három tényezője van: az alkotó, a mű és a befogadó — vagyis a közönség. A művészetlélektan a három közül a két szélsőt kutatja, azt, hogy miképpen születik egy műalkotás, és hogy miképpen fogadja azt be a néző, az olvasó, a zenehallgató. Maga a művészetlélektan az 1930-as években jelentkezett. Igaz, a német Müller már 1911-ben megírta Psychologie den Kunst című alapművét, de jó másfél évtized kellett még ahhoz, hogy e tudomány egyik alapkérdését, a művészi tehetség és a személyiség összefüggését széles körben kutassák. A műalkotás megszületését, igen leegyszerűsítve, azzal magyarázza a művészetlélektan, hogy a művész, mint minden ember, élményhatás alatt van. De a többi embertől eltérően, személyes, ugyanakkor mindenkinek szóló sajátos művet alkot ezekből az élményhatásokból. A példa milliónyi. Révész Béla már 1922-ben leírta Ady párizsi halálvágyát, s azt. hogy miképpen született ebből a „Halál a síneken” című verse. Nyilvánvaló az összefüggés Shaw fiatalkori, lakbérbeszedő foglalkozása, és a pénzviszonyokon alapuló „Szerelmi házasság” című alkotása között. Még nyilvánvalóbb Csontvári „Magányos cédrus” című. képe és az azt megelőző vízió, vagy a „Rákóczi induló” és zeneköl- tőjónek, Berlioznak a magyarokról való ismeretei között, A példatár kimeríthetetlen. Az átlagember, akl nem művész, jó adag kisebbrendűségi érzéssel néz fel a művészvilágra, mint a régi görögök az Olümposz csúcsára. Elérhetetlen magasságokban áll előtte a művészet, és az elérhetetlen, ség csak növeli benne a szorongást, a kicsiség tudatát. Életviteléhez, boldogságához sok mindenre szüksége ván, arra is, hogy az alkotás szépségét megismerje — önmagában. Forradalmi változást hozott e kérdésben a művészetpszichológia. Igaz, Magyarországon mindössze a Halász László szerkesztésében nemrég megjelent Művészetlélektan című gyűjtemény ad ízelítőt erről a tudományról. Mégis megszületett a remény: lélektanilag nincs művészeti arisztokratizmus, a mindennapok embere értékes alkotóeleme a művészeti életnek. E tudomány azt ígéri tehát, hogy tovább növekedhet önbecsülésünk. A MŰALKOTÁS lélektanáról megállapított törvényszerűségek ugyanis igen demokratikusak, és a művészetlélek- tant nagymértékben a haladó tudományok közé sorolják. E tudomány kiindulópontja éppen az, hogy minden emberben van élményképesség. Más kérdés, hogy személyes különbözőségek révén az ilyen képességek, adottságok nem mindenkiben halmozódnak fel azo. nos mértékben. Sok például az olyan nő, aki nagyon ízlésesen öltözködik, nincs rajta semmi esztétikai ellentmondás, sőt remekül varr is, de kevésben fejlődnek ezek a képességek annyira, hogy jelmeztervező, divattervező váljék belőlük. Tízezernyi a terméskő-kerítést ízlésesen, szépen felrakó munkás, de mihden ezredikből válhatna csak szobrászművész. Vagyis: sok emberben van valamilyen művészet iránti át- élőképess“g, és igen kevésben megvan ehhez a rendkívüli kifejezőképesség is. Éppen itt áll össze egységes tudománnyá a műalkotás és a műélvezet lélektana. Hiszen az olvasó, a néző, a hallgató azonos a művésszel abban, hogy átélőképessége van. Ezen nyugszik a kulturális élet; az alkotók és az alkotásokat befogadók közös alapú élményképességében. Ezt a képességet befolyásolhatja, jobban