Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-20 / 145. szám

Ifj. Tőttös Gábor:

Hármasvers

L MAGAM MEGÉRTÉSE

félszeg szavaim nem másulnak már meg pedig belőlük „magam”-nak nevezett embert építek

IL VERS, BÛCSÜZASKOR

apám tenyere kérges és kemény s anyámnak néha annyi bánat leng szemén mert jövök

s elmegyek

ilyen-olyan buta vázlat lehet csak erről az érzésről egy költemény

III. ÚTON

ezer tegnapom tegnapelőttöm nőttön nő

azt hittem kincsekért kilincseltem

pedig másnak csak kacat amire

fölosztom magamat

Renate Gröbe:

Barátaimnak

Ha hozzátok megyek, ne mondd: 1

A szoba nincs kitakarítva.

Nem ellenőrizni megyek hozzátok,

S ha eljövök, ne mondd: Ülj lel Majd úgyis leülök.

És azt se mondd:

Jól nézel ki,

ha nagyon fáradtnak látszom.

Pár szót csak:

Jó, hogy itt vagy; s hagyd mesélni, miért jöttem.

Drescher Attila fordítása.

Zrínyi Ilona

A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből

L

Lodongin Tüdev;

Boldogság

NESZTELENÜL nyílt az ajtó, és egy magas fehér köpenyes fiatalember lépett a kórterembe. Jobb válláról vadonatúj FED fényképezőgép lógott, a balon kis táskamagnetofon himbálózott. Odaült az ágyhoz, amelyen a fehér szakállas, erős mellkasú öregember feküdt. Az öreg nehézkesen felült, gyanakodva rápislogott a surrogó magnóra, és az ágy szélébe fogódzva halkan beszélni kezdett.

— Amikor annyi idős voltam, mint most te, elmentem Szuhebátor népfölkelő seregébe. Egy napon hivatott a fő- parancsnok : „Nehéz feladatot szeretnék rád bízni. Lehet, hogy nem térsz vissza. Életed árán is vállalod? — kérdezte. „Vállalom”. Jól van — szólt Szuhebátor. — A népért áldozott élet az igazi öröklét. És az az egyetlen igaz halál, ha ősi nemzetünk fennmaradásáért ontjuk vérünket”.

Elindultam Urgába, amit ak. kor, tudod, a gemingek tartottak megszállva. A főparancsnok levelét kellett átadnom a városban működő elvtársaink, nak. Veszélyes volt az út: nap. pal rejtőzködtem, éjszaka men- tem. Visszafelé azonban minden óvatosságom ellenére egy ellenséges járőr karjaiba futottam. Elfogtak, és kínvallatásnak vetettek alá. Meztelen testemet vízben áztatott marhabőrbe csavarták, és nyakig bevarrtak. Az izmaim akkoriban még olyanok voltak, mint a vas: tüdőmet levegővel jól teleszíva, minden erőmet megfeszítve a bőr iszonyú szorításán enyhítettem. Ellenségeim azt gondolták, hogy ilyen kínos helyzetben majd vallani fogok. Makacs düh fogott el. „A ti istenetek nem parancsol nekem!” — mondtam. „No, majd meglátjuk!” — fenyegetődztek. Testem egészen elernyedt az erőlködéstől, de a bőr szorítása valamit csökkent. Alkonyaikor azonban erősödni kezdett a hideg, és a vizes bőr csontkeményre fagyott. El tudod kép. zelni, mit jelent egy erős férfinak magatehetetlenül bőrbe varrva feküdni? Mi dolog, hogy bepelenkázzák az embert, mint egy csecsemőt?