kibontakoztathatja — főleg az iskolai nevelés révén — egy ország magas közkultúrája. De az alapképességek művészben és nézőben, olvasóban, zene- hallgatóban egyaránt benne szunnyadnak. A műélvezet, a mű befogadása vonatkozásában tehát két részre kell bontani a művészetlélektant Az irodalmat, a képzőművészetet és a televíziót, a rádió óta részben a zenét és a filmet, a színházat — egyénenként fogadja be a közönsége. Egy sarokban olvasva, csendes képtárt sétákon, tévé előtt, rádió mellett ülve. De a hangversenyt, a színházat a mozifilmet már tömeg nézi. Itt kapcsolódik a művészetlélektan egy másik tudománynyal: a szociálpszichológiával. Ide tartozik lélektanilag a cirkusz, és bizonyos értelemben a sportcsarnok is. A lényeg: az egyes nézőben élő emlékek is befolyásolják a művészi élményt, de ilyenkor ezenkívül még a mellettünk levő tömeg hangulata, a benne levő hag- adók is. A szociálpszichológia igen bonyolult, nehéz tudomány, mert éppen az „ezerfejű Caesarról”, a közönségről akar törvényszerűségeket megállapítani. MŰVELŐDÉSÜNKHÖZ, sőt, életvezetésünkhöz, önbecsülésünkhöz igen fontos tudomány tehát a művészetlélektan. Mégis — legfeljebb csak odáig jutottunk el, hogy elismerjük a fontosságát. De csupán divatból. Csak úgy szemezgetve, idézgetve nem lehet művészetpszichológiát alkalmazni. Sokan hivatkoznak rá, de kevesen ismerik. Használatához elmélyült kutatások szükségesek, és elegendő szakember. Az utóbbi azonban hosszú évek után képezhető majd csak ki. Addig is: munkálkodnunk kell azért, hogy a kulturális életben kialakuljon legalább a művészetlélektani és a szociálpszichológiai szemlélet FÖLDESSY DÉNES Váratlan vendég (Szín: szerényért berendezett szobócska. Amikor megszólal a csengő, a 70 év körüli nénike kimegy ajtót nyitni.) Lajos: (40 éves, elegánsan öltzött férfi) : özvegy Klammerstock Károlyné? Néni: Én vagyok az. Drága fiam! Lajos: Mama! (Átölelik egymást.) Néni: Micsoda meglepetés! Lajoskám, ülj le. Négy éve nem láttalak, kérsz egy kamillateát? Lajos: Köszönöm, mama, már uzsonnáztam. Hogy van a reumája? Néni: Megvan, fiam. Lajos: Miért nem megy orvoshoz? Néni : Megyek én, fiam, de az orvos is reumás. Egymásnak szoktunk panaszkodni. Ti hogy vagytok, fiam? A feleséged még mindig a zöldségfeldolgozóba jár? (Tragikomédia) Lajos: Dehogy. Kávéfőzőnő Budán. Néni: Magda otthagyta a zöldségfeldolgozót ? Lajos: A feleségem sohasem dolgozott a zöldségfeldolgozóban, és nem Magdának, hanem Irénnek hívják. Magdától egy éve elváltam, mert nem tudott főzni. Néni: Pistike kinél van? Lajos: A gyereket nekem ítélte a bíróság. Nagyon jól megvannak a kis Katival. Néni: Kati is van? Lajos: Tavaly született, négy kiló húsz dekával. Néni: így kell megtudnom? Lajos: Nézze, mama, én az ötödik kerületben lakom, maga a tizenharmadikban. Az embernek annyi gondja, baja van. Elfeledkezik az ilyesmiről. De hoztam ám magának valamit. (Kis csomagot ad át.) Tessék! Néni: Mi ez? Lajos: Savanyú cukor. Tudom, hogy szereti. Néni: Köszönöm, de mért vered magad ilyen költségekbe? Lajos: Szóra sem érdemes. Szeretnék valamit mondani... Tudom, hogy a mama elég nehéz körülmények között él. Néni: Ne hozzál zavarba, fiam. Pénzről ne beszéljünk. Lajos: De beszéljünk. Nagyon örülnék, ha a mama nélkülözni tudna kétszáz forintot... Becsszóra visszaadom. Néni: Szerencséd van, fiam. Éppen tegnap kaptam nyugdíjat. Tessék a kétszáz forint. Majd megadod azzal a háromszáz forinttal együtt, amit két éve kértél becsszóra, Lajos: Köszönöm, most megyek, nincs több időm. De ne feledje el, mama, ha bármilyen problémája van, anyagi vagy egyéb, csak írjon! Rám mindig számíthat! Kézit csókolom! (Elrohan.) Galambos Szilveszter Leányfej Kiss Attila rajza Pákolitz István: Ázsió Az ócskás (akarommondani) régiségkereskedő boltja előtt — másfél esztendeje már — mániákus maszek gyűjtőre, vagy szamaritánus múzeum- igazgatóra vár ez a nylon-zsákokkal bebagyulált v„ rozoga batár. N Nyár-éjeken álmában a Stefánián végigdöcögve nyikog-nyekeg a fiáker, és ilyesmiket is kitalál: az Egy ócska konflisban c. verset róla írta a nagyszemű, szoknyabolond költő, kinek rokona volt a Halál. Pintér Tamás: Kacátok Rendet kellene csinálni.' A fiókok, a szekrények, a polcok tele vannak felesleges, haszontalan holmikkal, amelyek tulajdonképpen semmire sem jók. Elveszik a helyet, az ember ide-oda rakosgatja őket, minduntalan a kezébe akadnak, közéjük kell túrnia, ha keres valamit. Értéktelen és jelentéktelen ócskaságok, semmitmondó, öregedő dolgok - a célszerű eszközök, használati tárgyak között. Az idegen, a besurranó tolvaj, vagy netán az örökös fintorogva, értetlenül félrelökné bármelyiket: a képzelt leltárban is legfeljebb csak a „Vegyes kacatok” címszó alatt szerepelhetnének. ...Egy végérvényesen, mindörökre megállt női karóra, poros, megnyomorodott kabalababák, Sz. R. huszár első világ- háborús sárgaréz „dögcédulája”, mammutfog a Kis-Duna medréből és csigolyatag, gyerek-állkapocs egy kunhalomból, szakadt láncok, pénzek, jelvények, érmék, amulettek, egy akna recés, füsttől fekete repeszdarabja, római kori padlótöredék, árva porceláncsésze Leningrádból és miniatűr müncheni söröskancsó, reménytelenül kibelezett öngyújtók, öreg, kiszáradt tollak, ré- ges régi noteszok, ismerős vagy már egészen ismeretlen nevekkel, elmúlt vagy soha meg nem történt találkozások, randevúk, megbeszélések dátumával." és még sok más felsorol- hatatlan, felsorolásra nem érdemes vacak.Létezők és érzékelhetők, csak éppen nincs velük mit kezdeni. Mert a tárgyak értékét általában használhatóságuk adja. A gyakorlati, reális Világban mindig becsültebb, ami való valamire. Egy kézhez kopott, jó fogású kalapács, egy kellően kiszívott pipa, a megszokott kés, borotvaecset, levélbontó. Az élet mindennapos kellékei. A valóban nélkülözhetetlen dolgok. És mégsem csinálunk rende^ Kétszer is meggondoljuk, míg kihajítunk egy apróságot, amelyet az érzelmek logikátlan logikája valamikor megőrzendőnek ítélt. Szegényebbnek érezzük magunkat nélkülük. Ezek a tárgyak ott vannak az ember környezetében, s ha akarja, felélesztheti, szóra bírhatja őket. Igazi jelentőségüket csak ő ismeri, történetüket csak ő tudja, szavukat csak ő érti. Szerelmek, dühök, kellemetlen és kellemes események továbbélő rekvizitumai, arcokat, tájakat, körülményeket őriznek: egy emlékezetes órát, egy emlékezetes hangulatot, egy emlékezetes helyet. És mindennél jobban jelzik az idő múlását, a világ változásait és a magunkét. A múlt tárgyi bizonyítékai. Nem árt néhanapján szembenézni velük.