A fagy ereje egyre nőtt. Ahogy a bőr fagyott, hányásra ingerlő szaga csökkent egy kicsit, de úgy szorított, mint a fogó, már alig kaptam levegőt. Estefelé szédülni kezdtem, zúgott a fejem. „Ügy halok meg, hogy még nem csináltam, nem láttam semmit”, cikázott át rajtam a gondolat, és a hajam az égnek állt a félelemtől. A bőr recsegett- ropogott fagyás közben, és égető fájdalommal marta a testemet, abogy összehúzódva erősödött a szorítása. Felfordult a gyomrom, — kiguvadt szemem, levegő után kapkodtam.

LESZÁLLT az éjszaka. Â gemingek azt gondolták, hogy úgy sem tudok elszökni, hát nem siettek tömlöcbe vetni, hanem az őrház mögötti udvarra dobtak. Aludt minden élőlény, csak a kutyák vonítottak gyötrelmesen. Tudtam, hogy ha így maradok mozdulatlanul fekve, nem érem meg a reggelt. Lázasan kutattam agyamban a menekülés mód- át. „Bőrbe varrva nemhogy

elszökni, de még moccanni se tudok — töprengtem. — Mitévő legyek?”.

Azt eszeltem ki, hogy megpróbálok az oldalamra fordulva gurulni. Csakhogy ez nehezebbnek bizonyult, mint hittem. A kéz segítsége nélkül gu. rulni nem is olyan egyszerű dolog. Néhány fordulat után újból elfogott a szédülés, rámjött a hányás. Pihentem egy kicsit, hogy összeszedjem magam. Elgémberedett testem felmelegedett, lassanként hozzászoktam a forgáshoz, és kisvártatva már szakadt rólam a verejték, ahogy vonszoltam magam. Fogaimat összeszorítva kigördültem az utcára. Köröskörül nem volt egy lélek se. Csak egy-két kóbor kutyával találkoztam, azok is messze elkerültek. Aztán egy dögevő kutyafalka kellős közepébe gördültem. Morogva jártak körül, bele-belekaptak a bőrbe, noha vörös pofájukon látszott valami félelem. „Mozdulatlanul kell feküdnöm” — gondoltam, és amikor eszembe jutott a halál, kivert a hideg veríték. Megpróbáltam tovább gurulni, de a helyzetem csak rosszabbodott: a kutyák szakadatlanul ugattak, mire máshonnan újabb kóbor ebek jöttek, úgyhogy a vérszomjas falka egyre nőtt. Az egyik vörös dög a varrásnál a bőrbe mé- lyesztette a fogait, és dühösen kurrogva kiszakított belőle egy darabot. Fedetlen combomat égette forró leheletük, ahogy csaholtak. Valamelyikük be- lémmart. Még kapálózni sem tudtam. Vigyázva, hogy a lyukon át. ismét meg ne harapjanak, újból gurulni kezdtem, mire a felborzolt szőrű őrjöngő kutyák visszahőköltek, de aztán megint támadtak. „Mit tegyek, hogy ne a kutyák torkában leljem halálomat?” — gondoltam. Ekkor reccsenés hallatszott, és a húsomba belé- hasított a fájdalom: most a vállamat harapták meg. Karomból csurgott a meleg vér. Ugyanakkor a kezemben valami hideget is éreztem; megmozdítottam hogy megnézzem, hát látom, a bőr varrata felszakadt. Kiszabadítottam a kezem, és a földön kotorászva egy nagy követ találtam. Ahogy elhajítottam, az egyik kutya vinnyogva nyüszített. Jobb kezemmel új kő után tapogatóztam, és nagyot kiáltva közibük vágtam. Noha sikerült támadókedvüket egy kissé lehűtenem, egypár dög azért nem tágított mellőlem. Próbáltam a másik kezemet is kiszabadítani, nem tudtam. Miközben han. gosan átkozódtam, átharapott izmomból dőlt a vér, és már- már elvesztettem az eszméletemet. Váratlanul lódobogásra lettem figyelmes. „Jótevőm, . ments meg!” — kiáltottam. A lovas meghallotta és elindult felém. Ö mentett meg a biztos haláltól...

Harcoltam Északon is, amikor bevettük Kjahtát. Megsebesültem, de akkor sem pihentem: sebemet sárga dohánylevéllel kötöztem be, és máris a nyugati határra indultam újabb megbízatással. Levelet vittem a Szárul gün kolostorba. Tudod-e fiam, hogy ott ml mindent éltünk át? Több mint negyven napig voltunk körülzárva — csupa férfi: mongolok, oroszok. Éhségünkben még a macskákat is leöldöstük. Én ugyan először nem nyúltam hozzájuk, de aztán mégiscsak ráfanyalodtam. Vizünk se volt: az ing a piszoktól odaragadt a testünkhöz, szemünk előtt tetvek futkostak. Néhány katona sebes lába elgennyesedett, mint a kikészített juhbőr, úgy bűzjött. Az orosz doktor eszközök híján tehetetlen volt. Végül, hogy a szenvedőket megmentse a haláltól, fafűrésszel fogott az amputáláshoz. Recsegett i-opogott a csont, ahogy fűrészelt, de a sebesültek még csak nem is nyögtek. Hozzájuk képest én nem is vagyok igazi férfi! Negyvenötben, amikor a japánok ellen harcoltam, egy bomba leszakította a bal karomat, csak egy ín tartotta, azon fityegett. Amikor levágták és a földre hullott, én bizony sírtam..,

— Untatlak még egy kicsit a fecsegésemmel fiam. Egyszerű ember vagyok, nem vittem végbe hőstetteket, bár egész életemet harcban töltöttem. A forradalom után a határt védtem, harminckettőben részt vettem az ellenforradalmi zendülés leverésében, harminchéttől kezdve pedig megint csak határőrszolgálatot teljesítettem. Életem akkori folyását Ulambajar író is meg. írta az egyik könyvében.'.. Aztán ötvenévi szakadatlan szolgálat után elbúcsúztam a fegyverzajtól, pihen a dobhártyám ... Van egy veled egyívású fiam is. De már tíz éve rám se nyitja az ajtót...

Most, hogy szállásom, éte- lem-italom és nyugalmam megvan, már békében megpihenhetnék. De legyőzött a korom, elgyengültem, és én, aki valaha annyi embernek segítettem, most egy fabatkát se érek. Ez az egy szomorít csak fiam, meg az, hogy vén- ségemre kórházba kerültem.

Az öreg elhallgatott, és elgondolkozva a mennyezetre függesztette a tekintetét.

— Bácsi? — szólt a fiatal riporter. — Maga annyit szenvedett, és az életet nem is élvezhettél

I

— Mit beszélsz? —- sipította az öreg, és nagy erőfeszítéssel újra felemelkedett. Aszott, inas kezével dühösen az ajtóra mutatott:

— Takarodj a szemem elől! — kiáltotta köhögésbe fúló hangon.

 fiatalember meghökkenve állt föl.

— Engem, aki tűzön-vízen keresztülmentem, hogy nektek, taknyosoknak tele legyen a hasatok és hogy sima legyen az életutatok, engem tartasz te szerencsétlennek?! Elég legyen! Attól én nem lettem szerencsétlen, hogy annyi szenvedést álltam ki. Mi a boldogság, ha nem az, hogy a gyerekeinkért I harcoljunk? Hogy merészelsz I engem boldogtalannak nevez- I ni ? Mars ki 1

AZ ÖREG zihálva hányát- I lőtt vissza a párnára, s mér- I ges tekintetet vetett a ripor- I :er ottfelejtett napszemüvegére. I

Zahemszky László fordítása I

Fiatal mongol író. Hazájá. I ban több elbeszéléskötete és ! regénye jelent meg. Regényt I írt Szuhebátorról, a forrada- I lom vezéréről. A mongol íré- I szövetség titkára. Magyarul I egy elbeszélése jelent meg, a I Fiaváró öregapó című kötetben. (Európa, 197k)